Ősz az Ogon

2011.10.22. Őszi, vazelinos képzelgéseim, avagy a kétparti torz tükör. A másik tükröt itt nézheted, persze csak akkor, ha már az enyémet végigolvastad.

“Ez egy kóros elmeállapot. Az Ogo bolygón találom magam, ahol tagja vagyok a szellemi elitnek. A Plútó bolygón élő barbárokat készülünk leigázni. És bár számomra ez a kétséget kizáró realitás, tudom nem más, mint elmém szüleménye. Én ugyanis elmeháborodott vagyok. Menekülök bizonyos meg nem nevezett realitások elől, amelyek megfertőzik az életemet. Ha majd nem fogok Ogora járni, meggyógyultam. Te is elmeháborodott vagy, barátom?”  (Klikk!)

Egy dolgos hét bokros teendői után végre ismét Ogon landoltam a Punto leszállóegységével. A metálbordó holdkomp igen sárosan, de ennek ellenére rikító pipacsként díszelgett Ogo felszínén. Magányos felkiáltójel a tájban-gondoltam és dokkolás után leállítottam a hajtóművet. A zsilip nyitása már rutinból ment és hangos szisszenéssel tódult be a semmivel össze nem téveszthető ogoi levegő a kapszulába. A bolygó felszínén halotti csend és pompázatos látvány uralkodott. A Ron Thompson szkafander, a hosszú puska és az emberes felszerelés keservessé tette a holdra lépést, de mindezek végeztével már igazán elemembe éreztem magam. Kezdetét vette a vadászat. A plútói idegenek leigázása.

Nem tehettem meg többet, mint 300 métert, amikor a túlparton egy idegen rángatózására lettem figyelmes. Komoly ábrázattal, sikkes és divatos szkafanderben köpülte, verte, ostorozta majd, hogy nem agyonverte a vizet. Fejte a madzagot rendületlenül. Víznek ilyen büntetésben már régen volt része. Három folyamkilométernyi habot rakott a felszínre. Emberfia ilyennek ritkán lehet szemtanúja. Muszáj volt megörökítenem ezeket a pillanatokat, ha másra nem is, de valamiféle kórrajznak az utókor számára. Gyorsan megszaporáztam a lépteimet, mert a távolban ordas burványra lettem figyelmes. Sietnem kellet, mert ha ő ér oda előbb, leköpüli a vízről a halakat.

A tett színhelyén már röpült is a parányi huszárom és rögtön olyan “rávágásban” volt részem, hogy még a lábaim is beleremegtek. Szőrös balin lenne? A felszínen ringatózó műcsalim mögött váratlanul egy vidrafej tűnt elő a mélyből. Szájában kövérre hízott domolykó fityegett. Nem zavartatta magát. Partra úszott és hangos csámcsogás közepette adta a világ tudtára feneketlen étvágyát.

Időközben a Bugaci Ostoros halat fogott. Talán pisztrángot. Szivárványosat. Felsőbbrendű mozdulatokkal szabadította meg a kínjától és egy arrogáns mozdulattal szabadon eresztette. De akkor meg minek horgászik? Fizet azért, hogy ne vigyen haza halat? No, mindegy, ideje volt túllépni a keserű eszmefuttatásomon. A lényeg, hogy én UL vagyok. És persze a szellemi elithez tartozom.

Van valami nagyszerű abban, mikor az ember az őszi tájban domolykót tart a kezében. Nem mintha nyáron nem lenne felemelő a hangulata, de valahogy ez az őszi, megbarnult tájban még szebben festenek kedves kis halaink.

Ő már jóval nagyobb volt és igazán…

remekül festett a nedves fűben. Fárasztás közben a Túlparti Idegen buzgón csattogtatta a fényképező masináját. Hiába, lasszózva nehéz halat fogni. Bár meg kell, hogy jegyezzem egy-két nyúlánk testalkatú vezérküsznek, népies nevén snájder halnak sikerült hurkot dobnia a nyakára. Ezekről aztán fotók tucatjai születtek a túlparton.

Eleredt az eső. Én a jobb oldalon, ő a bal parton. Néha belegázoltunk a vízbe és megközelítettük egymást. Ilyenkor középutas szalon politikát folytattunk.

A szemerkélő eső elől a híd alá vonultam egy kurta vallatásra. Kár, hogy bejött a hideg. Csaknem 10 fokot esett a víz hőmérséklete 2 hét alatt. A vízállás is alacsony volt, ami szintén a gyors lehűlésnek kedvezett. Fenekeszegék, fejes halék már a mélyebb vizekben vertek tanyát. Télen nagyon nehéz pergetve halat fogni az élő Dráván, úgyhogy azon filóztam, hogy belekezdek a fenekezésbe. Kajakkal egy nap alatt akár 3-4 ígéretes követ is szóra bírhatok. Mindenhol egy-két óra peca és irány tovább. Nomád életérzés. Mindig úton. Szeretem. (A fenti képen a szerző önmagát fotózza, miközben valamiért lefelé néz)

Beszereztem egy mélyen járó Kenartot is. Jól tettem, mert már érezhetően mélyebben cirkáltak pikkelyesék. Közben a túlparton a szomszéd is fárasztásokba kezdett. Belenyúltunk a junior balinok őszi fesztiváljába. Szeretem a kis balinokat. Igaz, hogy szálkásabbak, mint nagyobb testvéreik, de nincs finomabb falat, mint a pácolt aspius. A 20-25 centiméteresek a legízletesebbek. Resre sütve, paprikás lisztben megforgatva is verhetetlenek! Sajnos most nem tudtam vinni belőlük, mert nem volt nálam teszkós szatyor.

Az alábbi felvétel készítése közben átkiabált az eddig csöndes Legyes Király: -Adja nekem szomszéd! Elvinném, ha nem kell magának. -Sajnos nem tehetem-válaszoltam fennhangon-már meg van rá a vevő a faluban-mondtam határozottan. Persze nem kell neki tudnia, hogy elfelejtettem szatyrot hozni. Majd ha nem figyel visszadobom. Különben is fogjáá magadnak ba.. meg! De jó lenne megint egy ordas nagy király lazaccal zárni a napot!

Ő volt az utolsó előtti pikkelyes.

Ő pedig az utolsó a nap folyamán. Késő délutánra egyre vaskosabb fellegek fedték el a Napot, de azért fotózás szempontjából össze sem lehet hasonlítani a verőfényes napsütést a mostani szűrt fénnyel. Én utóbbira szavazok, mert egy kis automata ketyerével nehéz belőni a kontrasztos témákat. Időközben ismét összefutottam a hesegetős sráccal. Elhatároztam, hogy átmegyek hozzá és végre pontot teszek a történet végére. Belevágom a vízbe, mint macskát szarni.

Mire átkecmeregtem a túlsó partra már hárman voltunk és ezért letettem korábbi szándékomról, ugyanis a zöld levelibékák nem kedvelik a vizet én pedig, amióta megismertem az embereket azóta tisztelem az állatokat. Szóval nem lett volna helyénvaló.

Lassacskán szóba elegyedtünk és kiderült, hogy csak egy magamfajta jámbor szellemi fogyatékossal hozott össze a sors. Fene vigye az árkokat, meg oldalakat! Pártoskodás, partoskodás. Hitvallás, önmeghatározás és világnézet. Pokolba velük mind!

És íme legyező és pergető horgász egymás mellett. Egyforma sörrel, ugyanazon oldalon. Lehet így is.  

Sajnos pár percnyi diskurálás után kénytelen voltam újdonsült cimborámnak búcsút inteni. Parányi, de annál vérmesebb vér-rézf@szú baglyok csaptak le a környékre. Még szerencse, hogy Balázsnál volt egy tubus légyzsír, azaz vazelin. Ciki lenne a legyeseknek bevallani, hogy vazelinnal járják a vidéket ezért átnevezték légyzsírrá. Úgy jobban hangzik. Én még szerencsére időben vissza tudtam mászni a Punto moduljába és rögtön rávágtam az ignition feliratú indító gombra. Percek múlva már az űrből szemléltem Ogot. Szegény, szegény Peti Balázs rézforgácsot sz@rik maholnap. Hiába, nem könnyű manapság legyesnek lenni! (folytatás itt) 

Vízállás: 50 cm  Vízhőm: 11 fok