A hosszútávfutó magányossága

2012.07.28. Avagy egymagamban a nagy vízen…

“Mihelyt az intézetbe megérkeztem, nyomban befogtak hosszútávú mezei futónak. Gondolom, azt hitték, arra való a testalkatom, mert a koromhoz képest nyurga voltam és szikár és hogy őszinte legyek, nem is nagyon bántam, mert a futásnak a családban mindig nagy hasznát vettük, különösen, ha rendőr elől kellett pucolni…

Alan Sillitoe: The Loneliness of The Long Distance Runner (klikk ide)

Úgy érzem magam, mint az első ember, mert majdnem anyaszült meztelen vagyok, egy szál gatyában és atlétatrikóban vernek ki a fagyos mezőre. Még az a szegény csóró is, aki először csöppent a földre télvíz idején, még az is tudta, hogy kell ruhát csinálnia levelekből, s hogyan kell megnyúznia a sárkánygyíkot télikabátért… De itt vagyok én, merevre fagyva és nincs mi melegítsen, csak néhány órai hosszútávfutás reggeli előtt, még egy szelet kutyaszaros kenyér se… Jól felkészítenek arra a a nagy versenynapra, mikor itt lesz majd valamennyi malacképű, taknyos orrú herceg, meg úrispinkó – azt se tudják mennyi az, kétszer kettő és összerondítanák magukat, mint a hülyék, ha nem volnának fusside-fussoda cselédeik. Eljönnek és szónokolnak, hogy pont a sport az, ami visszavezet minket a becsületes  életbe és visszatartja a viszkető ujjunk hegyét a boltlakatoktól…

Essexben vagyok. Ez állítólag egy jó javítóintézet, legalábbis nekem azt mondta az igazgató, mikor bejöttem Nottinghamből. – Mi bízni szeretnénk benned, míg itt vagy az intézetben – mondta és liliomfehér, munkát sose látott kacsójával kisimította az újságját én meg elolvastam a tótágast álló nagy betűs szavakat: Daily Telegraph. – Elvárjuk, hogy becsületesen és szorgalmasan dolgozz és elvárjuk, hogy derekasan sportolj – mondta…

– És, ha ezt a kettőt megkapjuk tőled, elhiheted, hogy mi majd tisztességesen viselkedünk veled szemben és mint becsületes embert adunk vissza a társadalomnak. – Nohát, meg tudtam volna dögleni a röhögéstől, különösen, hogy pont ezután hallom az  üvöltős törzsőr hangját, amint vigyázzt vezényel nekem meg még két másikunknak és elvezet díszlépésben, mintha testőrgránátosok volnánk.

És valahányszor az igazgató azt mondta, hogy mi elvárjuk tőled ezt, meg hogy mi elvárjuk tőled azt, mindig körülnéztem, hogy hol a többi ürge, kíváncsi voltam hányan vannak. Persze tudtam, hogy ezrével, de a szobában a legjobb tudomásom szerint csak egy volt belőlük. Márpedig ezrével van ebben a ragyavert országban mindenütt – műhelyekben, hivatalokban, vasúti állomásokon, autóban, házban, kocsmában – törvénytisztelő ürge, mint maga, meg ezek, aki mind az olyan törvényen kívüli ürgéket figyeli, mint mi és csak arra vár, hogy felvegye a telefont és a hekusokat hívja, amint félrelépünk. És ez mindig így is lesz, én mondom magának, mert nekem nem ez volt az utolsó balhém és merem állítani, hogy abba sem hagyom, amíg fel nem fordulok.

Mert ha maguk törvénytisztelő népek, azt remélik, hogy majd visszatartanak engem a balhéktól, csak az idejüket vesztegetik. Akkor már okosabban tennék, ha mindjárt falhoz állítanának, hadd szóljon az a tucat puska. Másként úgyse fékeznek meg, s egypár millió másikat se. Mert én rengeteget gondolkodtam, mióta itt vagyok. Ezek itt egész álló nap spicliskedhetnek ránk, hogy fújjuk-e a nótájukat, s hogy jól dolgozunk, meg sportolunk-e, de arról már nem tudnak röntgen képet csinálni, hogy magunkban mit mondunk. Én mindenféle kérdéseket teszek föl magamnak és végiggondolom az életemet egészen mostanáig. És ezt szívesen csinálom. Élvezettel. Telik tőle az idő, s így feleannyira sem érzem a sittet olyan rossznak, mint ahogyan a fiúk mondták az utcában.

No, tehát, amint azt mondom magamban, hogy én vagyok az első ember, aki idecsöppent a világra, és amint kiszökkenek a kora reggeli deres gyepre, mikor még a madaraknak sincs lelkük fütyülni, elkezdek gondolkodni, és ez az, amit szeretek. Marha jó ez, futónak lenni, kint a világban egymagam, egy lélek se, aki elrontaná a kedvemet, vagy megmondaná, hogy mit csináljak… De azért gyakran mégiscsak úgy érzem magam, mintha keményre fagytam volna. Nem érzem se kezem, se lában, egyáltalán a testemet : Mintha szellem volnék, aki azt se tudja, hogy föld van alatta, csak néha-néha a ködben megpillantja. Bár akad , aki ezt fagyásnak hívná, ha írna róla a mamájának, én nem, mert tudom, hogy egy fél óra még, és melegem lesz, s hogy mire kiérek az országútra és a buszmegállónál ráfordulok az ösvényre a búzaföldek alján, úgy érzem magam, mint egy tüzes vaskályha és vigyorgok jókedvemben, mint a fakutya…

Így szép az élet, mondom magamban, ha az ember nem húzza be a farkát a hekusok meg smasszer fejesek és a többi hamis pofájú törvénytisztelő előtt. Trapp-trapp-trapp. Paff-paff-paff. Szlip-szlip-szlip, szól a lábam a kemény talajon. Ssss-sss-sss, ahogy a karomat és az oldalamat súrolják a bokor csupasz ágai. Mert én most 17 vagyok, s mikor ezek innét kiengednek – ha nem lépek olajra, és nem teszek róla, hogy másként legyen -, majd megpróbálnak beszipkázni a hadseregbe, és ugyan mi a különbség a hadsereg meg ez a ház között, ahol most vagyok? Belőlem ugyan nem csinálnak bohócot ezek a csibészek. Én láttam a laktanyát a szomszédunkban, s ha nem állt volna kint puskával őrséget a baka, nem tudom, mi különbség lett volna annak a magas falai meg ezé között itt, ahol most vagyok…

Sitt az sitt, mindegy, hogy mit csinálnak; én mindenesetre kivertem a dilit, hogy az egy kicsit vastag, hogy kora reggel üres hassal kizavarnak öt mérföldet futni, de ezek csak nyomták a sót, hogy gondoljam meg, nem is olyan rossz az – hisz tudom én jól -, a végén meg azt mondták, hogy derék fiú vagyok, és vállon veregettek, mikor mondtam, hogy jó, csinálom, és hogy megpróbálom megnyerni nekik az Angliai Javítóintézetek Országos Hosszútávú Mezeifutó Bajnokságát.

-Jól vagy, Smith?-kérdi.

-Igenis, uram – mondom. Megpödri ősz bajuszát: -Hogy megy a futás?

-Elhatároztam, hogy futok egy kört ebéd után is, csak hogy tartsam a formámat, uram – mondom. Ez tetszik a pókhasú, meredt szemű csirkefogónak.

-Csak így tovább. Tudom, hogy megszerzed nekünk a kupát – mondja.

Megesküszöm magamban: – Egy nagy szart. – Nem, nem szerzem meg ezeknek a kupát, még ha ez az ostoba bajuszpödörgető csibész minden reményét belém veti is. Mert mit is jelent az a féleszű reménye? Kérdem én. Trapp-trapp-trapp. Szlip-szlip-szlip. Át a patakon, be az erdőbe, ahol még majdnem sötét van, és a ders gallyak bökik a lábam szárát. Nekem szart se jelent, csak neki; neki meg annyit, mint amennyit nekem az, ha fognám a versenylapot és fogadnék egy lóra, amit nem ismerek, sose láttam, és ennyit se törődök vele, ni, hogy valaha is lássam. Hát ennyit jelent neki. És el fogom veszteni a versenyt, mert én nem vagyok versenyló, és ezt meg is mondom neki, majd ha szabadulok – ha ugyan el nem húzom a csíkot a verseny előtt. A krisztusát, meg én.  Ember vagyok, gondolkozok, titkaim vannak, élet van bennem, amiről ez nem tud, és nem is fog tudni soha, mer ahhoz hülye.

Maga biztos kiröhög, hogy én azt mondom, hogy az igazgató egy hülye csibész, mikor én alig tudok írni, ő meg úgy ír, olvas és számol, akár egy professzor. Márpedig amit mondok, az igaz.  Hülye, én meg nem vagyok az, mert én mélyebben belelátok az ő fajtájába, mint ő az enyémbe. Az igaz, hogy mind a ketten dörzsöltek vagyunk, de én vagyok a dörzsöltebb és végül én győzök, még ha sitten döglök is meg nyolcvankét éves koromban, mert az én életemnek több lesz a sava-borsa, mint az övének. Gondolom olvasott már vagy ezer könyvet és talán maga is írt már néhányat, de holtbiztos vagyok, olyan biztos, mint hogy itt ülök, hogy amit én írok olyat ő nem tudna írni, még ha egymilliót írna is. Bánom is én, hogy más mit mond, ez az igazság, ezt nem lehet letagadni. Tudom, mikor beszél velem, látom a katonapofáján, hogy én élek, ő meg halott. Nincs benne egy szikra élet. Futna csak tíz yardot, menten fölfordulna. Ha csak tíz yardnyira belém látna, akkor is felfordulna – a meglepetéstől.

Az biztos, hogy most a magafajta ürgék dirigálnak az olyan paliknak, mint én, és majdnem holtbiztos, hogy ez így is lesz mindig, de az istenit neki, akkor inkább vagyok az, ami vagyok -, még ha örökké futnom kell is, és be kell törnöm egy üveg lekvárért, mint hogy dirigáljak másnak és ne legyen bennem egy szemérke élet. Lehet ám, hogy amint az ember elkezd másoknak dirigálni, mindjárt kivész belőle az élet. Az istenit, több száz mérföldet kellett futnom, hogy kimondjam ezt az utolsó mondatot. Kezdetben ezt éppúgy nem tudtam volna kimondani, mint ahogy nem tudtam volna előhúzni a farzsebemből egy milliófontos bankót. De, tudja, most, hogy megint eszembe jut, igaz, és igaz is volt mindig és mindig is igaz lesz, és valahányszor látom, hogy benyit az igazgató, és azt mondja: “Jó reggelt, fiúk” – egyre biztosabb vagyok benne.

Ahogy futok,  és látom a gőzölgő lélegzetvételemet a levegőben, mintha egyszerre tíz cigit szívnék a testem különböző részein, mindig eszembe jut az a kis szónoklat, amit az igazgató vágott ki, mikor megjöttem. Becsület. Légy becsületes. Egy reggel úgy kellett röhögnöm, hogy tíz perccel túlléptem az előirányzott időt, mert meg kellett állnom, hogy kiálljon az oldalamból a szúrás. Az igazgató annyira aggódott a késésem miatt, hogy elküldött az orvoshoz, világítson át, és nézze meg a szívemet. Légy becsületes. Mintha azt mondaná: légy halott, mint én, akkor nem kell többé bánkódnod, hogy takaros nyomortanyádat javítóra vagy börtönre cserélted. Légy becsületes, és ülj bele egy nyugalmas kis heti hatfontos állásba.

Nohát, még ennyi futás után se tudtam eldönteni, hogy mit akart ezzel mondani, bár most már éppen kezdem érteni – de nem komálom a dolgot. Mert addig gondolkoztam és gondolkoztam,  míg rájöttem, hogy valami olyasmit gondolt, amit nálam, aki ott született, ahol én, és úgy nevelkedett, ahogy én, nem lehet igaz. Mert az a helyzet, és az olyan emberek, mint az igazgató, sose fogják megérteni, hogy én becsületes vagyok, mindig is az voltam, és az is leszek. Fura, mi? De igaz, mert én azt is tudom, hogy énszerintem mit jelent a becsületesség, ő meg csak azt tudja, hogy szerinte mit. Énszerintem más becsületesség nincs is a világon, csak az enyém, őszerinte meg csak az övé. Ezért használják ezt a fallal körülvett, bekerített, koszos kastélyt a préri közepén arra, hogy a magamfajta ürgéket lesitteljék. És ha én volnék a fejes, még annyit se strapálnám magam, hogy  felépítsek egy efféle házat, ahová be lehet dugni minden hekust, igazgatót, flancos kurvát, tintacsibészt, katonatisztet és parlamenti képviselőt; nem, én falhoz állítanám őket, aztán tessék, ahogy ezek csinálták a magunkfajta ürgékkel annak idején – akkor aztán megtudnák, mi az a becsület, mert másként úgyse tudják, és sosem fogják, úgy éljek…”

Alan Sillitoe: The Loneliness of The Long Distance Runner (részlet)

Vízállás: 400cm