Julius Evola: A Múló Ember Típusa

2013.01.05. Avagy a “Sí pszichoanalízise” és egy kis kajakos lapátolás…

A Sí pszichoanalízise… Ez a rövidre szabott értekezés, már születésem előtt napvilágot látott és most csodák csodájára összetalálkoztunk egymással a kandalló melege mellett. Evolának megint sikerült valami olyasmire rátapintania, ami szinte mindig bennem volt, de kimondani sosem tudtam. Persze a tanulmány létrejötte óta már dívik a “skydiving”, a “basejumping” és a “wingsuit flying” és egyesek még arra is képesek, hogy az űr pereméről ugorjanak bele a bazi nagy semmibe. Éppen ezért ne lepődjetek, meg, ha a folytatásban  önhatalmúlag “egyenlőségjelet” teszek a síelés és az imént említett sportágak közé. A továbbiakban kétféle MINŐSÉGGEL fogtok találkozni. Az egyik minőséghez az alászállás, az elragadtatva levés, a tompa tudatosság, a mámor, míg a másikhoz a felfelé való törekvés, az erőfeszítés, a megragadás, a küzdelem és a feltétlen tudatosság fog párosulni.

“Az a jelentőség, amelyre a sport általánosságban szert tett a modern életben, beszédes jelenség, s azon mutatók között szerepel, amelyek a nyugati lélek érdeklődésének áthelyeződését jelzik, méghozzá egészen más irányba, mint ami a 19. század időszakában jellemző volt. A modern sport ez okból megérdemelne egy önálló tanulmányt. A modern sportra vonatkozólag, itt a figyelmet kizárólag ennek egyetlen válfajára szeretnénk irányítani, tudniillik a sízés sportjára. Ennek a sportnak a divatja meglehetősen újkeletű. Igaz, hogy az északi országokban a sí bizonyos mértékben elterjedt volt, de nem mint valódi sport, hanem mint szükség diktálta kényszermegoldás a szánhoz és hóráfhoz hasonlóan, olyan tájakon, ahol a föld az év jó részében hóval borított. Az önmagáért gyakorolt sízés, viszont, mint olyan tevékenység,a mely fellelkesít és különös örömöt okoz, csak nemrégiben nyerte meg magának a nyugati nemzetek újabb generációit.

Sikerének gyorsasága, nagy népszerűsége, az iránta tanúsított nagymértékű érdeklődés és lelkesedés mindkét nem részéről jellemző tény és arra jogosít, hogy feltegyük a kérdést, e jelenség a külsődleges tényezőkön kívül, vajon nem általában a modern élet irányultságával áll-e összefüggésben. Induljunk el erre és tegyük fel magunknak a kérdést: miben áll lélektanilag a sízés sportjának lényege? Mi benne az a momentum, aminek az esetek nagy többségében minden egyéb alárendelődik? A válasz csaknem nyilvánvalónak tűnik. A zuhanás. Ez nyomban világossá is válik, ha összevetjük azzal, aminek egy másik sportban – melynek természetes közege bizonyos mértékben azonos a sízésével, a hegymászásról van tudniillik szó – megfelelő jelentése  a magasba törő mozgás.

A hegymászásban a lényegi elemet, a sportélmény érdekességének középpontját a magasra jutás képezi. A sízésben ennek viszont a zuhanás felel meg. A hegymászásban a döntő motívum a hódítás, a csúcs elérése, azé a ponté, amelynél magasabbra nem lehet hatolni és a végét jelenti annak a szakasznak,a mely a sziklákon mászó alpinista számára igazán érdekes.

A sí esetében ennek ellenkezője történik. Ha valaki felkapaszkodik a hegyre, nem másért teszi, minthogy leereszkedjen. A modernebb és a nagyvilágibb téli sportparadicsomokban megoldották a problémát, már ami a síelők valódi érdeklődését illeti, azzal, hogy sífelvonókat, drótkötélpályákat és függővasutakat építettek, amelyek fáradtság nélkül a magasba szállítják őket, hogy aztán a sível néhány perc alatt újra lecsússzanak, s ugyanazon a drótkötélpályán vagy egy másikon újra feljöjjenek, hogy további lesiklásokat tegyenek, míg meg nem unják.

Ennek megfelelően, amíg az alpinizmust a magasba törés mámora jellemzi a harc és a hódítás jegyében, addig a sí sportját a zuhanás, a sebesség jellemzi, szinte azt mondhatnánk az esési idejében. Az utóbbi tény megérdemli, hogy kidomborítsuk. Az önmagunk és a saját testünk közötti kapcsolat nagyon különböző a hegymászás és a síelés gyakorlása közben. A hegymászás sokkal inkább magában hordozza a saját test közvetlen érzését: egyensúlyozás, erőfeszítések, felkészülés, lendületvételek és lépések azok, amik előfeltételezik mindennek  a teljes ellenőrzését, a világos, precíz, kiszámított manőverezések tömegének minden erejében, összefüggésben a mászás és a kapaszkodás, a fogás megválasztásának és megragadásának különféle problémáival.

A síelésnél másról van szó; a kapcsolat önmagunk és saját testünk között, mely a síhez kötve kétségtelenül a nehézségi erő gondjaira van bízva, ahhoz a viszonyhoz hasonlítható, amely egy adott sebességgel száguldó autó és annak vezetője között áll fenn. A síelőnek, ha egyszer elindult, nem kell mást tennie, csak egy dolgot: megfelelő mozdulatokkal kormányozni magát, hogy szabályozza az irányt és a sebességet, kisebb vagy nagyobb gyakorlottságot fejlesztvén ki reflexeiben (hogy ösztönössé, biztossá és azonnalivá tegye azokat egy hosszú és fáradságos felkészülés folyamán), hogy ezek kontrollálják a lesiklást, többé-kevésbé ugyanazon a módon, mint egy autóvezető, aki abban leli örömét, hogy teljes sebességgel hajtson saját kocsijával egy emberekkel és más közlekedési eszközökkel zsúfolt utcán, anélkül, hogy lassítana, de kiváló reflexekkel vezetve, hogy elkerülje ezt vagy azt az akadályt, hogy súrolja, hogy szinte játsszon vele s azután továbbmenjen és elhagyja a rohanásban. A benyomás, amit egy mesterien síelő ember ad, pontosan ilyen.

Ami aztán egy ilyesféle élmény bensőbb oldalát illeti, vagyis azt, ami végső soron a szellemnek ad, fel kell idéznünk azt az érzést, amit az él át, aki először csatolja fel a sítalpakat. Olyan érzés, mintha az embernek kicsúszna a lába alól a talaj, mintha esne. Ugyanezzel a benyomással szembesül újra az, aki ennek a sportnak a legnehezebb formáit sajátítja el, a gyorslesiklást és az ugrást.  Ezen az alapon úgy gondoljuk nem tévedünk akkor, amikor azt mondjuk, hogy a sí mélyebb jelentése a következő: a fizikai félelem ösztönös érzése, a visszahőkölés, és a valamiben való megkapaszkodás reflexszerű mozdulatával egyetemben legyőzetik és átalakul egy mámoros örömérzetté, mely abban a késztetésben bontakozik ki, hogy az ember még gyorsabban menjen, de mindenesetre játsszon a sebességgel és a gyorsulással, amelyet a gravitációs, a nehézkedési erő kényszerít a testekre. A síelést így, ezen arculata szerint pontosan úgy szeretnénk definiálni, mint az esés mámorát és technikáját, az eséssel való játékot.

Ezt a sportot űzve minden bizonnyal kifejlődik az emberben egyfajta merészség és elszántság, de ne legyenek illúzióink… Ez teljességgel különbözik a hegymászó merészségétől, sőt jelentésében azzal ellentétes, egy lényegében modern forma. Olyan kifejezés ez, melyben összefoglalható a síelés sportjának szimbolikus jelentése, de még talán azonnali népszerűségének mélyebb és rejtett oka is. A sport számos válfaja között a sí egyike azoknak, amelyek híján vannak a korábbi életszemlélet korábbi szimbólumaival való bármiféle kapcsolatnak. Így ha a már felvázolt összevetésünket akarjuk használni: míg valamennyi nép hagyományai gazdagok a hegyekkel  kapcsolatos szimbólumokban, amelyekben ezek úgy jelennek meg mint a magasba törés célja és az átváltozások színhelye – mindez, azokban az időkben, a valódi hegymászási gyakorlat hiánya ellenére, – nos, e hagyományokban semmi olyan nem fedezhető fel, ami alkalmas lenne arra, hogy ahhoz a sízés sportja bármiféle összefüggésben is kapcsolódhatna.

A dolog úgy áll, hogy ebben a sportban lényege szerint a modern lélek az, amely jól érzi magát: a sebességtől, a keletkezéstől egy felgyorsult, hogy ne mondjuk frenetikus sebességű mozgástól megittasult lélek, amely mozgást egészen a közelmúltig úgy ünnepelték mint a haladás, a megfeszített élet mozgását, holott ez sok tekintetben nem volt más, mint egyfajta földcsuszamlásszerű süllyedés és zuhanás. E mozgás mámora, a szabadjára engedett és immáron nem valóságosan birtokolt erők ellenőrzésének észbeli és elvont érzékelésével egybefonódva, igen jellemző a modern gondolkodás- és életmódra, mint olyan dolog, amelyben az ÉN ÖNMAGA érzetét a legélesebben ragadhatja meg. Ha csak reflexszerűen is, úgy gondoljuk, hogy pontosan ez az egzisztenciális irányultság az, aminek nagy része van a síelés mint sport iránti rajongásban, s ami főként a hegymászással szemben jellemzi, a hegymászással, mint az ellenkező szimbólum testi sporthagyományával, mely szimbólum a magasba törés, a felemelkedés, a nehézkedési erő legyőzésének a szimbóluma, azon erők legyőzéséé, amelyek a zuhanást segítik elő.

Mindezek megállapítása nem vezet szükségképpen különösebb értékítélethez. Külsőlegesebb szempontból még akár elismeréssel is lehet illetni, ugyanúgy, ahogy az utóbbi időkben elterjedt természetkedvelés bizonyos formáit is; mint a téli sportok egyike, a sízés, ha komolyan űzik (eltekintve e sport fényűző központjainak sznobizmusától  és ostobaságától, az öltözékek és felszerelések divatbemutatójával egyetemben), bizonyára hasznos lehet abban, hogy valami módon kompenzálja azokat az ártalmakat, amelyeket számtalan mai ember szervezetének kell elszenvednie a nagyvárosi élet miatt, valamint hasznos lehet a fiatalság bizonyos testi-lelki aktiválása szempontjából.

Azonban amikor közvetlenül a síelés szenvedélyének bensőbb oldalára hívtuk fel a figyelmet, pontosan az általunk említett problematikus pontokon, nem azt mondottuk, hogy ez – legalábbis egy megkülönböztetett embertípus számára – valamiféle kizárólag negatív állásfoglalást foglalna magában. Az elv, amelynek egy efféle típus számára különösen a mai időkben meg kell fogalmazódnia, még egy ennyire hétköznapi területen is érvényes lehet: a semmiféle tapasztalattól meg nem hátrálni, a mindent kipróbálni elve, megtartva azonban egy bizonyos távolságot. Lépést tartani a korral, érvényre juttatván saját szabadságunkat.”

Julius Evola, A Múló Ember Típusai

Persze a fenti értekezést bátran használhatjuk az élet szinte minden területére, még a  horgászatra is. Ha folyóvíz és ha kajak, akkor teljesen egyértelmű, hogy csakis egy irány létezik. A fel. Lehet lazán csorogni is, de jobb ha előbb megdolgozunk érte. Na, de mit is beszélek, hiszen nincsenek válaszok, csak választások. :-O Mindenki döntse el maga, hogy melyik a számára megfelelő.