Misi bácsi

2011.04.21. Kajakos szemmel, túlzás nélkül elmondható, hogy az Ódráva elhelyezkedése, élővilága unikumnak nevezhető. A táj sokszínű. Bedőlt fák, hínármezők, korhadt stégek, töklevél mezők, nádfalak és rengeteg védett állat színesíti a régiót.

Egész úton a letűnt korok emberein járt a fejem. Egykoron pákászok és halászok járták a környéket. Még vízimalom is üzemelt. Hova lett a molnár és a családja? Hová tűntek a széles ladikok és hálót fonó dolgos újak? Békésen csendben mosolyog a péterhidai temető. Immáron övé a titok. Tudás, tapasztalat, öröm, bánat, szerelem. Elvette mind, elnyelte mind. A mai kor embere pedig önmagát becsapva, öntelten száguld az aszfalton a semmibe. Kétszáz év alatt semmit sem változott a világ. Kényelmesebbek lettünk, de az alapkövek megmaradtak ugyanannak. Nem árt az óvatosság. Vajon a jövő emberei mit fognak rólunk gondolni, mikor eleveznek a “fejünk felett”?

Hajnali 3-kor indultam neki a 88 kilométeres útnak, ami nagyon jó döntésnek bizonyult. Úgy döntöttem, hogy Gyurival ellentétben nem északi irányból, Péterhida felől fogok támadni, hanem Barcson keresztül Viktorpusztán áthaladva fogom elérni a vizet.

A GPS-en előre megterveztem már az útvonalat, hogy ne kelljen sötétben botorkálni a szántóföldek útvesztőjében. Barcs után az aszfaltot rosszabb minőségű beton váltotta fel, majd a vasúton áthaladva(acél) következett a föld repcével megspékelve. Pazar látványban volt részem(lsd. fenti kép) a sötétség ellenére és nagyon kellemes illatot árasztott a repce virága.

Íme révben vagyok. Leállítottam a motort, kinyitottam az ajtót és valami olyan madár és béka koncert árasztotta el az étert, amiben annak előtte sosem volt részem. A tavaszi levegő pattanásig megtelt élettel. Számtalan sejtelmes loccsanást halottam a holtág felől.

Katonaságnál sokat hallgattam a “harchoz!” parancsszót, mely elhangzása után rövid időn belül tűzkészültségbe kellett hoznunk egy hatalmas ágyútarackot. Ez most gyorsabban ment. Fene tudja, hogy miért… :-O (Sajnos a stég 2 deszkája beszakadt mikor harchoz tettem a hajót.)

Az az igazság, hogy érkezhettem volna előbb is. A csukák nem kedvelik a napfényt és szép időt ígértek aznapra. Tudtam, hogy ez miatt csak pár óra állt rendelkezésemre, de a látvány és a vízen való lebegés életöröme feledtette velem a problémám súlyosságát. :-O A túrát 2 naposra terveztem és elhatároztam, hogy az első napon a főszerep az evezésé és a kalandozásé lesz kevés horgászattal. Mindenképpen szerettem volna felfedezni az Ódrávát egészen Péterhidáig még az első nap folyamán. Az igazi “brutál” pecát az utolsó napra hagytam, ami sajnos meghiúsult. Lsd. később.

Az Ódráva ezen szakasza igen széles és aránylag könnyen horgászható. A víz mélysége a nádfalak szélén(ott ahol a hajó is áll) megközelítőleg 80-100 cm lehet és a holtág közepén sem lehet több 2 méternél. Közvetlenül a part mellett sűrű nádfal húzódik, ami szinte elérhetetlen távolságba taszítja szeretett csukáimat. Napközben biztos oda húzódnak vissza. Víz alatt gyakori a töklevél, de a terep egyáltanál nem mondható (még) akadósnak. Júliusban már nehezebb dolga lesz az idetévedt horgásznak. Na dobjuk végig párhuzamosan a nádfalat egy sokat látott “szábvórttal” és lássuk mi lesz az eredmény.

Na ez az a kép, amit nem kell kommentálnom. Férfi ember boldogsága. A tökéletes és páratlan életérzés. Ugyanezt érezte 200 éve Misi a pákász is vasvellával a kezében, csak akkor a díszlet volt egy kicsit más. Na, de ideje tovább indulni. Messze van még Péterhida! ( A papucsorrú csukeszt elengedtem, mert olyan szépen mosolygott.)

Ezek a felvételek már Kriznica határában készültek. Igen, már a horvátok térfelén jártam és sajnálattal vettem tudomásul, hogy dívik a csapóhorog, a varsa és a 4-5-6 botos horgászat szigorúan 60-as damillal.

Mindegyik zsinór végén hatalmas hármashorgon fityegett a tenyérnyi keszeg. Még magyar oldalra is került belőlük elég sok. Volt olyan szakasz, ahol 15 méterenként voltak telepítve. Gondoltam levágom őket, de lehet kilőttek volna sörétessel. Nem tudom miért, de nem csípem a horvátokat. (Magyar oldalon boszorkányüldözés és nagy nyomás a természetvédők részéről, horvát oldalon pedig teljes beleszarás. Úgy látom nehéz az arany középutat megtalálni.)

Ismét két felvétel Kriznicáról. Szerencsések, hogy a kertek végén már ott ez a csoda, a folyó. A jobb oldali képen egy elkerített folyószakaszt látunk, hogy legyen játszótere a házigazda kacsáinak. Ez még nálam símán beleférne az élni és élni hagyás elvébe. Ezen a szakaszon már érezhető volt a holtág áramlása. Minél feljebb eveztem, annál jobban szűkült a meder és ezért a szaladása is gyorsabb lett. Micsoda csoda ez a folyó. Minden apró részlete mesebeli. Ide üdülőközpontot? Kérem szépen menjünk már a hótzivataros picsába!

Nézzétek ezeket a színeket, vonalakat! A mérnöki precizítás és a tökéletes szépség csúcsa! Isten igen bőkezű volt, mikor a süllőt megteremtette. Mielőtt visszadobtam volna lehetett egy kívánságom. Azt kívántam, hadd találkozhassak a holtág egy eldugott zugában egy gázlócsizmába bújtatott mérnöki csodával. Sajnos az idő sürgetett és távol akartam tudni magamtól Kriznicától. A folyó ezen szakasza idegennek tűnt számomra és nem akartam tovább időzni. Mágnesként húzott magához Péterhida és a vad természet.

A töklevelek között hemzsegtek a vörösszárnyúak és a kárászok. Nem egyszer ölnyi torpedókba ütköztem, amik hatalmas örvényt hagytak a felszínen. Csukákban már nem bíztam. A nádfalak között sziesztáztak. Az áramlás egyre csak gyorsult és kezdtem magam egy útvesztőben érezni. Számtalan elágazás nehezítette az utat, de élveztem, mert mókásnak tartottam, ahogy játszott velem a folyó.

Aztán az egyik labirintusban ott állt velem szemben Edit a Barcsi Vasutas Horgászegyesület aktív legyezőhorgász tagja. A süllő gázlócsizmát is ígért, úgyhogy kicsit átverve éreztem magam. Faképnél hagytam Editet és mire pár evezőcsapásnyiról visszanéztem már el is tűnt. Mintha a föld nyelte volna el.

Talán egy gólyatöcs párt sikerült lekapnom. Törékeny, karcsú kis madár. Azt hiszem ők a gázlómadarakhoz tartoznak.

A mozdulatlan holtágból így lesz sebes kis folyó. Kicsit olyan érzésem volt, mintha én lettem volna a mesebeli szegénylegény, aki hamuban sült pogácsával útra kell, hogy levágja a gonosz sárkány hét fejét. Ezek a vidékek már bizonyosan az üveghegyeken túl voltak. Madarak azért még jártak arra. A végállomás már érezhető közelségbe került. Az evezésnél már időben figyelembe kellett venni a sodrást, ha nem akart az ember partot fogni.

A délutáni perzselő nap nem kedvezett a gázlócsizmás viseletnek, így hát kikötöttem, hogy megszabaduljak tőle. Előkerült a tea és egy szendvics. Mezétláb bizonyosan szebb, egészségesebb és egyszerűbb a világ. A képen jól látszik a horgászbot elhelyezésén, hogy már igen szűk lyukakban jártam. :-O

Ez lehetett az a szakasz, amit Gyuri is megjárt a villámlátogatása során. Sajnáltam szegény, hogy csak rövid ideje volt erre a csodára. Olyan lehetett, mint amikor egy jó csajba ippen csak bedugjuk a farkunkat és már húzhatjuk is ki. Bele gondolni is rossz. Persze mindez csak ártalmatlan élcelődés, hiszen Gyuri nélkül itt sem lehetnék. Ő a kajakoshorgászok magyar gagarinja! Én csak egy farkasbertalan lehetek hozzá képest.

A hajóm igen sekély vízben is képes osonni, de ezúttal a kapitány figyelmetlen volt és a hajót veszélyes vizekre vitte. Evezővel toltam magam vissza, mert kiszállni nem mertem és nem is ajánlom senkinek. A meder ugyanis olyan laza, hogy egyedül nem egy életbiztosítás kilépni a polietilén bunkerből. Elég derékig besüllyedni és már kész a baj.

Egy kis pihenő alkalmával, vízbe dőlt fatörzsbe kapaszkodva készítettem ezt a panorámaképet. Pazar díszlet, túl szép, hogy igaz legyen. Egyszer még borulás lesz sodrásban az egykezes fényképezésből…

Végállomás. Nem láttam értelmét, hogy tovább induljak. A beton híd alatt lehettem kb. 150 méterrel. Persze a történet úgy lenne kerek, ha partot érve felkeresném a péterhidai látnivalókat, de ígérem sort fogunk rá keríteni. Küldetés teljesítve.

Panorámakép a csukák zónájáról. Visszafelé menet sokat dobáltam, de sajnos csukáék fedezéket kerestek a napfény elől és megközelíthetetlenné váltak.

Több sügeret fogtam, de ennek volt a legszebb színe és csak ő ajánlotta fel egy kívánság teljesítését. Ugyanazt kértem tőle is nyomatékot adva a gázlócsizma fontosságának. Megígérte, de rossz érzés fogott el mikor visszaeresztettem.

És íme miért ment csődbe a 2. napom. A kanadai nyárfa behozatala nem biztos, hogy jó ötlet volt. Késő délutánra a szél miatt pihepuha szösz borította a vizet és hosszú perceket töltöttem minden dobás után a zsinór megtisztításával. Szó szerint horgászhatatlan lett a víz. Másnapra még élénkebb szelet ígértek, úgyhogy eldöntöttem, hogy haza megyek. De még mielőtt kiköthettem volna Helgával találtam magam szemben. Helga a legyezőhorgászokkal ellentétben 50 grammos támolygókanállal és 150 grammos pergetőbottal dolgozott. Egy igazi nehézbomb…bocsánat nehézpergető. Te jó Isten, hát ezért állt annak a sügérnek olyan ferdén a szeme!?

Bosszankodtam a balgaságom miatt és teljes gázra kapcsoltam. A hajó orra fehér habokat vetett.

Visszanézni nem is mertem, még a papucsom is kiesett a hajóból. Kikötés után azonnal összepakoltam és sebesen hasítottam a repceföldek között.

Összefoglalva a fentieket 1 nap édes kevés egy ekkora víz megismeréséhez és meghorgászásához. Megfejtéséhez pedig egy emberöltő is kevés. Horgászat és teljesítmény nehezen fér meg együtt és még ott van mindezek mellé az események megörökítése. Néha nagy tehernek érzem a fényképezést. Első felderítő útnak azonban kitűnő volt és ennek a vidéknek tényleg páratlan és lélegzetelállító hangulata van. Mindezek fényében még sokszor szeretnék ide visszaevezni és ha egyszer netán összefutnék Misi bácsival az öreg pákásszal, akkor egy halászlé elfogyasztása mellett két dologban biztos, hogy egyetértenénk. Bár 100 év alatt emberek jöttek és mentek halra és nőre még mindig szükségünk van.