Mohács

2011.05.18.

A mai túra a Mohács alatti “sziget” felderítése lett volna, de sajnos az alacsony vízállás miatt nem tudtam bejutni a belső holtágakba. Maradt hát az élővíz egy-két kövezésének a meghorgászása. Utamat reggel szemerkélő eső, döglött halak, felpuffadt macska, rothadó szag, gumiabroncsok, műanyag palackok és töménytelen mennyiségű nejlonok és nyárfa genya kísérték. Régen jártam már a Dunán és a Dráva tisztasága után úgy éreztem magam, mintha egy belvárosi szeméttelep kellős közepén kerestem volna kalandot és halat. Dél felé már a hányinger környékezett és émelyegve kötöttem ki, hogy a bizar túrának véget vessek.

Hajnalra már össze volt készítve a torpedó. Az autót a töltés mellett hagytam. Két botot vittem. A könnyű kis pergető botomat és egy gerincesebb pecát a holtág csukáinak kedvéért. Utóbbit nem volt alkalmam kézbe venni.

Mire leértem a 2. kövezéshez már felkelt a Nap és balinok csak elvétve raboltak. Sajnos elkéstem, de még így is hajnali 4-kor indultam otthonról. A hajóból kiugorván rögtön a spiccen kezdtem a vallatást és első dobásra beköszönt egy balin, aki fárasztás után remek szaltót dobott és kereket oldott. A második látogató is hamar meg volt, de ő is gyorsan leakadt.

Íme itt  pózol a harmadik vendég, aki szépen akadt és szaltóznia sem volt kedve. Ezen kívül még volt egy-két rávágásom, koppintásom, de semmi érdemleges.

Innen délnek vettem az irányt és megnéztem, hogy vajon a másik irányból be tudok-e evezni a holtágba. Útközben megszórtam még két követ, de hallgatott a víz.

Tíz óra felé befelhősödött és a szemerkélő eső kopogását hallgattam a kalapomon. A rablások teljesen leálltak.

A képen jól látszik, hogy csak nehezen lehetett volna bejutni a holtágba, de kiszálltam a hajóból és elkezdtem magam mögött húzni. Már a torkolatnál lehettem, amikor műanyag seprűbe akadt a lábam és akkor egy pillanat alatt agyon volt vágva a horgászat fílingje. Mert szarjon sünt az a tetű halandó, aki bedobja a szemetét a vízbe és rohadjon le annak a keze, aki akár egy csikket is belepöcköl a vízbe. Innen hazafelé vettem az irányt és még egyszer kiszálltam annál a kőnél, ami a balint adta. Rövid időn belül sikerült még egy halat elveszítenem és a pergetés kezdett ismét nehézségekbe ütközni  a nyárfa virága miatt, ami összeállva a felszínen takony módjára lógott a zsinóromon. Visszafelé menet még kaptam egy ellenőrzést is, ahol hiányolta a közeg a kis merőedényem nem létét. Hiába mutattam a hajó alján éktelenkedő vízelvezető lyukakat azt mondták, hogy a szabály az szabály. Utána jött, “a hol van a kajakomról a névtábla c. fejezet” és legnagyobb meglepetésükre megmutattam a hajófaron éktelenkedő matricát a nevemmel. Ez elnyerte tetszésüket. Pedig már vártam, hogy azt mondják, hogy az EU konform szabványtábla rézből van és szegecsekkel lehet csak felrögzíteni a hajóra. A mentőmellény a hajóban pihent, de elhitték nekem, hogy tudok úszni. Egyszóval nagyon magyarosra sikeredett ez a dunai kiruccanásom. Azt hiszem holnap kedvenc domolykóim társaságában fogom kiheverni a mai nap gyötrelmeit. Addig is a legjobbakat és ne felejtsétek el bekötni magatokat az autóban! Mindenképpen legyen nálatok 50 méter tartalék kötél, jelzőrakéta,  lanolinos végbélkúp, cápariasztó por, vízszűrő, adrenalin injekció, vízálló gyufa, saválló acéltábla a nevetekkel, szabvány csáklya és egy borulást érzékelő GPS jeladó, hogy biztonságosan és egészségesen megérjétek a 110 éves kort.