René Guénon, A Modern Világ Válsága I.

2012.12.10. Társadalmi Káosz, Hierarchia, Többség, Kisebbség

“Mint már megmutattuk, Nyugaton a világ jelenlegi állása szerint szinte egyetlen ember sincs azon a helyen, amelyet saját természetének megfelelően normálisan el kellene, hogy foglaljon; ez a következménye annak, hogy nincsenek többé kasztok, ugyanis a kaszt tradicionális értelmében semmi más, mint egyéni természet, az ezzel hordozott speciális hajlamok teljes sorával egyetemben, amelyek az embert a megfelelő egyéni hivatás betöltésére képesítik. Miután egyetlen hivatásválasztást sem határoz meg többé semmilyen legitim szabály, elkerülhetetlen következmény gyanánt a legtöbb ember arra eszmél, hogy olyan munkát kénytelen vállalni, amilyet éppen kap, és amire gyakran éppen ő a legalkalmatlanabb…”

“A közösségben játszott szerepét természetesen nem a véletlen határozza meg, ami valójában nem létezik, hanem legfeljebb az, ami véletlennek tűnik, vagyis ami mindenféle esetleges körülmények szövevénye; a közösségi szerepek kialakulására éppen az a tényező gyakorolja a legkisebb hatást, aminek a legnagyobb súllyal kellene latba esnie, s ez az emberek között fennálló természetbeli különbség. E különbség tagadása – karöltve minden társadalmi hiearchia tagadásával – okozza a jelenkori teljes felfordulást; lehetséges, hogy a tagadás először nem tudatos, és, hogy eleinte inkább gyakorlati, mintsem teoretikus, miután a kasztok és a hierarchia eltűnését is teljes elmosódásuk előzi meg, vagy másképpen kifejezve, először csak háttérbe szorulnak az egyéni természetek, s csak ezután vesznek el teljesen; mindenesetre később ugyanez a tagadás okozza, hogy a modernek lefektetnek egy pszeudoprincípiumot (áligazságot): az “egyenlőség” név alatt…”

“Igen könnyű lenne bemutatni, hogy “egyenlőség” a világon sehol sem létezik, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem lehetséges két olyan létező, amelyek egyszerre valóban különböznek is, ugyanakkor minden vonatkozásban tökéletesen egyformák is; nem kevésbé lenne könnyű leleplezni eme “egyenlőség” agyrém szülte gondolatának képtelen következményeit is, amelynek nevében teljes egyformaságot akarnak ráerőltetni mindenkire, például a mindenki számára egyöntetű oktatás kötelezővé tételével, mintha mindenki egyaránt képes lenne megérteni ugyanazokat a dolgokat, vagy mintha ezek megértéséhez válogatás nélkül, ugyanazon módszerek alkalmazása mindenki számára megfelelő lenne…”

“Továbbá joggal tehető fel a kérdés, nem inkább “betanulásról” van-e szó valódi “megértés” helyett, vagy úgyszólván nem a memória került-e az intelligencia helyébe a modern, pusztán verbális és “információhalmozó” oktatáskoncepcióban, amelynek célja kizárólag a különböző kezdetleges elgondolások “bemagoltatása”, amikor is a minőség teljesen odaáldozódik a mennyiségnek, pontosan úgy, ahogyan az – a lentebb majd bővebben tárgyalt okokból kifolyólag – végbemegy mindenütt a modern világban; íme ismét a sokaságban való szétszóródás tünete. A “kötelező oktatás” gazságai kapcsán a fentiekhez sok más is hozzátehető lenne, azonban, hogy belül maradjunk a mű keretein nem időzhetünk el itt; az “egyenlőségelméletek” e sajátos következményének csak mintegy érintőleges jelzésére kell szorítkoznunk, hiszen ez is mindössze egyike a felforgatás elemeinek, amelyek száma mára jóval túlnőtt azon, hogy egyenkénti felsorolásuk lehetséges lenne…”

“Természetesen amikor olyan eszmékkel, mint az “egyenlőség”, a “haladás” vagy bármely más, majdnem minden kortársunk által vakon bevett, laikus dogmával találkozunk – amelyek legtöbbje a XVIII. században kezdett határozott alakot ölteni -, naivság lenne, ha azt feltételeznénk, hogy ezek a maguk jószántából keletkeztek. Ezek ugyanis a szó szoros értelmében “szuggesztiók”, de amelyek természetesen semmiféle hatást nem tudnának a társadalomra kifejteni, ha az előzetesen nem lenne befogadásukra előkészítve; maguk a téveszmék tulajdonképpen nem is létrehozzák, mint inkább fenntartják a modern időket fémjelző mentális beállítottságot, illetve egy olyan állapotba juttatásában működnek közre, amelyet nélkülük kétségtelenül sohasem érhetne el. Ha ezek a szuggesztiók (pszichikai ráhatások) eltűnnének, az általános mentalitás nagyon hamar – akár száznyolcvan fokkal is – megváltozhatna; és nyilván pontosan emiatt tartják őket fenn oly lankadatlanul mindazok, akiknek valamiféle érdekük fűződik a felforgatás életben tartásához, netalán még további fokozásához, illetve ez az, amiért a mindennek nyílt megvitatását követelő korban, e témák sohasem kerülhetnek megvitatásra…”

“Anélkül, hogy e pontnál hosszabban elidőznénk, engedtessék meg, hogy visszatérjünk az igazi hiearchiák összességének tagadását kísérő következményekre; a világ jelenlegi állása szerint, már nemcsak arról van szó, hogy az ember kivételes esetekben, csak mintegy véletlenül tölti be a neki megfelelő hivatást – noha pontosan az ellenkezőjének kellene kivételesnek lennie – hanem általánosan fordul elő az is, hogy ugyanaz az ember egymás után teljesen eltérő hivatások betöltésére kényszerül, mintha csak hajlamait tetszés szerint változtatgathatná. Mindez paradoxonnak (ellentmondásnak) tűnhet a szélsőséges “specializáció” korában, mindazonáltal ez ma már – különösen a politika világában – úgyszólván “természetes”.

Amikor a “szakemberek” illetékessége – bár ez, mint köztudomású, teljesen illuzórikus, és minden esetben egy nagyon szűk tartományra korlátozódik – egekig van magasztalva, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy hogyan válhat manapság minden jöttment “politikussá”, és hogy egy politikus számára az akár teljeskörű inkompetencia is miért csak ritkán akadály? Azonban egy kis elmélkedés rögtön megmutatja, hogy nincs ebben semmi meglepő, és hogy mindez a demokratikus rögeszme nagyon is természetes velejárója, merthogy – eszerint – a hatalom alulról származik és állítólag a többségre épül, aminek viszont ki nem mondott, ám szükségszerű korolláriuma minden olyan igazi hozzáértésnek a kizárása, ami – legalábbis egy relatív – fensőbbrendűséghez, tehát szükségképpen egy kisebbséghez tartozik…”

“Álláspontunkat ismerve, aligha kell hozzáfűzni, hogy észrevételeink mindenféle pártérdek és politikai csatározás iránt tökéletesen közömbösek, amelyekre nem óhajtunk időt pazarolni…

“A legdöntőbb érv a demokráciával szemben néhány szóban összefoglalható: fensőbb nem származhat alsóbból, mert nagyobbat nem eredményezhet kisebb; ez abszolút matematikai bizonyosság, ami megcáfolhatatlan. (Érdemes megjegyezni, hogy ugyanez az érv, egy másik területen, az agyonmagasztalt materializmus ellen is tökéletesen helytálló; és mindez természetesen nem véletlen, hiszen e két attitűd sokkal szorosabban fonódik össze, mint ahogy azt első pillantásra vélnénk) Teljesen nyilvánvaló, hogy a nép senkire nem ruházhat olyan hatalmat, amivel saját maga nem rendelkezik; törvényes hatalom csak felülről származhat, és ez az, amiért a hatalom csak valami olyasminek a szentesítése révén legitimálható, ami a társadalmi rend felett áll, ez pedig nem más, mint a szellemi tekintély. Máskülönben valamennyi princípium hiánya folytán végzetes hatalombitorlás folyik, ami úgyszólván melegágya a felforgatás és rendfelborítás erőinek. Az igazi szent uralmon alapuló rend aláásása akkor kezdődik el, amikor az időbeli hatalom függetleníteni kezdi magát a szellemi tekintélytől, hogy később ezt – vele szemben politikai célok szolgálatának teljesíthetetlen követelményét támasztva – erőszakosan maga alá rendelje…”

“Annak a végletes értelmetlenségnek, amit “népönkormányzás” meghatározással “demokráciának” hívnak, sem ma, sem máskor még csak de facto(tényleges) exisztenciája sem lehetséges. Tulajdonképpen csak a szavak összezavarását kell megszüntetni: feloldhatatlan ellentmondás ugyanis azt állítani, hogy ugyanazok az emberek egyidőben kormányzók és kormányozottak is lehetnek, tudniillik Arisztotelész kifejezésmódjával élve – ugyanazon létező, az összefüggéseknek egyazon körében, nem lehet “ténylegességben” és “lehetőségben” is egyszerre. A kormányzó-kormányzott reláció mindkét tag szükségszerű meglétét előfeltétele – nem lehetne kormányzat, ha nem lennének kormányzók is, legyenek ezek bár törvénytelenek, akiknek nincs más jogcímük a hatalomra, mint saját igényük; mindazonáltal a modern világban hatalmon lévők felettébb ügyesen el tudják hitetni, hogy az emberek önmagukat kormányozzák; az emberek pedig nagyon szeretik ezt elhinni, merthogy ez hízelgő reájuk nézve, és mert ennek lehetetlenségét tulajdonképpen képtelenek kielégítő gondolkozással meglátni. Igazság szerint ezt az illúziót az “általános választójog” kieszelésével teremtették meg; a törvények ennek életbe léptekor állítólag a többség véleménye alapján készülnek, azt azonban nem szeretik hangoztatni, hogy ez a vélemény olyasvalami, ami könnyűszerrel befolyásolható és megváltoztatható; bármikor lehetséges, megfelelő szuggeráló eszközök segítségével, a közvélemény pillanatnyi hangulatát akár homlokegyenest ellenkező előjelűre változtatni. Mellékes, hogy ki beszélt először a “futószalag véleményekről”, mindazonáltal a kifejezés rendkívül találó, s csak azt kell hozzátenni, hogy nem mindig a látszólag hatalmon lévők azok, akiknek ténylegesen rendelkezésére állnak az ennek kialakításához szükséges eszközök. E megállapításnak egyébként világossá kell tennie, hogy a leginkább kulcspozícióban lévő politikusok alkalmatlansága, miért nyom csak nagyon keveset a latban, de mivel ezúttal nem kívánjuk az úgynevezett “államgépezet” munkálkodásáról lerántani a leplet, mindössze arra kell rámutatnunk, hogy a politikusok teljes alkalmatlansága pontosan a szóban forgó illúzió fenntartását szolgálja: az inkompetencia tulajdonképpen elengedhetetlen feltétel, ha egy politikus a többség véleményét képviselőként szándékszik fellépni, ugyanis a többség – bármilyen kérdés kapcsán kérjék is ki véleményét – mindig az abszolút hozzá nem értőkből tevődik össze, akiknek száma mindig mérhetetlenül nagyobb, mint a véleményüket a tárgykör tökéletes ismeretére alapozóké…”

“Innen származik az a kolosszális tévedés, amely szerint a többségnek kell a törvényeket hoznia; még ha ez az elgondolás szükségképpen örökre elméleti marad is, és semmiféle tényleges ‘realitáshoz’ nem kapcsolódhat, akkor is magyarázatot kíván, miképpen eresztett gyökeret a modern szemléletben, melyek az ezzel összefüggő, illetve az ezt – legalábbis látszólag – igazoló tendenciák. A legnyilvánvalóbb tévedést éppen az imént jeleztük: a többség véleménye – akár az intelligenciahiány, akár a teljeskörű és végletes tudatlanság alakítja ki – mindig az inkompetencia megnyilatkozása; bizonyos “tömegpszichológiai” megfigyelésekre is lehetne itt utalni, amelyek értelmében a tömeget alkotó egyének körében feltámadó mentális mozgások aggregátuma(hozadéka) egyfajta generális pszichózisban(elmezavarban) kristályosodik ki, amelynek színvonala még csak nem is az átlag, hanem a legalacsonyabb rendű elemek szintjének felel meg. Valamelyest eltérő összefüggésben azt is megjegyezhetjük, hogy bizonyos modern filozófusok még magára az intellektuális területre is megpróbálják becsempészni a demokratikus elgondolást, azt, amely szerint a többség véleményének kell érvényre jutnia, és elsősorban annak igényével keresendő az “igazság kritériuma”, amit ők “általános konszenzusnak” hívnak.

Még ha feltennénk is, hogy lehetséges olyan kérdés, amelyben mindenki egyetértene, ez az egyetértés önmagában még semmit sem bizonyítana; még ha ténylegesen létezik is nézetazonosság – ami a kérdéstől függetlenül már csak azért is nagyon valószínűtlen, mert mindig vannak az ügyben tartózkodó, vagy a problémán még soha el nem gondolkozott egyének – teljesen lehetetlen lenne ezt a gyakorlatban próbára tenni, úgyhogy ami egy vélemény alátámasztása végett előtérbe kerül, és ami ennek mintegy igazságjeléül szolgál, az manapság a puszta a többség, pontosabban egy térben és időben szükségképpen nagyon korlátolt csoport többségének pillanatnyi összhangja. Ezen a területen az elméleti megalapozatlanság éppen annyira nyilvánvaló, mint amilyen könnyű észrevenni a szentimentalitás hatását, ami egyébként majdnem mindig játékba kerül, amikor az ember a politika mezejére lép. Ez a hatás az egyik fő akadály bizonyos dolgok megértésének útján, még azok számára is, akiknek máskülönben bőségesen elegendő intellektuális kapacitásuk lenne ezek nehézség nélküli megértésére; az emocionális impulzusok gátolják a gondolkozást, s az egyik aljas fogás a politikában ezek összeegyeztethetetlenségének kihasználása…”

“De engedtessék meg, hogy mélyebbre hatoljunk a kérdésben: mi ez a nagy számok törvénye, amelyet a modern kormány segítségül hív, és amelyben szereti egyedüli igazolását megtalálni? Egyszerűen az anyag, a brutális erő törvénye, ugyanaz a törvény, ami által a tömeg saját súlya által vonszoltatva szétzúzza mindazt, ami útjába kerül. Pontosan itt találjuk meg a demokrata koncepció és a materializmus találkozási pontját, és itt fedezhetjük fel annak okát is, hogy a “demokrácia” gondolata a jelenkori mentalitásba miért van oly szilárdan belegyökerezve. Ennek folytán a dolgok normális rendje száznyolcvan fokkal megfordul, és a sokaság uralma kezd egyre fenyegetőbben érvényesülni, az az uralom, amely valójában kizárólag az anyagi világban képzelhető el;a spiritualitás világában viszont, vagy még tisztábban a az egyetemes rendben, az egység tetőzi be a hierarchiát, tudniillik az egység az a princípium, amelyből minden sokság ered. Ha egyszer aztán az egység princípiumát megtagadják vagy szem elől tévesztik, nem marad más, mint az anyag, a tiszta passzív sokság. Mellesleg a “súlyra” tett előzetes célzásunk messze több mint puszta hasonlat, ugyanis a szó legáltalánosabb értelmében vett súly a természeti erők mezején ténylegesen a lehúzó, összenyomó tendenciát képviseli, ami a lét egyre erőteljesebb korlátozódásával, egyszersmind az egyre nagyobb sűrűség által reprezentált sokaságban való disszolúcióval (felbomlással) áll összefüggésben; és a modern idők kezdete óta az emberi aktivitás menetét pontosan ez a tendencia irányítja. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az anyag – egyszerre megosztó és korlátozó erejénél fogva – az, amit a skolasztikus filozófia*** “az individuáció princípiumának” nevezett…”

*** a középkorban a nyugati civilizáció legmeghatározóbb, a katolikus egyházhoz és ennek iskoláihoz szorosan kötődő filozófiai irányzata, mely a Szentíráson, azaz a Biblián kívül elsősorban a nagy ókori görög filozófus, Platón, majd később Arisztotelész munkásságára épít.

“A princípiumától elszakított, az egységbe visszarendeződni többé képtelen sokság a társadalmi szférában egy olyan közösség alakját veszi fel, amelyet egyszerűen a közösséget alkotó individuumok számtani összegeként kezelnek; s az a közösség, amely kapcsolatát minden szupraindividuális princípiummal*** elveszítette, tulajdonképpen tényleg nem egyéb, mint az egyének puszta számtani összegéből összeverődő jellegtelen tömeg. Ennek a “közösségnek” a törvénye valóban a nagy számok törvénye, az egyetlen, amire alapozhat a demokratikus téveszme…”

***A tradíció Világa ismerte az Isteni Királyságot, ismerte az Átmenet Aktusát, az Iniciációt(beavatást). Ismerte a megközelítés két nagy útját: A Heroikus Tettet és a Kontemplációt(szemlélődést), a meditációt, a Rítust és a Hűséget. Ismerte a tartópillért: a Törvényt, a Kasztot és a földi szimbólumot: a Birodalmat és a Rendet.

“Az esetleges félreértést elkerülendő, itt kell megjegyeznünk, hogy a modern individualizmusról szólva, kizárólag intellektuális rendbeli megnyilvánulásaival foglalkoztunk, így esetleg felmerülhet, hogy a társadalmi szférában más a helyzet. Amikor az ember legszorosabb értelmében kezeli az “individualizmus” kifejezést, hajlamos lehet arra, hogy a közösséget szembeállítsa az egyénnel, és hogy úgy vélje, az Állam minden kormányzati ágazatában tapasztalható egyre nagyobb beavatkozása, az individualizmussal szembeni tendencia jele. Nos, erről természetesen szó sincs, mert miután a közösség ma már semmi más, mint az egyének puszta számtani összege, ily módon nem lehet az individuumokkal szembeállítani, ugyanúgy, ahogy magát a modern koncepciójában vett “Államot” sem, ami voltaképpen semmi egyéb, mint az egyetlen fensőbb princípiumot sem tükröző tömeg arctalan képviselője; és itt kell visszaemlékeznünk arra, hogy fenti meghatározásunk szerint az individualizmus pontosan minden szupraindividuális princípium tagadása. Ha tehát a társadalmi szférában a modern szemléletmódhoz egyaránt illeszkedő tendenciák között konfliktusok támadnak, ezek nem az individualizmus és valami más, hanem csupán az individualizmus különböző formái közötti csatározások; továbbá azt sem nehéz belátni, hogy minden, a sokféleséget egyesíteni képes princípium hiányának, továbbá az individualizmus által szükségképpen implikált megosztottságnak köszönhetően, e konfliktusoknak minden eddiginél gyakoribbakká és súlyosabbakká kell válniuk A megoszlás, a világ ebből származó kaotikus állapotával karöltve, a végletesen anyagi civilizáció végső következménye, ugyanis valójában maga az anyag nem más, mint a megosztás és a sokság ősméhe…”

“Végezetül a demokratikus téveszme egyik közvetlen következményének, nevezetesen az elit eszme tagadásának értelmezése maradt hátra; nyilván nem véletlen, hogy a “demokrácia” tagadja az “arisztokrácia” létjogosultságát, tudniillik ez utóbbi kifejezés – legalábbis etimológiai értelmében – a “legjobbak uralmát” jelenti. “A legjobbak”, az elit körébe, éppen a kifejezés értelmében; csak az a kisebbség tartozhat, amely hatalmának, pontosabban intellektuális fensőbbrendűségének köszönhető tekintélyének semmi köze sincs ahhoz a számbeli fölényhez, amire a demokrácia alapoz, s aminek benső szándéka, hogy feláldozza a kisebbséget a többségnek, a minőséget a mennyiségnek, a “legjobbakat” a tömegeknek. Ennélfogva az igazi elit által gyakorolt vezető szerep, sőt már az elit léte is – miután csak akkor gyakorolhatja e szerepet, ha egyáltalán létezik – végletesen összeegyezhetetlen a demokráciával, amit szigorúan köt az egyenlőségelmélet, és ennek folyományaként minden igazi hiearchia tagadása; a demokratikus téveszme legalapvetőbb bázisa az a feltételezés, miszerint az egyik ember annyit ér, mint a másik, merthogy számtanilag egyenlőek, holott az emberek éppen azért nem lehetnek soha egyenlőek, mert csak számtanilag ekvivalensek.

Az igazi elit, mint azt már említettük, csak intellektuális elit lehet, és ez az, amiért demokrácia csak ott ütheti fel a fejét, ahol nem létezik többé tiszta intellektualitás, és pontosan ilyen a modern világ. Továbbá, miután az egyenlőség tényleg lehetetlen, és miután – a mindent egy szintre alacsonyítani akaró összes kísértés ellenére – két ember közti különbség gyakorlatilag nem szüntethető meg teljesen, bizonyos emberek – meglehetősen logikátlanul – álhierarchiák felállításába kezdenek, hogy ezekben elfoglalt magas rangjukkal aztán az igazi elit helyét birtokolhassák. A modern álhierarchiák természetesen kizárólag viszonylagos és esetleges megfontolásokra, és mindig leplezetlenül egy anyagi rend talajára épülnek Ez abból is teljesen nyilvánvaló, hogy a világ jelenlegi állása szerint a legfontosabb társadalmi megkülönböztetés egy kizárólagosan mennyiségi rend teljesen külsőséges elsőbbségén, a “gazdagságon”, vagyis azon a szánalmas elsőbbségen alapul, ami – egy szemponton való alapulásuk révén – tulajdonképpen az egyetlen, amely a demokráciával összefér. Hozzátehetjük, hogy akik állítólag e helyzet ellen fellépni kívánnak, még azok is képtelenek valami igazi orvosságot kínálni a felfordulás ellen, sőt, azáltal, hogy ők sem folyamodnak egy fensőbb rend valamely princípiumához – néha még messzebbre menve ugyanebbe az irányba, csak még fokozzák a bajt. A harc csak a demokrácia különböző változatai között folyik, amelyeknek meglehetősen szorult helyzete az egyenlősítő tendenciából ered, ahogyan a küzdelem a már tárgyalt másik esetben is csak az individualizmus különböző változatai között dúl; és a kettő tulajdonképpen pontosan ugyanazt jelenti…”

E néhány gondolat talán elegendő, hogy képet adjon a jelenkori világ társadalmi feltételeiről, és hogy ezzel egyidőben bemutassa, a társadalmi szférában ugyanúgy, mint az összes többiben, csakis egyetlen út vezethet ki a jelenlegi káoszból: az intellektualitás restaurációja, aminek ismét egy elit kialakulásához kellene vezetnie. Elit jelenleg tulajdonképpen nem létezik Nyugaton, ugyanis az elnevezés a bizonyos értelemben pusztán kibontakozatlan lehetőségeket reprezentáló néhány elszigetelt, elkülönült elemre nem vonatkoztatható. Ezek az elemek rendszerint alig többek tendenciáknál, törekvéseknél, amelyek jóllehet elvezetik őket a modern szemléletmód elleni reakcióig, létük azonban igazán nem képes erre effektív hatást gyakorolni. Tulajdonképpen azt az igazi tudást, illetve azokat a rögtönözhetetlen tradicionális premisszákat nélkülözik, amiket a saját leleményességére hagyott intelligencia – különösen ilyen minden tekintetben rendkívül kedvezőtlen feltételek között – csak nagyon tökéletlenül és minimális mértékben képes pótolni. Ennek következménye a sok zavaros kísérlet, amelyek princípium és doktrinális támogatás hiányában többnyire tévútra siklanak; mellesleg a modern világ azzal az abnormális szétszórtságával védelmezi magát, amiből még ellenfeleinek sem sikerül menekülniük. Mégpedig mindaddig, amíg tartják magukat azon a “profán” síkon, amelyen a modern “szellem”, mint kizárólagos és egyetlen otthonában, nyilvánvalóan elsőbbséget élvez; és valójában pontosan ez mutatja meg, hogy minden látszat ellenére, a modern “szellem” még mindig milyen keményen kézben tartja őket. Emiatt képtelen aztán a legtöbb – olykor akár kétségtelenül helyes törekvéseket ápoló – ember megérteni, hogy kezdeni csak a princípiumoknál lehet, és emiatt ragaszkodnak energiáik néhány esetleges, társadalmi vagy hasonló területen való elfecsérléséhez, holott ezeken a területeken, ilyen feltételek mellett egyetlen igazi eredmény sem érhető el. Ezzel szemben az igazi elit ezekbe a szférákba közvetlenül nem is avatkozik be, illetve externális (külső) cselekvésbe sohasem bonyolódik; valójában egy, az emberek előtt ismeretlen, egyszersmind minél láthatatlanabb, annál hatalmasabb befolyás révén kell irányítania mindent. Elég csak megfigyelni a korábban említett, semmiféle igazi intellektualitást nem előfeltételező szuggesztiók erejét, hogy képet kapjunk, egy intellektuális szintről származó, épp ezért jóval láthatatlanabb befolyás ereje mennyivel hatalmasabb lenne. Mert ez az erő a sokságban honos megosztottság, az összes hazugság és illúzió keltette ernyedtség helyett a principiális egységbeli koncentráció révén mérhetetlenné intenzifikálódna, és magává az igazság mindent elsöprő erejévé magasztosulna.”

“Vincit omnia Veritas”, ami pedig annyit jelent, hogy az igazság végül győz mindenek felett.

René Guénon, 1927!!

Forrás: www.terebess.hu/keletkultinfo/guenon/tars_kaosz.html