Popperezés Alberttel

2012.07.15. Avagy titánok a töklevelek alatt

“- Higgye el nekem, az a fontos, hogy ne legyünk gyávák. Ha már elérkezett az idő, akkor gondoljuk végig. Akkor ne féljünk kimondani a szavakat. Azt, hogy utolsó, meg az ilyent. Akkor már nem szabad félnünk az ilyen szavaktól. Utolsó. Hát igen uram, ez az utolsó virág, ami ezen a földön az én számomra termett. Ezen a földön, érti? Ezzel legyünk tisztában végre. – Az ember általában fél a szavaktól. Megszokta, hogy féljen tőlük. Mert egy életen keresztül egyebet sem hallott, csak szavakat, és rendesen nem volt semmi a szavak mögött, amiket hallott. Hányszor hallottuk életünkben, hogy “örökké”, “soha”, “utolsó”, és hányszor mondottuk ki magunk is őket, és nem éreztünk semmi különöset amellett, mert hiszen tudtuk, hogy az “örökké” mögött nincsen az örökkévalóság, és a “soha” mögött nincsen a végső megsemmisülése valaminek. És most aztán egyszerre úgy jártunk, mint a mesebeli pásztorlegény, aki naponta “farkas”-t ordított és amikor valóban eljött a farkas, ordítani sem mert, mert nem volt több hitele a szavának…

– Olvastam egyszer egy könyvet. Ezek az emberek, akik íróknak nevezik magukat, sokmindenfélét összeírnak, érdekeset és kevésbé érdekeset, de rendszerint felesleges dolgokat írnak. Úgy értem ezt, hogy ami fontos, azt többnyire nem írják meg. Az többnyire kimarad.
Elsikkad a történések között. Valószínűleg azért, mert akik a könyveket írják, maguk semtudják, hogy mi fontos és mi nem. Leírják, mondjuk, egy ember életét. Hogy ezt, meg ezt csinálta, ez meg ez történt vele. De hogy belül mi történt vele, miket érzett, vagy miket nem érzett… azt a belső életet, ami tulajdonképpen a lényeges élete az embernek, arról nagyon ritkán írnak valamit. Valószínűleg azért, mert nem foglalkoztak még önmagukkal sem eleget, az önmaguk belső életével, és ezért nem értenek hozzá. Hanem az, aki ezt a könyvet írta, az egyike volt azoknak, akik tudják, hogy mi a lényeg…

– Nem emlékszem már az író nevére, de nem is fontos. Azt hiszem, angol lehetett. A könyv egy emberről szólt, akit kiküldtek valahova Indiába, vagy mit tudom én hova, hivatalnoknak.
Nem Isten tudja micsoda nagy hivatallal bízták meg, csak olyan közönséges kis firkász volt, olyan, aki regisztereket, névsorokat, meg kimutatásokat készít. A fizetés azonban, amit ezzel az állással felkínáltak neki, nagyobb volt, mint otthon a főnöke fizetése, és ezért boldogan vállalkozott reá, és elutazott, Isten tudja hova, valahova Indiába, mit tudom én. Útközben kiszámította, hogy ha szerényen él továbbra is, akkor tíz év alatt megtakaríthat annyit, amiből otthon házat vásárolhat magának, s még marad azonfelül egy kis tőke is, amelynek kamataiból eléldegélhet…

– Ott Indiában aztán jöttek a meglepetések. Először is azt mondták neki a főnökei, hogy nem járhat gyalog, hanem autót kell tartson. Nem bérelhet bútorozott szobát, mint otthon a kistisztviselők, hanem villában kell lakjék. Sötétbőrű szakácsot kell tartson és sötétbőrű inast. És megmagyarázták neki, hogy mindez azért van, mert a fehér faj tekintélyét fönt kell tartani a színesek között. Fehér ember nem végezhet fizikai munkát. Nem járhat gyalog, nem kefélheti maga a cipőjét, nem étkezhet kifőzdében, nem áshat kertet és nem súrolhat padlót. Azért, mert ő fehér ember, különb és magosabban álló, mint a többi, és ezt a magosabban állást külsőségekben is kifejezésre kell juttassa. Ezért kapnak a tisztviselők háromszor akkora fizetést, mint otthon…

– Az ember hamar beleszokott az új életbe. Hozzászokott ahhoz, hogy neki nem szabad gyalog járnia, nem szabad pecsétes, vagy foltozott ruhát, talpalt cipőt viselnie, nem szabad úgynevezett “alacsony munkát” végeznie. Hozzászokott annyira, hogy tíz év múltával már nem is akart többé visszatérni régi hazájába, ahol újra gyalog kellett volna járjon, bútorozott szobában lakjon, ruhát takarítson és cipőt keféljen, és ahol újra nem lett volna egyéb, csak egy nyomorult kistisztviselő. Mert az elgondolásai sajnos nem válltak valóra, a megtakarított pénzből semmi sem lett. A fizetés nagy volt ugyan, de utolsó fillérig ráment az életre, amit
folytatnia kellett, hogy méltó módon képviselhesse a fehér fajt a színesek között…

– Hanem aztán, úgy a tizenötödik évben, valami történt vele. Nem az a lényeges, hogy mi volt az, ami történt, már nem is emlékszem reá. Említette-e az író, vagy nem: nem tudom. A lényeg az, hogy az ember kiesett az állásából. Hogy a maga hibájából-e, vagy máséból: ez sem fontos. Fontos az, hogy az ember ott állt valahol Indiában, vagy mit tudom én hol, egy idegen világ közepén és nem volt miből megéljen. És az ember megbosszankodott a világra és azt mondta: hát jó. Eddig idegen voltam, ezután bennszülött leszek. Eddig éltem, mint az urak, ezentúl élek, mint a páriák. És otthagyta a villát, aminek a bérét nem tudta tovább fizetni, és kiköltözött valahova a város végibe, egy nádkunyhóba, mint a bennszülött szegények, akik kosárfonásból éltek, és elkezdett ő is kosarakat fonni…

– Eddig minden rendben lett volna abban a könyvben, és ha itt véget ér a történet, akkor az ember letette volna a könyvet, és azt mondta volna: érdekes volt. És másnap már nem emlékezett volna reá. Azonban az író nem azt akarta, hogy érdekes legyen, és nem azt akarta, hogy az emberek csak megvegyék, elolvassák és aztán megfeledkezzenek róla. Az író mondani akart valamit. Rá akart mutatni valamire, ami lényeges. Ami fontos…

Ez pedig az volt, hogy amikor az ember az első kész kosaraival kiült a többi bennszülött közé a piacra, hogy néhány fillért kapjon a kosaraiért, arra ment az autón egy fehér ember, és meglátta, ahogy ott ült rongyosan és soványan a barnabőrűek között egy fehérbőrű, és árulta a kosarait. Az autó megállt, a fehér ember kiugrott belőle, odaszaladt hozzá és ráordított: “Ember, megbolondult maga?! Mit csinál itt?!” “Láthatja” – felelte – “kosarakat árulok”. “És miért csinálja ezt?” “Hogy megélhessek.” “Rettenetes” – mondotta a fehér – “és főleg módfelett káros…

– Jöjjön velem. Majd kitalálunk valamit.” De az ember nem ment vele, hanem azt mondta, hogy ővele ilyen meg ilyen gazságot követtek el a fehérek, s ezért ő most elhatározta, hogy beáll a bennszülöttek közé és olyan akar lenni, mint azok. “Hülyeség” mondotta az autós ember, aztán otthagyta, de 6egész éjszaka gondolkodott a dolgon, és másnap fölkereste őt a kunyhójában, és felkínált neki egy kényelmes állást, tisztességes fizetéssel. “Nem megyek” – mondotta az ember makacsul – “a fehérek elhagytak, hát majd a bennszülöttek között szerzek hű és igaz barátokat.” “Nincs joga kosarat fonni, kunyhóban élni és félmeztelenül járni” – figyelmeztette szigorúan a másik. “Nem tiltja semmiféle törvény.” “De tiltja a jóízlés és a fehér faj érdeke. A fehér faj tekintélyét rontja, ha úgy él és úgy viselkedik, mint a bennszülöttek.” “Fütyülök a fehér faj kintélyére – felelte az ember, és ott maradt a kunyhóban, fonta tovább a kosarakat, éhezett, és félmeztelenül járt…

– Nem nyújtom hosszúra a történetet, mert már nem is emlékszem tisztán a részletekre. Nem a részletek a fontosak. Emlékszem, hogy sorra mentek hozzá a fehér kolónia tagjai, és ígértek neki jobbnál-jobb állásokat, jöttek a papok, és a maguk nyelvén próbáltak hatni az emberre, sőt maga a város katonai kormányzója is eljött, és igyekezett megmagyarázni neki, hogy mivel tartozik a fehér fajnak, mi a kötelező szolidaritás és miféle hátrányokkal járhat a fehér fajra nézve, ha a bennszülöttek megszokják, hogy a fehér ember is éppen olyan ember mint ők…

-Ha mindezt megszívlelte volna és elfogadja a legjobb állást, amit a fehér kolónia felkínált, otthagyja a kunyhót és újra autón jár és villában lakik, vakítófehér ruhákat hord és színes cselédeket tart: már akkor is érdemes lett volna a könyvet megvenni és elolvasni. Mert már akkor is lenne benne valami, ami fontos és lényeges, és ez a kasztbeli szolidaritás. De erre az emberre nem hatottak a csábítások, sem a fenyegetések. Makacs maradt és sértődött, és tovább lakott a kunyhóban, fonta a kosarakat, és úgy élt, mint a többi bennszülött. Es itt kezdődik tulajdonképpen a nagy tanulság, ami az egész történetnek a lényege…

– Nem akarom untatni a mesével, részben nem is emlékszem már egészen tisztán mindenre, úgy, ahogy az a könyvben volt. A lényeg az, hogy lázadás tört ki a bennszülöttek között a fehérek uralma ellen, és az első fehér ember, akit a lázadók agyonvertek, ez a városvégi kosárfonó volt. Aki maga is úgy élt, mint egy bennszülött, és bőrének színén kívül semmiben sem különbözött a sokezer kosárfonó bennszülöttől. Bőrének a színén kívül…

– Minden ember valamiféle színt visel a bőrén, ezen nem lehet segíteni, kedves uram. Most nem a fehérekre, vagy a feketékre, vagy a sárgákra célzok. Nem. Köztünk, egyfajúak között. Köztünk egynyelvűek között is vannak ilyenbőrűek és vannak olyanbőrűek. Érti, mire gondolok? Arra a szellemi bőrre, amit az ember belül hord, de ami kifelé sugárzik. Amit részben örököl, s amibe részben belenevelődik az ember. Mondhatnám úgy, hogy ennek a belső bőrnek az anyja az öröklés, és apja a nevelés. Ha nem azonos a kettő, akkor korcs színek
állnak elő. Ezek azok a bizonyos lelki-meszticek, szellemi-mulattok, akik sem ide, sem oda nem tartoznak. Sehova sem tartoznak egészen, mindkét oldalra csak valamilyen fenntartással, valami kis belső disszonanciával, gikszerrel, rendellenességgel. Ezek a legszerencsétlenebb emberek. De nem erről akartam beszélni…

– Látja ott azt a fát? Azt a görcsöset, azt amelyik úgy oldalra dől, mintha valami nehéz terhet cipelne? Olyan, mint egy fáradt, öreg hordár… Gondolkozott már azon, hogy milyen megalázó foglalkozás hordárnak lenni? Ott ácsorogni öregen és fáradtan, mindég ugyanazon a pályaudvaron, és várni idegen emberekre, akikhez semmi közünk nincsen, de akik a markunkba nyomnak egy darab pénzt, és ezért a pénzért elcipeljük a terheiket egy darabig, mindig a másét, mindig a másokét. Ruhákat, ékszereket, vagyontárgyakat, mindent, ami az ilyen idegen csomagokban van, és mi maradunk mellettük szegények, kopottak és egyre fáradtabbak. Néha az az érzésem volt, hogy mint hordár fejezem be az életemet. Különös érzés volt ez. Szomorú és kacagtató egyben. Próbáltam elképzelni magamat, hordársapkával a fejemen,amint egy ismeretlen nagy pályaudvaron idegen emberek csomagjait hordom, és borravaló után nyújtom a kezemet. Szomorú és kacagtató volt egyszerre ez az érzés. Ma már nem kacagtató. Ma már tudom, hogy ez az érzés egy üzenet volt a jövendőből, valaminek a megsejtése. És hogy valóban úgy fejezem be az életemet, mint hordár, egy ismeretlen pályaudvaron hordozgatva ismeretlen emberek holmiját. És ma már talán nem is szomorú.
Nem szomorúbb, mint annyi sok más. És amikor elérkezem oda, ahhoz a pályaudvarhoz, már természetes lesz egészen, életlehetőség, kenyér, sőt még ezeknél is több: törvény, aminek be kellett következnie…

– Vannak törvények, amelyek menthetetlenül végigterelik az embert bizonyos utakon, akár tetszik nekünk, akár nem. Mint ahogy abban a könyvben volt: a villától a kosárfonókunyhóig, és a kosárfonókunyhótól az agyonveretésig. Ezek a hibák törvényei. Mondottam már az előbb, hogy minden háborúnak van valami célja és ez az, hogy rámutasson ezekre a hibákra. Ha mégsem látjuk meg őket, akkor könyörtelenül bekövetkezik a törvény. Ha az a fehér ember, ott Indiában, egy nappal a lázadás kitörése előtt mégiscsak visszament volna a fehérek közé, még ma is élne talán, és semmi esetre sem írtak volna könyvet róla. De azért a törvény, ami a lázadások mögött van és ami a fehér emberek hibáiból következik, törvény marad továbbra is, és a fehéreknek sok gondot okoz még a jövőben. Na, de nem erről akartam beszélni.

Elkalandozom folyton, ugye? Ez attól jön, ha fáradt már az ember. És ha öreg. Igen, ma már öreg vagyok…
– Annak az első háborúnak a célját, amit én katonáskodtam végig, nem ismertük föl. Sem amíg a háború tartott, sem azután. Pedig ahogy most visszatekintek, meg kell állapítsam: elég nyíltan megmutatta magát. De mi nem ismertük föl mégsem. Nem akartuk? Nem tudtuk felismerni? Vakok voltunk-e valóban, vagy pedig szándékosan fordítottuk el a fejünket, hogy ne kelljen meglássuk azt, amit az a háború nekünk mutatni akart? Ma már elég mindegy. A lényeg az, hogy nem ismertük föl, és így kárba veszett számunkra az a háború. Győztesek és legyőzöttek számára egyformán kárba veszett. Mert nem az a fontos egy háborúban, hogy ki győz és ki veszít. Hanem, hogy ki látja meg előbb azt, amire a háború rá akar mutatni, ki ismeri föl előbb és ki javítja át aszerint a maga életét…”      Wass Albert, Ember Az országút Szélén, Részlet

http://cgi.axelero.hu/ilegeza/sendpage.cgi?rec=li2376

Kedves Olvasó! A blogom rávágásszámlálója lassan eléri a százötvenezret. Köszönöm, hogy rendszeresen nyomon követed a lapátolásaimat. Mint látod a tökleveles popperezésemet sikerült tartalmasan eltöltenem. Életem egyik legszebb horgászaton vagyok túl és nem azért mert szórakoztató lett volna, hanem azért, mert az egész szinte már-már spirituális volt a szó legszorosabb értelmében. Alattam acélos titánok lófráltak, az égből Albert bátyám leste utam, míg bennem nagyokat nyújtózott az Isten. Oly hatalmasakat, hogy úgy éreztem szétpattanok, mint egy buborék. Lehet az élet ennél több?

Vízállás: 135 cm       Vízhőmérséklet: 23 C