2012.06.03. Június harmadikán, június negyedikére. Keserű vidámsággal.
Szeretem a dohos szagú, antikváriumi könyveket. Beszédesek és a megsárgult lapjaikat igazi öröm összenyálazni. Nyirő csakúgy, mint Szabó Dezső, vagy Wass Albert a falu, a vidék írója. Márai az urbánus, polgárias stílusával nem igazán tudott megfogni. Egyébként sokat hallani mostanság Nyirő Józsefről. Persze csupa rosszat. Ez persze egy cseppet sem okoz gondot, ha elővesszük az Orwelli tételt eligazodás gyanánt:
“A háború béke, a szabadság szolgaság, a tudatlanság erő.” Ez jelenlegi világunkban szinte mindenre igaz. Az irodalomra is. Sajnos. Így ünnepli hangosan a magasságos médiánk a leghitványabb analfabétáinkat és így hallgatja agyon, vagy éppen így szidja agyon a legtehetségesebb íróinkat. A nemzet kincse a szeméttelepre, míg az idegen, híg fos a dobogó legfelső fokára került. A Dráva meg csak árad. Bence szótlanul pihen a hajó rakterében…
“A gróf jól fizetett. Amit tőle kaptunk s a meglevő pénzünket összepótoltuk, és Bencével felesben vettünk egy kicsiborjas tehenet. A tüdőcsúcshurutnak ugyanis a legelkeseredettebb ellensége a jó tej és egy-egy pohárka vasas bor. A tehéntartás nem került semmibe. Van elég fű az erdőn, ott hadd egyék a tehén. Ha pedig szomjas, ott van a patak, ihatik. Néhány liter borunk is volt, amit a főispán hagyott ajándékba a vadpávavadászat után, de fenyőszurokkal lepecsételtük, hogy egyik se nyúlhasson hozzá. Nem telt el két nap, hát látom, hogy Bence szomorú, a feje fonnyadtan lóg, szótalan és mogorva, fekszik a vackon.
– Neked ugyanbiza mi a bajod? – ijedek meg. Hogy én hagyjak neki békét, s bár sohase látott volna, aszongya.
– Miért, te?
– Mert elkaptam magától a szárazbetegséget – morog vissza mérgesen.
– Ejnye, be jól tetted – kacagok fel, mert olyan tüdeje volt neki, mint a marhának.
– S most mit csinálsz? – kérdezem.
– Kénytelen vagyok kúrát tartani! – aszondja. Abban a pillanatban megvilágosodott az értelmem, mintha kinyilatkoztatásban részesültem volna.
– Te hozzányúltál a borhoz!
Nézzem meg, hogy a pecsét érintetlen az évegen, vágja vissza. Úgy is volt. Pecsétestől leütötte mind a négy üveg nyakát, s ami borunk volt, egy leültében mind megitta.
– Jaj, hogy sülj meg az akasztófán! – káromkodok rá, de nem vette rossz néven.
– Hónap meghozom a bort! – nyugtatott meg. Meg is hozta. Még az ágyban voltam, mikor elment, és már estefelé szuszogott fel a hegyen a fajin borral.
– Ember vagy, Bence! – dicsérem meg.
– Én a! – feleli titokzatosan, s a szeme valahogy nem állott jól. Ebből sejtettem, hogy baj van, valami történt, de csak este a fejeskor tudtam meg, hogy a borjút eladta az anyja alól, s annak az árából vette a vasas bort.
– Egye fene! – gondoltam, s a sajtárral leülök a tehén alá, hogy megfejjem. A tehén tűrte, hogy megmossam a tőgyit, de mikor húzni kezdtem a csicsit, úgy vágott szájba a ganyés farkával, hogy a szemem zöldet-vereset látott. Fél óráig elkínlódtam vele, de semmiletteképpen nem adta le a tejet. Hol ő rúgott fel engem, hol én rúgtam meg őt. Bence is odakerült. Szidtam, mint a bokrot.
– No, te hóhérkötelire való, most mit csináljunk?
A tudománya őt is cserbenhagyta. Igen csendesen viselkedett azonban, mert érezte, hogy ő a hibás.
– Hó! – bőgött rá a tehénre – s a nadrágszíjával felkötötte a tehén farkát.
Vékony magyarófa pálcával jól elnégyelte, de mind nem használt semmit. Borjú nélkül nem tejelt a tehén.
– Meg kell, hogy szopd, Bence, mintha te volnál a borja! – jut eszembe a mentő gondolat. – én bekötöm a tehén szemeit, hogy ne lásson, s higgye, hogy te igazán borjú vagy.
Bence eleinte megdöbbent, és kellemetlen véleményt nyilvánított rólam, ide-oda elküldött, de erkölcsi erővel rákényszerítettem, hogy letérdeljen a tehén alá. Hát szítta is Bence tőle telhetőleg a tehén fityegőit, de a tej csak nem akart megindulni, akárhogy változtatta a módszert.
– Nem jó! – mondotta elkeseredve.
– Csak a hegyit próbáld! – tanítgattam, de nem ment azzal se semmire.
– Hegyig, tövig, nem ér sömmit! – mérgelődött Bence, mialatt én a tehenet vakartam és csitítgattam, hogy nyugodtan álljon. Közben szépen alkonyodott. Akkor jut eszembe, hogy mit szokott olyankor csinálni a borjú, ha az anyja renitenskedik. Jót szokott döfni a buksijával a tehén tőgyin.
– Tiszta igaz! – hagyta helybe Bence is.
Előzetes megbeszélés után e szerint kezdettem irányítani a műveletet. Mikor egy ideig Bence a szájában morzsolgatta a tehén tejelő-szervit, kiadtam a jelszót:
– Üsd fel, Bence!
Bence nagyot döfött a tehénen, de az állat úgy szájon rúgta a következő pillanatban, hogy három fogát menten lenyelte. Félholtan húztam ki alóla. Valahogy magához tért, de a baj ezután következett. Bence nem tudott kemény ételt enni. Csak folyadékot. Egyetlen folyadékunk pedig csak a bor volt, s ő pár nap alatt be is szopogatta az egész borjú árát. Tej hiányában én is kénytelen voltam a tüdőcsúcshurut-kúra második részét megkezdeni, a borkúrát, de alig nyalintottam bele, nem volt mit innunk. A kicsi a sokat kívánta. Pénzünk pedig nem volt. Sehogy sem volt jó a helyzetünk.
– Most már se tej, se bor! – panaszolkodtam. Szomorúan ültünk esténként a tűz mellett. Alig pár lépésre tőlünk békésen kérődzött a tehén, de már mindketten gyűlöltük, és levettük a kezünket róla. Második nap, mikor a legjobban szomjaztunk, előállott Bence a tervvel.
– Tudja mit, úrfi!
– Mi a, te? – pillantok át a tűzön.
– Adjuk el a tehenet, s az árából vegyünk egy hordó bort, hogy a kúra ne szenvedjen hiányt!
– Mondasz valamit!
Bence gyorsan lebonyolította az üzletet. Szekérre rakatta a hordó bort, és kihozatta a kalyibához. Mindent kifizetett a tehén árából, még maradt is húsz lej, ami a Bencéé lett a sok fáradságért. A hordót elhelyeztük, hogy semmi baj, bántódás ne érje, megcsapoltuk, kóstolót eresztettünk belőle, és rendkívül nyugodtak voltunk. Jó küküllőmenti, erős, aromás borocska volt. Pompásan csúszott.
– Emmá portéka! – törölte a száját a keze hátával Bence is.
– Tiszta orvosság! – örvendeztem én is neki.
A tehén – mintha sohase lett volna tehenünk, eszünkbe se jutott. Egyetlen egyszer tréfáltam Bencével.
– Ez már nem rúgja ki a fogadat, ha alája fekszel, úgy-e? Azért hamar földhöz vert mind a kettőnket. Úgy megrészegedtünk, hogy fordítva feküdtünk az első éjjel az ágyba. Bencének jött meg hamarabb az esze.
– Nem csináljuk jól, úrfi – magyarázta még ködös fejjel másnap. – Ha így haladunk, hamar a végire járunk a bornak, s miből veszünk újat!… azért azt gondoltam, hogy aki inni akar, az fizesse is meg a részit. Mondjuk ki, hogy egy liternek az ára húsz lej. En es adok húsz lejt, ha innya akarok, az úrfi es ad húsz lejt, ha innya akar, s a végin esment összetesszük a pénzünket, s új hordó bort veszünk.
– Táltos vagy, Bence! – örvendtem meg.
Bence nem sokat teketóriázott, hanem benyúlt a lajbi-zsebbe, s az orrom elé tartotta a húsz lejt, ami a borvásár után a tehén árából megmaradt volt.
– Kérők egy liter bort! – mondotta kedvesen. Hogyne adtam volna. A pénzt becsúsztattam az én lajbizsebembe, s kimértem neki az italt.
Ülök le melléje, s hát meg se akar kínálni.
– Miféle ember vagy! – szégyenítem meg végül is. – Meg se kínálod a kedves barátodat?
– Akinek nincs pénze, az ne igyék! – bőcsködik Bence.
– Hát e mi a szemedvilága? – nyúlok be a lájbizsebbe büszkén, s veszem elé a húsz lejt, amit az előbb kaptam Bencétől.
– Ammá más! – adta be a derekát, s nekem is kimérte a liter bort. Többet aztán ki se tudtunk teljesen józanodni. Hol Bence adott át nekem húsz lejt, hol én neki. Végre a hordó bor elfogyott.
– Nincs semmi baj! – vigasztalt Bence. – Veszünk mást. Esmént összetesszük a pénzt, mert ingyen egyikünk se ivott.
– Ördögöd van, Bence! – vidultam fel magam is. Másnap keressük a pénzt, de nincs több húsz lejünknél. Csak kétnapi alvás után tudtuk megérteni, hogy ugyanazt a húsz lejt cserélgettük. Uz Bence mérgiben fogta a fejszét, és darabokra vágta az üres hordót, nekem pedig célozgat, hogy akinek nincs pénze, az ne legyen beteg.”
(Nyirő József UZ BENCE 1936, részlet)
atyafipeca.hu 
Jó magyar ékes szólás, mára már alig hallani ilyet, még a nagyanyám beszélt így az alföldön. Ja a domi meg a Dráva ismét lenyűgözött :-))
🙂
A Szt. 3ságban nem egyezzünk, de főleg, mert nekem ilyen nincs. De ami az Úz Bencét illeti, és Nyírő egyéb írásait, ott a topon nálam is, mégha régebben is olvastam vagy 20on évekkel ezelött, mikor még nem volt divatban. A hungarista politikai beállítottsága, és esetleges nyilas érdeklődései (ezt még “ellenfelei” is elismerik), nem befolyásolták az írói tehetségét, és engem sem.
Wasst a “szakma” közepes tehetségű írónak tartja, alig ismerem, ezt így nem osztom, amit ismerek tőle az jó, de nem hatott meg, mint Nyírő.
Szabó Dezsőről még csak nem is hallottam. 😦
Márai kiváló író, de nem nyert meg.
Krúdy annál inkább.
De ami a falut, a vidéket, a “népet” illeti, akkor nekem a “Szt. 3ság”: Fekete István, Móra Ferenc, Tömörkény István. Főleg Fekete.
A film viszont jó, Jávor Palya nagyon király!
Az illusztrációid is. Főleg a lapátnyi hal! 🙂
“A becsülendő kincs a szeméttelepre, míg a híg fos a dobogó legfelső fokára kerül.” – hehe, ez kis hazánkban szinte hagyomány. Példa van rá száz is. Pl: http://www.youtube.com/watch?v=cMKa2uDYht4.
Na, jót pecáltunk!
Amíg írtál, addig én pont ezt módosítottam. Újra olvasva a bevezetőt úgy ítéltem meg, hogy nagy faszság betonba önteni 3 írót. Át is írtam. Persze most erre nem rímel a hozzászólásod, de elég ha mi tudjuk, nemigazámbátor?
Szabó Dezső viszont tényleg nagyon dícsérendő. Nálam mindenki csak utána következik.
Nézz utána:
ÉLETEIM 1-3
http://bookline.hu/product/home.action?id=2100758330&type=10&_v=Szabo_Dezso_Eleteim_I_II_
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Wass_Albert_A_funtineli_boszorkany_I_III_Karton&id=53359&gclid=CJufqbm8t7ACFQ5R3godSE-n9A&type=22
Fekete jó író, de közel sem azt a vonalat képviseli, mint mondjuk Szabó Dezső. Nem csoda, hogy nem hallottál róla. Kimondta az igazságot és a szemétdombon találta magát. De ahogy látom kezdi újra a reneszánszát élni. Az emberek cseppet sem olyan hülyék, mint amilyennek nézik őket.
Fekete nem politizált. Legfeljebb nagyon burkoltan. Az egyszerűséget szerette, a békés, harmónikus életet, de frankón írt a szarról is, csak nagyon tapintatosan, mert parasztember volt, s nem anyázott feleslegesen. A kommenistákért nem rajongott, egy darabig ezért segédmunkáésként kellett élnie (meg kiverték az egyik szemét), aztán írhatott, de csak ifjúsági regényt.
Pontosan. Ez a bajom vele. A maga kategóriájában UNIKUM, de messze nem engedett betekintést a “nagyok kártyái” mögé. Dezsőnk viszont nagy útravalót adott. Túl nagyot. Meg van szinte az összes műve, még saját kezűleg dedikált példányom is van tőle, de ami igazán jó az az EGÉSZ LÁTÓHATÁR. Sajnos annak a megértéséhez ismerni kell töviről hegyire az akkori magyar politikát. Elvéreztem mikor nekikezdtem. 😦
Ami még jó az a SEGÍTSÉG. Az ELSODORT FALU meg közel sem olyan jó, mint ahogy mondják. Igaz bekerült a tantervbe. A többi már erős lett vóóna…:-)
Ez nem igaz. A Zsellérek például tömény politika, minden oldalán, méghozzás a legkeményebb formában. Pontosan emiatt a könyv miatt verték félholtra, ahogy Quik is írta, sőt, a Kádár rendszer alatt is csak nagyon csúnyán megnyirbálva jelenhetett meg. Talán a legnagyobb társadalomkritika, és mindenben (főképp Horty szerepében) egyetértek vele a legteljesebb mértékig. De említhetném a Hú-t is, és a benne megjelenő komoly politikai tartalmat is.
Viszont pironkodva vallom be, hogy az általad említett könyvek közül csak Wass Albertet olvastam, ideje pótolni.
Ezért kell ezentúl evezve olvasni, vagy olvasva evezni.
A Hú-t 2 évbe olvastam a Lutra után. Nem fogtak meg. A Zselléreket meg olyan régen, hogy akkoriban fel sem fogtam a jelentését.
Most a Sötétség Délben-re vadászom. Meg Hamvasra. Levente nyomán.
No, közben utánajártam a neten, ki is ez a Szabó Dezső, és döbbentem. Aszem olvasni fogom néhány művét. Nem szerette a zsidó oligarchákat (persze a többit sem), se Horthyt, se Hitlert, se a katolikusokat, se a kommenistákat. Nem volt fajvédő soviniszta, rasszista, és nem akart tömegeket kinyírni. Rendes ember lehetett, máris érdekelnek a művei. Mindenesetre úgy tűnik méltatlanúl hallgatták el, a “szakma” igen nagyra tartja. Hmmm.
Szabó Dezső sosem volt senkivel. Hadat üzent mindennek és mindenkinek. Szépen a székek közé esett. A kor legnagyobb kritikusa volt. Tulajdonképpen kevés olyan ember akadt a környezetében, akit nem rúgott valagba. Asszem még Ady is kapott tőle a képére. 🙂 Rengeteg ellenséget szedett össze nem túl hosszú élete folyamán, de tény, hogy meglátásai később mind-mind beigazolódtak.
Érdemes ezt elolvasni:
http://www.vilaghirnev.net/vilag/index.php?option=com_content&task=view&id=137
Itt mindent megtalálsz róla:
http://www.tabulas.hu/szabodezso/
Menj be a Virradatba(bal szél) és olvasd el a Magyar paraszt c. értekezését. Szerintem nagyon jó. És itt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy akkoriban nagyobb szólásszabadság volt, mint most a nagy democsokráciában.
Tartalmas életút. Magyar sors.
Viszont evvel a faji öntudattal nem tudok mit kezdeni. Jó, ha nagyon akarom értem, miről ír a jóember, de a fogalom – faj – értelmetlen szó e kontexusban, a mai világban pedig egyre inkább képlékeny fogalommá válik, nem az emberi fajon belül, hanem en bloc mindenütt.
Végig olvasgattam az életútját s pár írását, bár bevallom, felületesen. Nem tudom azonosulok-e vele, de a’szem feléje fordul a figyelmem. Nagy elmének tűnik, úgy látom.
Azért az a szólásszabadság sérült rendesen sok helyen, olyanokat cenzoráltak ki, amiket ma vidáman megírhatsz. Ja, hogy a “Nagy Igazságokat” sem akkor, sem ma nem nagyon célszerű szellőztetni? Csak meg kell nézni a mai újságírást (bár már inkább netírás ez), és látszék a siralom völgye. 😦
“Az emberek cseppet sem olyan hülyék, mint amilyennek nézik őket.” – de igen. Példák? Hitlerizmus, kommenizmus, Kádár papa fasza gyerek vótt. “Jaj, mi volt tegnap a Barátok köztben? Nézted?” Búlvársajtó. Olcsó sláger, baromfi sonka, tv shop. Tesco & Co. Öngyilkos merénylők. A gonosz Izrael és a jó palesztinok meséje. “Jaj, szegény éhezők! Én is veszek egy koncertjegyet, hogy segíthessek.” Egyházak (különös tekintettel: mindegyikre), pártok (detto). Az emberi (átlag)elme többnyire a lehető legegyszerűbb gondolkodás mentén halad. Vallás, párt: nem is kell erölködni, megmondják, mit gondolj, hogy, s készen kapod a gondolatod, ne erölködj! Egy kis újbeszél, Nagy Testvér, usw.
Meg a horgászblog persze. Bújtatot reklámmal, naná! 🙂 (íVegyél kajakot és evezz a Dráván. Gesztenye guszti kalandjai, vazze bevettem!) 😀
Ha igazad lenne, akkor ezt a blogot a kutya sem nézné és Te sem írnál be. A nagy átlag mindig is ma sodrással haladt, de egyre többen vannak, akik átlátják, hogy zsákutca amerre csordogálunk. És ez nem csak Magyarország zsákutcája. Hanem a világé.
“Azért az a szólásszabadság sérült rendesen sok helyen, olyanokat cenzoráltak ki, amiket ma vidáman megírhatsz.”
Ez sem igaz. Az akkori rendszerről sokkal durvább filmek láttak napvilágot, mint most. Tanú, Gyertek el a névnapomra és még vagy egy tucat hasonló alkotás. Ma ilyen filmeket már nem látsz. És még egy megjegyzés… A mai nagy demokráciában van 3 szó, amit még csak kimondani sem szabad, mert rögtön kiherélnek érte.
Na jó, a P.C. ugye, hát khmmm… Én alapvetően Szabó Dezső korára gondoltam a cenzúránál. És biza azt a 3 (meg több) szót ezelőtt 30 évvel sem volt ajánlatos nagyon hangoztatni (pl. Kádár apu nagyon negatív kritikája alsó hangon is rendőri pofozkodásba torkollott, de egy P.Mobil koncerten, ahol nem történt semmi rendbontás, csak azért vertek minket, mindenkit a zsaruk, mert épp nem volt jobb dolguk, hosszúhajú parasztok, ennyit mondott csak egy szerv), a c-kérdés pl. nem is létezett, amiről nem beszél(het)ünk, az meg nincs is. Zsákutca volt az is, ez is, és a következő is, ilyenek vagyunk, mi emberek.
A blogot meg azért olvasom mert tetszik. Írogat ide egy fickó, és qva jól szórakoztat. 😀
Holnap evezve evezés és nem pedig olvasva evezés! 🙂
Áramlik most a közeg rendesen!
Kéne menni a balinok fényében…
Szabolcs-Mailáth.