János

2011.05.06. Kémes

“Az Ormánság hazánk történelmi kistája. Határmentisége elzárta a gazdasági fejlődés gyors folyamataitól – ugyanakkor ennek révén megőrizte táji, természeti, néprajzi, építészeti értékeit. Az itt barangoló turista az érintetlen természet és érintetlen múlt örökségével találkozik. Barangoljunk az Ormánság vidékein és szívünkben újra Tündérországok nyílnak, amint találkozunk a régmúlt időkkel, a csenddel, a harmóniával és a szeretettel, amely ezen a tájon honos.”

Városi hétköznapjaim egyhangúságából és bonyolultságából mindig vigaszt keresve menekülök a vidék egyszerűségébe és csendességébe. A kirándulás nem titkolt célja, hogy minél több domolykóval és balinnal kössek közelebbi “barátságot”. Röviden irány az Ormánság!

Kémesre érkezvén örömmel vettem tudomásul, hogy számos ormánsági falu szépült meg  az elmúlt évek folyamán. Harkányt, majd Kovácshidát elhagyva szembe tűnő a munkanélküliségből adódó szegénység, ami főleg a mezőgazdaság és az állattenyésztés tudatos elsorvasztása okozott.

Nem tudtam megállni, hogy meg ne álljak és meg ne örökítsem ezt a szép látványt a kémesi templomról és gólyáról. Fotózás közben rögtön egy helybéli atyafi szólított meg, aki felajánlotta, hogy ha akarom lefotózhatom a templomtoronyból is a gólyát. Sajnos nemet kellett mondanom, mert a halak már vártak…

Ezt még gyorsan olvassátok el és indulunk tovább a Pécsi-víz felé. Érdekes. Mondhatni népművelő hatással bír.

Öt percnyire a falutól földes úton hajtottam kb. 200 métert és egy helybéli gazda mezőgazdasági gépei közé parkoltam le az autót. Mire összekészültem már a ház ura állt mellettem, kezében egy nyitott bicskával és megkérdezte mit akarok. Így megy ez falun. Általában megkérdezik elsőre, azt, amit egy városi ember háromszor megrág és ötször megkerül, míg kinyögi a lényeget. Elmondtam neki röviden, hogy népnevelő célzattal horgászni szeretnék, mire megenyhült és megkérdezte, hogy van-e nálam giliszta. Mondtam, hogy nincs, erre azt tanácsolta, hogy keressem a mély vizet, mert ott a hal. Egyébként azért volt nála kés, mert éppen birkát nyúzott. Akkor még nem tudtam, hogy később az ő juhászával fogok az élet nagy dolgairól diskurálni.

Sejtelmes és takaros kis folyócska a Pécsi-víz. A vízállás most alacsony volt és sajnos előző nap éjszaka -2 fokot mutatott a higany. Szóval a víz nem lehetett több, mint 11 fokos és a felszín teljesen néma volt. A polarizált szemüveggel végigpásztáztam a medret, de halnak nyomát sem láttam. Sebaj. Előkotortam a műcsalis istállóm és egy perc múlva már csobbant is a kiválasztott csali.

Otthon van még hasonló ólból 5 doboznyi. Gyengéim a műcsalik. Mindegyiknek meg van a maga egyénisége, szépsége, varázsa. A választás egy 0-ás körforgóra esett felderítő gyanánt.

Mire felértem a vasúti hídhoz már csúnyán megnőttek az árnyékok és nem fogtam semmit. Elvétve láttam egy-két kisebb domit és volt, hogy néha partig követték a csalit, de rávágásom nem volt. Nem bántam a dolgot. Egy hét meló után jól esett a séta és a magány. Horgásszal, halászati őrrel nem találkoztam. Hiányzott a repertoárból a vízibringa és az üvöltő autóhifi. Ja és nem fogjátok elhinni, de itt még eredeti füvön sétál az ember nem pedig betonon… Hallatlan! Eszembe jutott a múltkori Pécsi-tavi bejegyzésem és elnevettem magam. Mi a fenének megy az ember kacsaúsztatókra vagyonokért, ha itt ilyen mesés kis placcok vannak?

És kérem itt az év első domolykója. Parányi wobblerre jött. Kicsi, vézna, de a mienk. Mars vissza a vízbe!

A híd alatt még dobtam párat és elindultam visszafelé, mert igen messze voltam a falutól és érezhető volt, hogy ismét hűvös este elé nézünk. Félúton lehettem, mikor bégetésre lettem figyelmes és a töltésről két pár kecskeszem meredt rám. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de gyanítottam, hogy a gát másik oldalán lehetett a nyáj. És ha nyáj van juhász is akad, no meg kutya…

A töltésre felértve egy vérmes mudi támadásnak voltam kitéve, ami a vádlimra volt irányozva, de egy határozott dobbantással sikerült a nyájterelő ördögöt leszerelnem és odaballagtam a nyáj urához, Jánoshoz.

Letelepedtem a fűbe és szóba elegyedtünk. Ezek a legszebb pillanatok a horgászatban. Mikor olyan mesebeli lesz az élmény. Varázsütésre jön egy bégetés és egy pillanat múlva már más színpadon találjuk magunkat. Még a díszletet is kicserélik. Persze mindez csak akkor igaz, ha keressük a kalandot és nyitottak vagyunk másra is nemcsak a monoton orsókurblizásra. Nem esett másról szó, mint az általános közhelyekről, mikor két ember találkozik. Röviden elmondta az életét, problémáit, hogy nem szereti a vizet(:-O) és a világról alkotott véleményét. Lényegét tekintve nekem ez tetszett a legjobban: “Lesznek itt még nagy bazár a világban.” Én erre azt válaszoltam, hogy: “nem úgy van most, mint volt régen, nem az a nap süt az égen.”

Így néz ki egy igazi munkakutya. Semmi csicsa, semmi haverkodás. Nem tudtam megsimogatni. Állítólag a gazdája sem. :-O Az öt lépés távolság szigorúan be volt tartva. A nyáj hangulata egyébként tényleg szó szerint mesés. Árad belőle a nyugalom. Betölti a tájat és az ember lelkét. Lassan elbúcsúztam Jánostól és visszafelé menet csináltam róla egy képet, ahogy 1000 éves horgászbotjával a töltésen hazafelé terelte a nyájat.

Végre elmondhatom magamról, hogy csináltam egy jó képet. Minden benne van. Visszafelé sétálva csurom víz lett a bakancsom és a nadrágom, de azért még sűrűn vallattam a vizet. Sötétedéskor békabrekegés és denevérkattogás vette kezdetét és nem lehetett több a hőmérséklet, mint 4-5 fok. És a mese folytatódott… Ismét lendítettek egyet a forgószínpadon. Bagolyhuhogás és pára…

Természetes jelenség, hogy a víz gőzölög, ha a levegő hőmérséklete jóval alacsonyabb nála, de mégis jó volna azt hinni, hogy a vízi tündérek, vagy éppen Hány Istókok szellemei játszadoznak esténként a kémesi “lápvilágban”. De sajnos tudjuk, hogy “nem úgy van most, mint volt régen, nem az a nap süt az égen.” Hazafelé menet egy pazar hullócsillag vésett múló rézkarcot a csillagos égre. Kívántam valamit.

(Másnap visszatértem Kémesre és egész nap halakat fárasztottam. Lsd. következő bejegyzésem.)