Balatoni kalandozások 2. rész

2011.09.11. Nomád betöréseim folytatása…

Csipás szemekkel, kivasalt fejjel talált rám a hajnal. A csomagtartóban tárolt vizes holmik bizarr szaggal töltötték meg a vackom és az éjszaka kilehelt pára tejüveget csinált a szélvédőből. Beindítottam a motort és tizenöt percnyi pöfögés után alpesi levegő töltötte meg az odúm. Hiába, az autó is egy remek találmány. Az igénytelen horgász mobilis otthona. Nélküle béna kacsa lennék. Ismét korán keltem, mert a Nyugati-övcsatorna kikötőjében, a yachtok sűrűjében, a lakatok, kerítések, dróthuzalok és lezárt kiskapuk csimborasszójában próbáltam meg a vízre szállást. Olyan volt a terep, mint 1941-ben Gibraltár. Sőt, meggyőződésem, hogy rosszabb…Istenem add, hogy ne fussak úszó aknára!

Lekapcsolt fényszórókkal, alapjáraton osontam a kívánt helyre és a teljes sötétség ellenére pár perc alatt vízre dobtam a hajót. A kövezés és az alacsony víz nem kedvezett a manővernek. A part mentén összeégett zoknikat és rézforgácsot láttam szanaszét heverni. A távolban sántikáló horgászok alakjai körvonalazódtak. Szegény ördögök, gondoltam, idejöttek egy kis éjszakai könnyelmű fenekezésre, feederezésre és a sötétség réz uhujai keményen megvámolták őket. A kifutás hangtalanul zajlott. Pár perc múlva már…

…a sima felszínen ringatózva vártam a hajnali balin vircsaftot. Felsorakoztattam magam elé a kedvenc katonáimat és forgó fejjel lestem a vizet. A bot már a kezemben volt. Eltelt fél óra. Semmi. Érdekes hal a balin-gondoltam.

Lassan megelégeltem a várakozást és a hajó orrát délnyugatnak fordítottam. A  móló kövei mentén is nyugodt volt a víz. Aztán hirtelen kiszúrtam a távolban egy kis fehér spriccelést, majd rövidesen “felrobbant” a távoli, part menti víz. Szó szerint a semmiből tört elő a balinhorda és az égbe röpítették a kishalakat. A gépház teljes gőzzel zakatolt és 2 perc múlva már a csorda közepén ringatóztam. Tudtam, hogy szorított az idő. Gyorstüzelő géppuska módjára szórtam a vizet. Csali, csalit követett. Bevetettem mindent. A kis körforgótól, az ABU támolygón keresztül, a gumihalak és a twistereken át, a wobblerekig. Vontattam lassan, közepes tempóban, gyorsan, majd nagyon gyorsan. Próbáltam rángatva kurblizni. Előkerültek a popperek is. Semmi. Egy ütésem sem volt. És a legborzasztóbb élményt az jelentette, hogy szó szerint menekültek előlem a halak. A nád melletti bokáig érő vízben akkora balinok tolták a vizet, hogy majdnem orkák módjára akadtak fent a zátonyokon. Háromnegyed óra elteltével már rezzenéstelen volt a víztükör. Ahogy kezdődött, úgy is maradt abba.

Még a kövek közvetlen környezetét is megszűrtem, de kishalnak nyomát sem láttam. Egyébként nagyon érdekes hal a balin és talán érdemes lenne közelebbről is tanulmányozni a viselkedését, mert biztos vagyok abban, hogy az őn olyan képességeket rejt magában, amiről mi emberek csak álmodhatunk. Már régen észrevettem, hogy a balinok agya egyre jár és hogy a fényviszonyok változása érzékenyen érinti a viselkedésüket. Minden egyedben egy finom fénymérő és egy atomóra ketyeg. A legtöbbször hirtelen pattannak elő a semmiből és a legfélelmetesebb az egészben az, hogy ezt képesek akár egy hatalmas vízterületen másodperc pontosan összehangolni a támadásokat. De hogyan? Több száz méterről képesek kommunikálni egymással? Néha több hektáros vízterületen finomra csiszolt összhangban és szinkronban randalíroznak és ahogy jöttek úgy nyeli őket el a néma víztükör. Persze van olyan is, hogy csak elvétve, kedvtelenül rabolnak egyet-egyet. Fene se érti a fenekeszeget, de ha érteném őket már rég nem lennének érdekesek. Szóval tulajdonképpen jól van ez így. Ha jobban belegondolok milyen szerencsés ember vagyok, hogy ma még nem fogtam halat. Menjünk ki a nádba!

Egy kis etetés után jó pár keszeggel gazdagodtam. Mindegyiküknek a szemén fordult ki az egynullás pontyozó. És ráadásul nem terveztem, hogy elviszem őket. Szórakozásból meg merő mészárosmunka volt. Elhatároztam, hogy tovább állok. A víz térdig ért és egy kisebb ponty leakadás után útnak indultam a nudista strand felé. Huszonhárom éves, napbarnított, pőre szüzek után kutatva.

A strand közelébe érve fehér hattyúk jelezték, hogy az áthaladás nem ildomos, főleg ruhában nem. Az egyik stégen már messziről, felkiáltójelként virított egy fehér ülep és nekem most pont arra volt dolgom… Gyorsan kikészítettem a fedélzetre a nőrabló gumipók szettemet és hátulról, fenekeszeg módjára közelítettem a prédára. :-O Nem lehettem messzebb, mint 30 méter, mikor hason fekvő 70 éves úriember a hátára fordult és rám nézett. Kurva egy világ van! Bal lapát teljes gőzzel hátra, jobb gőzerővel előre! Olyan harci fordulót nyomtam le, hogy sötétbarna farvizem Fenyvesig ért. :-O Egy perc múlva már fél tengeri mérföldnyi távolságban voltam a nád sűrűjében és ott megint egy vicces dologba botlottam…

Igen, ilyen az amikor a vadászból horgász lesz. A fent látható eszköz már-már modell jellegű. A magasles és a stég tökéletes ötvözése. Magasstég. Teleszkópos merítőháló használata kötelező, de az is lehet, hogy a tulaj az íjjal való horgászatot űzi. Balatonon, ha van pénzed mindent lehet. (A stég lábazata sokat elárul a vízszint viszonyokról) 

Micsoda kis lakott szigetre leltem! Jobbra valószínűleg az anyós látható. Balra a fehér ruhák egy igazi sellőt rejtenek. Mikor ez első felvételt akartam ellőni az anyós közelebb jött és a sellő felállt. A fenébe, igazán ülve maradhatnátok-gondoltam, elrontjátok a gyönyörű panorámámat. Mikor a szemrevaló fehérnép leült már azt gondoltam, hogy mégis jobb lenne ha közelebb jönne és az anyós ülne le a nád rejtekébe. Már azon voltam, hogy megkérem pózoljon egy kicsit a hajó orránál, de hirtelen egy elektromos kapásjelző égtelen csipogása törte meg a csendet és a bikinis hölgy mellett feltűnt még egy alak. Akkor jöttem rá, hogy már megvan a sziget alfa hímje, aki éppen a bevágásból pattant talpra és égtelen kurblizásba kezdett. Ideje volt indulni…

A gyönyörű idő miatt lerúgtam magamról a csizmát és bedobtam a “feneketlen verembe”. Érdemes megnézni a hajó belső vízelzáró “fedelét”, mert ez valóban vízálló. Méghozzá légmentes is. Jól látszik, hogy a vákum befelé szívja a spéci anyagot. Borulás esetén nem igazán vagyunk kisegítve holmi eső ellen szolgáló fedelekkel. Főleg akkor nem, ha a kajak talpra állítása hosszú percekig tart. Eljött az idő, hogy végre én is egy orbitális, nudista fürdőzésbe kezdjek… Nagyon jól esett a 21 fokos víz. Isteni volt.

A szép idő mágnesként vonzotta a nyílt vízre a hajókat. Minden vitorlásnak meg volt az illatfelhője. A yachtok több száz méternyire szelték a habokat, mégis az északkeleti szél rám hozta mindig a “bűzüket”. Minden egyes balatoni hajónak egyedi dezodorszaga van. Gondolom, ha népes társaság van a fedélzeten, akkor a hatás tetéződik és már egyfajta unikumnak nevezhető láthatatlan párfüm keverék molekuláit viszi a légáramlat. Kicsit szégyelltem magam a mosdatlanságom és a hónaljszagom miatt és megfogadtam, hogy legközelebb bekészítek egy márkás dezodort. De elég ebből a témából, hiszen ott jön Stefán!

Stefánnal a nyílt vízen, messze a partoktól futottam össze. Stefán éppen fürdőzött, amikor egy kis szellő hatására megindult a hajó, de sikerült utolérnie. Gondolom kifulladva már nem volt ereje fedélzetre mászni, ezért hátulról forgathatta a hajó kormánylapátját. Talán még most is cirkulál valahol Keszthely környékén. Bár sokkal valószínűbb, hogy éjszaka a Fenékpusztai Fergeteges Fene Rézfaszúak martaléka lett. Auf Wiedersehen Stefan!

Ez a kép már ismét Mária határán készült. A hátam csúnyán be volt állva és éreztem, hogy nem igazán lesz már energiám feldobni a hajót a tetőcsomagtartóra. Időközben egy rövidke időre felélénkült az északkeleti szél és végre először próbálhattam ki, hogy mit tud a gép tarajos hullámokban. Az evezés élénk szélben nagyon nagy móka volt. Fel és le, fel és le. Nagyon szeretem a ringatózást és órákon át képes vagyok elviselni. Sajnos képet nem tudtam készíteni, mert a vízre visszaeső, a hullámokat kettévágó orr porlasztotta a vizet rendesen. Pár perc alatt a Balaton közepén találtam magam és oldalra kiülve vallattam a néma vizet. Mindhiába. A hullámokon ringatózva talált rám a naplemente és lassacskán célba vettem a kikötőt.

Ez a felvétel látványvilágban még a Zala torkolatán is túltesz. A háttérben, felkiáltójelként ágaskodó oszlop a legjobb az egészben. Azt hiszem ezt hívják elvont, többlettartalomnak. :-O

Ismét a Gibraltári-szorosban, avagy a Nyugati-övcsatorna vizein. Balra a fa oszlopok mellett látható a hajóm ideiglenes kikötője. Sajnos nem tudtam már partra vonszolni a szivarom. Minden szenet eltüzeltem. Segítség után néztem és szerencsére akadtak bőven segítő kezek. Pont a sétány mellé, a fűre raktuk a cájgot én meg egy padra leülve pihentem ki a két nap fáradalmait. Kis idő elteltével emberek kezdtek el gyülekezni a hajó körül és féltem, hogy úgy járok, mint Lindbergh, miután átrepülte az Atlanti-óceánt. A tömeg szó szerint széttépte a Spirit of St. Louist szuvenír gyanánt. Még szerencse, hogy nem vászon borítja a hajóm…:-O Apropó Lindbergh… Befejezésnek egy gondolat. A magyaroknak is meg van a lindbergük. Mégpedig Endresz György és Magyar Sándor személyében. A gépük neve Justice for Hungary! volt. Nem véletlenül. Ennek ellenére kaptunk egy Liszt Ferenc repteret lakáj politikusainktól. Valószínűleg Endresz György neve nem passzol a pacifista, konform politikába és az is lehet, hogy nem EU kompatibilis. Szégyen és gyalázat. Őseink forognak a sírjaikban. 

Fájdalmas és mély gondolataimat egy úriember hangja zavarta meg… –Tessék mondani mennyire stabil ez a kis csónak-kérdezte. –Ha ön elmegy kerékpárt vásárolni megkérdezi, hogy mennyire stabil a bringa? –Nem, válaszolta, nem kérdezem meg és feleségébe karolva tovább sétáltak a máriai parton… A máriai kövön, ami a semmibe vezet…

Hulla fáradtan értem haza az éjszaka közepén. Reggel az asszony nyakában fura dolgot vettem észre. Igen, elég hihetetlen, de egy kis növendék tűzzománc rézfaszú fityegett a nyakában. Ha nagyban nézitek még a parányi kárszege is látszik. :-O Kurva egy világ van! Már az asszonyban sem bízhatunk!