René Guénon: A Modern Világ Válsága II.

Individualizmus 

“Engedtessék meg azonban, hogy ne vágjunk jelenlegi mondandónk elébe, és hogy e ponthoz pusztán annyit tegyünk hozzá, hogy az individualizmus e szóvá tett változata a fő forrása az úgynevezett “nagy emberrel” kapcsolatos szánalmas illúziónak is; pedig a szó “profán” értelmében vett “zsenialitás” valójában egyáltalán nem valami nagy érdem, sőt még azt is megkockáztathatjuk kijelenteni, hogy egy modern “zseni” az igazi tudás hiányának felszámolására tökéletesen képtelen.”

“Individualizmus alatt az összes szupraindividuális princípium tagadását és a civilizáció minden területének pusztán emberi elemekre való következetes korlátozását értjük; az individualizmus alapjában véve azonos azzal, amit a reneszánsz idején “humanizmusnak” hívtak; a humanizmus pedig a már vizsgált “profán szempont” jellegzetes terméke. Ezek valójában csak különböző megnevezései ugyannak a jelenségnek; és arra is rámutathatunk, hogy a “profán” szemléletmód voltaképpen azonos az összes tipikusan modern tendencia gyökerénél fekvő antitradicionális szemléletmóddal. Ez a szemlélet természetesen nem teljesen új; többé-kevésbé hangsúlyozott formákban feltűnt már más időszakokban is, csakhogy megnyilvánulásai hatáskörükben mindig korlátozottak, fő trendjükben mindig külszíniek voltak, és sohasem merészkedtek odáig, mint az utóbbi évszázadokban Nyugaton, hogy egy egész civilizációt elárasszanak…”

“Az individualizmus mindenekelőtt az intellektuális intuíció – mint esszenciálisan szupraindividuális képesség – és ezen keresztül a valódi értelmében vett metafizikai tudás tagadását jelenti. Emiatt mindaz, amit a modern filozófusok a metafizika szó alatt értenek (ha egyáltalán felvetik még valami olyannak a létét, amire e kifejezést alkalmazhatják] tökéletesen idegen az igazi metafizikától; tulajdonképpen semmi másból, mint racionális rendszerekből, képzeletszülte hipotézisekből, illetve merőben egyéni elgondolásokból áll, amelyek nagy része ráadásul kizárólag a “fizika”, vagy más szóval a “természet” birodalmával van összefüggésben. Ha esetleg érintenek is bizonyos ténylegesen metafizikai szintű problémákat, a rátekintés és a tárgyalási mód – minden valódi, értékelhető megoldást eleve kizárva – azokat az “álmetafizika” szintjére alacsonyítja. Már-már úgy tűnik, hogy a filozófusok sokkal jobban érdekeltek a nyilvánvalóan illuzórikus álproblémák fenntartásában, mint azok megoldásában; és ez csak egyrészről tudható be a zavaros és öncélú kutatás imádatának, a mentális, egyszersmind a korporális(megfogható) tartományon belüli tökéletesen céltalan tapogatózásnak. Másrészről ugyanis az is fontos szempont egy valamirevaló modern filozófus számára, hogy képes legyen valamiféle “rendszert” kieszelni, vagyis összeállítani egy erősen korlátolt és körmönfont elméletgarnitúrát, amit később (mint kizárólagosan saját csinálmányukat) a nevük mellett emlegetnek; ezért mindenáron eredetiségre vágynak, még akkor is, ha az igazságot kell feláldozni ennek az eredetiségnek; a filozófusi renomé magasabbra ível akár egy tévedés kieszelésével is, ha az új, mint a már mások által kifejtett igazság megismétlésével. Az individualizmus eme formája, a számtalan, egymással lényegtelenségében azonos, egyszersmind kölcsönösen összeegyezhetetlen “rendszer” nemzője, a tudományok és a művészetek képviselőinek a körében is általános; mégis talán a filozófia az, amiben az individualizmushoz elidegeníthetetlenül hozzátartozó intellektuális anarchia a legnyilvánvalóbb…”

“Egy tradicionális civilizációban tulajdonképpen elképzelhetetlen, hogy az ember mint sajátjára formáljon jogot egy elgondolásra; és ha ezt bizonyos okok miatt mégis megteszi, a jelentéktelen fantáziálás színvonalára csökkentve megfosztja azt ezáltal minden érvényétől és hitelétől. Ha egy eszme igaz, egyaránt tartozik mindazokhoz, akik képesek felfogni; ha téves, nem tarthat számot megbecsülésre. Az igaz eszme nem lehet “új”, mivel az igazság nem az emberi elme terméke; tőlünk függetlenül létezik, s a legtöbb, amit tehetünk, hogy eljutunk megismeréséhez; ezen a tudáson kívül semmi, kizárólag tévedés lehetséges. Mit törődnek azonban a modernek az igazsággal, vagy tudják-e még egyáltalán, hogy mi az? Ám itt a szavak ismét elveszítik valódi jelentésüket, amennyiben néhány ember (például a kortárs pragmatista) odáig megy, hogy az egyszerű gyakorlati hasznosság, azaz valami olyasmi nevében sikkasztja el az “igazságot”, ami az igazi intellektualitástól tökéletesen idegen; az intelligenciának valamint az intelligencia tárgyának, az igazságnak eme tagadása a modern deviáció logikus következménye. Engedtessék meg azonban, hogy ne vágjunk jelenlegi mondandónk elébe, és hogy e ponthoz pusztán annyit tegyünk hozzá, hogy az individualizmus e szóvá tett változata a fő forrása az úgynevezett “nagy emberrel” kapcsolatos szánalmas illúziónak is; pedig a szó “profán” értelmében vett “zsenialitás” valójában egyáltalán nem valami nagy érdem, sőt még azt is megkockáztathatjuk kijelenteni, hogy egy modern “zseni” az igazi tudás hiányának felszámolására tökéletesen képtelen…”

Az individualizmus szükségszerűen foglalja magában minden szupraindividuális tekintély, valamint minden individuális észt meghaladó tudás elutasítását: és e két attitűd egymástól elválaszthatatlan. Következésképpen a modern szemléletmód minden, a szó igazi értelmében vett emberfeletti eredetű szellemi tekintély valamint minden tradicionális (azaz szellemi tekintélyen alapuló, de természetesen minden civilizációban más és más formát öltő) organizáció elutasításával hozható összefüggésbe.

A racionalista vallásból óhatatlanul sekélyes szentimentalizmus lesz, aminek legmegdöbbentőbb példái az angolszász országokban találhatóak meg. Ami ezután marad, már csak nem is egy sekélyes és deformált vallás, hanem a bárgyú “vallásosság”, az úgyszólván semmiféle igazi tudás által nem igazolt szentimentális, tutyimutyi vakbuzgóság; ehhez az utolsó fázishoz is kapcsolódnak egyébként elméletek, mint amilyen például William James “vallásos tapasztalata”, amely odáig megy, hogy a “tudatalattiban” találja meg az ember Istennel való kapcsolatba lépésének eszközét. Ezen a szinten a vallási és a filozófiai hanyatlás végtermékei egymással összekeverednek, és a “vallásos tapasztalat” egybevegyül a pragmatizmussal, aminek nevében egy korlátok közé szorított “Isten” van hivatalosan szerződtetve, merthogy ez jobban érthető” és “hasznosabb” mint a végtelen Isten, olyaddig, hogy az iránta érzendő szentimentális közhelyek ahhoz hasonlíthatóak, amit egy beosztottnak kell felettese iránt éreznie! Ugyanakkor a “tudatalattihoz” való folyamodás kéz a kézben jár a modern spiritualizmussal és mindazokkal az “álvallásokkal”, amelyek oly jellemzőek korunkra (és amelyeket már más műveinkben bővebben tanulmányoztunk). Másrészről a protestáns moralizmus – fokozatosan eltávolítva minden doktrinális bázist – azzá az úgynevezett “laikus moralitássá” degenerálódott, amely hívei közé számítja a “liberális protestantizmus” összes változatának képviselőit, valamint a vallási ideák összességének nyílt ellenségeit; mindkét gyülekezet szívét ugyanazok a tendenciák irányítják, és a kizárólagos különbség az, hogy nem egyenlő mértékben mennek el azon tételek logikai kibontásában, amiket ezek a tendenciák magukban foglalnak…”

“Rendkívül nehéz kortársainkkal megértetni, hogy vannak dolgok, amelyek pontosan lényegüknél fogva nem megvitathatóak. A modern ember – kivéve, aki megpróbálja magát az igazsághoz felemelni – jogot formál az igazság saját szintjére való lealacsonyítására, s kétségtelenül ez az oka, hogy oly sokan vannak, akik úgy képzelik, hogy amidőn valaki “tradicionális tudományokról”, vagy netalán tiszta metafizikáról szól, az pusztán a “profán tudományról” vagy a “filozófiáról” beszél. Mindenkor lehetséges vitát tartani az egyéni vélemények területén belül, ami mint olyan, természetesen soha sem megy túl a racionalitás szintjén, és könnyűszerrel találhatóak többé-kevésbé alapos érvek egy kérdés mindkét oldala mellett, ha nem fordulnak semmilyen magasabb princípium felé. Valójában számtalan esetben végeláthatatlanul folytatható a vitatkozás anélkül, hogy bármiféle megoldás kerekedne. Ez az oka, hogy majdnem az egész modern filozófia szócsavarásra és félresikerült tételekre épül. Távol a kérdések megválaszolásától (amit egyébként feltételeznek, hogy megtesznek), a vita általában csak még jobban összezavarja és elhomályosítja a vitatkozókat, s a legáltalánosabb eredmény minden egyes részvevőre nézve – az ellenfél megtérítésére való próbálkozás közben -, a saját véleménybe való makacsul szilárd begyepesedés, az abba való minden eddiginél kizárólagosabb önbebörtönzés lesz. A valódi indíték nem az igazság megismerésének szándéka, hanem az, hogy minden ellenvélemény dacára, mindenki önmagát igazolja, vagy ha valaki képtelen meggyőzni másokat, az, hogy a saját igazáról legalább önmagát meggyőzze; mindamellett mások sikertelen meggyőzése természetesen folyton keserűséget ébreszt, a modern nyugati mentalitás egyik legjellegzetesebb vonása, a “térítésre” való csillapíthatatlan vágy következtében. Az individualizmus olykor a szó legalacsonyabb és legvulgárisabb értelmében még ennél is megdöbbentőbb módon nyilvánul meg, mégpedig abban a gyakran megmutatkozó törekvésben, ami egy ember cselekedeteire az úgynevezett magánéletéből következtet, mintha a kettő között valami szétszakíthatatlan kapcsolat lenne…”

“Azoknak, akik hivatottak beszélni egy tradicionális doktrína nevében, nincs szükségük vitázni “profánokkal”, s a polémiába bocsátkozás felesleges; nekik a dolguk csak a doktrína hiteles, tökéletesen érthető kifejtése, illetve ezzel egyidőben a bárhol felbukkanó hibáknak az igazi tudás fényében végrehajtott leleplezése. Feladatuk nem mindenféle elvharcban való részvétellel a doktrína kompromittálása, hanem az ítélet kimondása, amit nekik van joguk kimondani, feltéve, ha ténylegesen birtokolják a princípiumokat, amelyeknek ekkor tévedhetetlenül kell ihletniük őket. A harc birodalma, a cselekvés birodalma voltaképpen individuális és időbeli birodalom; a mozgásokat viszont a “mozdulatlan mozgató” generálja, anélkül, hogy azokban részt venne; a cselekvést a tudás világítja be, anélkül, hogy annak viszontagságaiban osztozna; a szellemi vezeti az időbelit, anélkül, hogy abban elmerülne; így marad minden saját megfelelő helyén, abban a sorban, amely az egyetemes hierarchiában sajátja…”

“De hol található valódi hierarchia a modern világban? Senki és semmi nincs többé a helyén, ha az emberek nem ismerik el többé a szellemi rendben a tekintélyt, nem ismerik el az időbeli hatalmat sem; a szent dolgokat megérintik a “profánok”, s kétségbe merik vonni azok jelentőségét, sőt létjogosultságát; az inferióris(alsóbb) ítélkezik a fensőbbrendű fölött, a korlátolt az, aki fölényben van a bölcs fölött, a tévedés az, amelyik legyőzi az igazságot, az emberi helyettesíti az istenit, a föld játssza azt a szerepet, amit az ég, az egyéni az, ami mértéket szab mindennek, és ami azt követeli, hogy az egyén hozhassa meg saját viszonylagos és gyarló eszével az egyetemes törvényeket. “Jaj néktek vak vezérek” – mondja az Evangélium, és tényleg, sehol sem lát mást az ember manapság, mint hogy vak vezet világtalant, akik” hacsak nem tartja vissza őket néhány jól időzített akadály, elkerülhetetlenül kísérik majd egymást a feneketlen mélységbe, hogy ott aztán együtt vesszenek…”

René Guénon, A Modern Világ Válsága, 1927 (idézetek a teljesség hiányával)

forrás: http://terebess.hu/keletkultinfo/guenon/individualizmus.html