Julius Evola, Pogány Imperializmus

2012.12.02. Az egyenlőség és a szabadság irracionalitása

A mai naptól fogva létrehoztam egy “A Törekvő Horgász” kategóriát, amiben főleg Julius Evolától, René Guénontól, és Hamvas Bélától olvashattok kiváló és mélyről jövő gondolatokat. Persze csak az, aki akarja. Ezért is a külön kategória… A fenti szerzőkről – bármennyire is szeretném – nem tudok olyan közhelyes ismertetőt írni, mint az napjainkban megszokott, mert félek, hogy akkor elmennék a lényeg mellett. Talán, nem veszitek nagyképűségnek, ha azt írom, hogy amikor Guénon valamelyik művét lapozom, akkor “magamat hallgatom” és amikor Evolát olvasom, akkor szintén a saját mélyen lappangó érzéseim, ködbe burkolózó gondolataimmal találkozom, de már egy jóval megragadhatóbb síkon, egy jóval magasabb minőség síkján, a rend, és a rendezettség síkján. A fentebb említett szerzők valami olyasvalamit villantanak fel, valami olyasvalamit próbálnak megragadhatóvá, vagy csak egyszerűen megláthatóvá, észrevehetővé tenni, amitől a törekvő ember valóban nagyon messzire juthat. Mindezt nem a manapság divatos “new age” szellemében, a tudatalattid csodálatos hatalmával nyakon öntött olcsó ezoteriával, valami ízléstelen és giccses érzelmi ömlengéssel, vagy akár a szeretet és az összeölelkezés testvériességének pátosza jegyében. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a tradicionális metafizika még véletlenül sem tartozhat a manapság oly divatosan hangzó ezoterikus irányzatok egyikéhez sem. A fenti szerzők könyveit bújva olyan egyedi tudás, olyan lét-, és életszemlélet, valamint kritikai képesség birtokába jutunk, amivel egy könnyed varázsütésre lehull a lepel a modernnek és felvilágosultnak(elhomályosult) hazudott világról.

Szóval a téli hónapok csendjét néha egy-két drávai peca és ezen belül a tradicionális létszemlélet néhány morzsája fogja áthatni kedvcsináló gyanánt. A szövegekben fellelhető idegen szavak tömkelegét megpróbálom majd zárójelben téve magyarázni, hogy a kedveteket ne szegjem. László András valahol így fogalmaz: “Minket csak a törekvők érdekelnek, a többiekkel nincs dolgunk.”

Végezetül pedig egy idézet, ami most szorosan idevág:

“De az égben alighanem van egy minta, annak a szeme előtt, aki ezt meg akarja látni, s a maga bensejét a látottak szerint megszervezni. Az mellékes, hogy van-e valahol, vagy lesz-e : mindenesetre csak ennek az államnak az ügyeit intézheti, másét semmi esetre sem.” Platón

Kedves Törekvő Barátom! Kattints a folytatásra és én megmutatom, hogy milyen mély a nyúl ürege…

Az egyenlőség és a szabadság irracionalitása:

“Mint ismeretes a tradicionális politikai-társadalmi struktúrák felmorzsolását a liberalizmus vitte végbe. A francia forradalom viharos és démoni korszaka után a forradalom princípiumai(alapelv) eleinte a liberalizmus zászlaja alatt kezdtek el hatni. Ezért a világfelforgatás egymást követő szakaszai a liberalizmussal kezdődtek… A liberalizmus lényege az individualizmus. Tévedésének alapja az, hogy felcseréli a személy fogalmát az egyén(individuum) fogalmával, és az utóbbi számára feltétel nélkül és egalitárius(egyenlőségi) alapon – azon értékeket igényli , amelyek – ha valakinek egyáltalán – kizárólag az előbbinek tulajdoníthatók, és ez esetben is csak sub condicione(feltételesen).

E felcserélés következtében ezek az értékek megannyi hibává alakulnak át: valami abszurddá és pusztítóvá…”

“Kezdjük az egalitarizmus premisszumával(egyenlőség tételével). Aligha kell mondanunk, hogy az egyenlőség “hallhatatlan princípiuma” tiszta nonszensz, merő képtelenség. Szót sem érdemes vesztegetni arra, hogy természeti szempontból a lények EGYENLŐTLENEK. Ám az egyenlőség ideológusai az egyenlőség kérdéséből elvi kérdést csinálnak: azt mondják, hogy ha az emberek de facto(ténylegesen) egyenlőtlenek is, de jure(jogilag) nem azok: egyenlőtlenek, de nem kellene egyenlőtleneknek lenniük. Az egyenlőtlenség igazságtalan és az egyenlőtlenséget nem figyelembe venni, meghaladni, minden  ember azonos méltóságát elismerni a liberális eszme érdeme és magasabbrendűségének bizonyítéka. A demokráciának is sajátja “mindazok alapvető egyenlősége, akiknek emberarcuk van.” Nos, mindez nem más, mint puszta szó…

Ugyanis nem valamiféle nemes eszményről van itt szó, hanem valami olyan elképzelésről, ami logikai képtelenség, ha abszolút értelemben fogjuk fel, ha pedig tendenciának tekintjük, csak és kizárólag elfajzást, regressziót jelenthet. Ami az első pontot illeti, a “sokak fogalma” az individuális lények sokaságának a fogalma – logikailag ellentmond a “sok egyenlő” fogalmának. Ez elsősorban ontológiailag(létezéstanilag) a “megkülönböztethetetlenek princípiuma” következtében van így. Ez így hangzik: “Az a létező, amely abszolút módon, minden tekintetben azonos egy másik létezővel, egy és ugyanaz lenne, mint a másik létező.” A sokak fogalma tehát magában foglalja az alapvető különbözőség fogalmát: a sok egyenlő – abszolút egyenlő – nem sok lenne, hanem csak egy. A sokak egyenlőségét akarni önellentmondás és logikai  képtelenség.

Másodszor ez következik az elegendő ok tételéből, amely a következőképpen hangzik: “minden dolog esetében kell egy oknak lennie, amelynek következtében a dolog ez és nem egy másik. Ha lenne egy lény, amely egy másik lénnyel “elegendő ok” nélkül abszolúte egyenlő lenne, ez valójában egy minden jelentőséget nélkülöző dublett, egy másodpéldány lenne. E két pontból tehát értelemszerűen következik, hogy a sokak nem csupán egyenlőtlenek, hanem hogy a sokaknak egyenlőtleneknek kell lenniük. Az egyenlőtlenség azért valóságos, mert szükségszerű, feltétlen. A sokak egyenlőségét akarni ellentmondás, hacsak nem sorozatban gyártott lélektelen tárgyakra gondolunk.”

“De az egyenlőtlenséget tételezni, annyi mint meghaladni, mint elhagyni a mennyiséget és áttérni a minőségre. Ezzel igazolódik hierarchia lehetséges és szükséges volta. Ezzel bebizonyosul, hogy a “többségi kritérium” értelmetlen, hogy minden törvény és minden morál, amely egyenlősítő feltevésekből indul ki, természetellenes és erőszakos. Megismételjük, hogy a magasabban levőknek kell az alacsonyabban levőket megítélniük és nem fordítva… A személy az az egyén, akit a minőség differenciált, akinek saját arca, saját natura propriája(saját természete) van, rendelkezik egy sor olyan attribútummal, amelyek önmagává teszik és mindenki mástól megkülönböztetik. Vagyis alapvetően egyenlőtlenné teszik. A személy az az ember, akiben az általános jellemzők tagolódva, különbözőképpen egyéniesülve differenciált kifejezési formát öltenek.

Felfelé vivő minden olyan vitális, individuális, szociális vagy morális folyamat, amely ilyen értelemben bontakozott ki, amely afelé visz és emel, hogy a személy a maga természete szerint kiteljesedjék. Viszont  a regressziót jelenti, ha azt hangsúlyozzuk és annak adunk prioritást, ami minden emberben egyenlő. Az egyenlőség akarása, a formátlanság akarása. Minden egyenlőségre törekvő ideológia a degeneráció légkörének biztos barometrikus mutatója. Az emberi személy méltóságának különböző fokozatai vannak, és az igazságosság azt jelenti, hogy e fokozatok mindegyikéhez más jog, más szabadság tartozik.”

“A személy szabadságát nem kevésbé minőségi módon kell érteni és védeni. Mindenkinek megvan a szabadsága, amely őt megilleti, ennek mértéke azonban személyének, vagy funkciójának minősége és méltósága, nem pedig az az absztrakt és elemi tény, hogy pusztán ember, vagy állampolgár. Így szólt a klasszikus maxima: “A szabadságot fenn és lenn egyenlően kell elosztani”. Helyesen írta Spann: “Nincs egyetlen szabadság, hanem sok szabadság van. Nincs absztrakt általános szabadság, hanem csak a saját természettel összhangban tagolódott szabadságok vannak. Nem létezik a homogén szabadság eszméje, hanem csak azok differenciált és kvalifikált szabadságok komplexuma létezik, amelyeket az embernek fel kell magában ébresztenie. A másik liberális és természetjogi szabadság pedig csak ábránd, nem kevésbé, mint az egyenlőség. Az egyenlőség és a szabadság olyan jelszavak, amelyeket bizonyos társadalmi rétegek, vagy csoportok arra használnak, hogy megtámadjanak velük más rétegeket, vagy csoportokat.”

“Még mindig a szabadság kapcsán, fontos megkülönböztetnünk a szabadság két formáját: a negatív és pozitív szabadságot. Az első a mai politikai rendben érvényesülő szabadság, amely mindenkit eggyé tesz, amely nem ismer béklyókat, miközben önmagában véve formátlan. Szigorúan véve az önkénybe és a törvénytelenségbe torkollik: és abszurdummá redukálódik, az egalitárius és demokratikus módon mindenki megkapja. Nem létezhet szabadság ott, ahol egyenlőség van, ha pedig mégis megvalósul, nem lehet többé tiszta szabadság, hanem helyét sok megszelidített és elgépiesített egyedi szabadságnak kell elfoglalnia, amelyek kölcsönösen korlátozzák egymást. Ha ez a szabadság akár csak közelítő módon is megvalósul, az a liberális ízléssel leginkább ellentétes rendszerben történhet meg: abban a rendszerben, amelyben a társadalmi problémát úgy oldották meg, hogy meghatározott előjogokat biztosítanak egy kis csoportnak, ennek ára viszont mindenki más teljes alávetettsége, és ezért – ha alaposan végiggondoljuk – a zsarnok lenne a negatív szabadság fogalmának és eszményének legtökéletesebb megvalósulása. Ettől különbözik a pozitív szabadság, amely mindenkinek a saját természetéhez és a sajátos funkciójához kapcsolódik. Ez a szabadság elsősorban azt a képességet jelenti, hogy aktualizáljuk saját lehetőségeinket, és az adott politikai és társadalmi keretek között elérjük saját partikuláris tökéletességünket: ennek a szabadságnak tehát funkcionális és organikus jellege van, s elválaszthatatlan egy immanens(benne rejlő) és eltéveszthetetlen céltól. A klasszikus légy tenmagad(önmagad) jegyében áll – vagyis a minőség és a különbség jegyében. Ez az egyetlen igazságos és jogos szabadság…”

“Az az elv miszerint a természetétől fogva minden ember szabad és minden ember egyenlő jogokkal bír igazi képtelenség azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberek a természettől fogva nem egyenlők és ha egy nem pusztán természeti rendet veszünk tekintetbe, személyes mivoltunk nem egyforma és egyformán elosztott minőség: nem olyan méltóság, amely mindenkiben egyenlő és nem következik automatikusan pusztán abból, hogy az egyén csupán az ember nevű biológiai fajhoz tartozik. Mindenki akinek személyes tudata és méltósága van csak sértve érezheti magát, ha azt hallja, hogy a számára érvényes törvény mindenki számára érvényes törvény lenne. Többé kevésbé erre redukálódik a kanti morál formulája, a kategorikus imperatívusz: “Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája(alapelv) mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen!” Az ókori bölcsesség maximája ezzel szemben: “Mindenkinek a magáét megadni.” És Platón felfogása szerint a vezetők legfőbb feladata, hogy az ebben az értelemben felfogott igazságosság uralkodjék.”

“…Az embereket vissza kell vezetni önmagukhoz. Rá kell venni őket, hogy céljukat és értéküket önmagukban keressék. Ezáltal újra meg kell tanulniuk, hogy egyedül érezzék magukat. Segítség nélkül és törvény nélkül, amíg fel nem ébrednek arra a cselekvésre, amely az abszolút parancsolás, vagy az abszolút engedelmesség. Ugyanígy kell fokozatosan megnyugodnia a modern ember lelkének, amely már nem ismeri sem a nyugalmat, sem a pihenést, sem a csendet… Ezáltal szenvtelenül körbepillantva maguk körül fel kell ismerniük, hogy nincs hová, hogy nincs mit szorgalmazniuk, nincs mit remélniük, nincs mitől félniük. Ezáltal ismét felegyenesedhetnek, mint egyszerű, tiszta és ennek ellenére többé nem emberi lények…”

Julius Evola

folyt köv…

Ajánlott irodalom: