Halászás horoggal 1

2013.01.23. Egy kis tradicionális sporthorgászat

Ezt a könyvet még Leventétől kaptam ajándékba. Ha valakit komolyabban érdekelne, talán még akad pár eladó példánya. Na, de hagyjuk a szerzőt beszélni…

“Nem tudományos művet, se száraz igazságot, hanem lehetőleg elbeszélő modort követve óhajtom a horoggal való halászati módot megösmertetni abban a reményben, hogy az olvasandókkal a kedves olvasónak kellemes szórakozást is nyújthatok és velök, illetve általuk ennek a hasznos és kedves sportnak újabb híveket toborozván, idővel gátat vethetünk úgy a jelenlegi rablógazdálkodásnak, mint a halászat iránt mutatkozó sajnálatos közönynek, melyek együttvéve a törvényes tilalom ellenére is nagyban okai a halakat kipusztulással fenyegető veszélynek.”

Zsarnovitzky Árpád, királyi ítélőtáblai járásbíró, 1912

“A halászbot főleg rugalmasságánál fogva képesíti a horgászt egyrészt arra, hogy a csalit állóhelyéről minél messzebbre biztosan és úgy vesse és vezesse a hal elé, a mint a helyzet ezt szükségeli, de főként arra, hogy a horgonakadt és igen hevesen védekező és vergölődő nagyobb halat a legvékonyabb horogín használatával is szárazra juttathassa, míg a nem eléggé hajlékony horognyélről a jóval vastagabb és erősebb zsinórt is képes az illető hal elszakítani. A halászbot, hogy czéljának megfeleljen, mindenekelőtt igen rugalmas kell, hogy legyen, aztán a mellett, hogy hajlékony és féköralakúan görbíthető meg, a reá  ható erő megszüntével ismét teljes mértékben kiegyenesüljön. A halászbot töve fölött egy olyan készülék foglal helyet, mely a horogínt tartó orsót a bothoz erősíti…”

“A horgászathoz hosszú zsinórra van szükségünk. Például hevesen védekező és nehezen fárasztható lazacznál 80-100 méter hosszúra, a többi  nagy halnál 50-60 méterre, különben a hal elszakítja az ínt, sőt akárhányszor a horognyelet is eltöri, ha nem birnak annyi zsinórt engedni a bot legnagyobb feszültsége mellett, míg a hal ki nem merül. Hogy ilyen hosszú zsinórt kényelmesen és czélszerűen lehessen a bothoz erősíteni és a hal kifárasztásánál érvényesíteni, azt egy megfelelő orsóra csavarjuk. Ma már nagyon sokféle orsót alkalmaznak, de ott, a hol folytonosan messzire kell vetni a horgot, legsikeresebben az ábrán látható, Nottingham nevű fából valót használhatjuk. Az orsók lehetőleg homályos szinüek legyenek, nehogy napfénynél a gyors forgás közbeni csillámlásával a halakat figyelmessé tegye.”

“A horgászszerszámnak nem éppen lényeges, de némely esetben mégis igen fontos alkatrésze a pedző, ami népiesen úszóka, tutaj, vagy pallókának is neveznek. Lényeg szerint ez nem egyéb, mint a horogínra, a patony fölé csúsztathatólag erősített, könnyű és tehát a vízben úszó, többnyire fa- vagy parafadarabka, a melyiknek segítségével a horgász horogjának a vízbe való merülését szabályozza. Ha ugyanis gazos, vagy iszapos mederrészekben, a fenéken járó halakra horgászunk, a csalit sohasem szabad olyan mélyre engedni, hogy akár a növények között, akár pedig az iszapba merülve eltűnjék a a halak látóköréből. Nos, ilyen esetekben a pedzőt alig lehet nélkülözni, a melyik ilyen esetben arra is jó, hogy elárulja, ha a hal a horog körül jár és a csalit kapkodja, esetleg be is kapja. Elárulja pedig a vízen való billenéseivel, mely annál hevesebb, minél könnyebb a pedző.”

“A sporthorgász szerszámjának egyik leglényegesebb része kétségkívül a horog, mert annak a milyensége ugyancsak közvetlenül befolyásolja a fogás eredményét. A mi a horog anyagát illeti, legjobbak az aczélból valók, egyrészt mert ellenállóak, azaz sem nem törnek, sem nem hajolnak meg a hal súlya alatt, a mellett úgy a hegyük, mint a szakályuk élessége is meglehetősen tartós. A legfőbb kelléke a horognak az, hogy fogós legyen, azaz alkotásainál fogva mentől könnyebben keresztül hatoljon a csalit kapkodó vagy azt elnyelő hal száján.”

“Az egér a csukáknak és a galóczáknak annyira kedves eledele, hogy a nagy, tehát öreg, tapasztalt  és óvatos példányokat velük akkor is kapásra bírják, ha már apró halakkal eredménytelenül kísérletezünk. “

Forró nyári napon, amidőn a halat csendes vízben egy-egy vizitök levele alatt pihenni látjuk, avagy pedig a levél körül észlelhető bugyborékok felszállásából ottlétére következtethetünk, úgyis végezhetjük a horgászatot, hogy előbb a levélre röpítjük a légyfélét s aztán, a levélen mozgó bogarat utánozva, előbb a levél szélére, majd a vízbe ugratjuk a csalit. A hal, mely már a levélen járó legyet is észrevette, rendszerint nagy mohósággal veti magát a vizet érő csalira. Ezt a módját a horgászatnak tapogató horgászásnak mondhatjuk. Némileg hasonló ehhez az a módszer, a melyet a part közelében lévő örvényes helyeken alkalmazunk olyankor, ha a part bokrokkal vagy fákkal van benőve és e miatt nem igen megközelíthető…. Ámha az akadályok miatt nem látjuk a halat, akkor érzék szerint ejtjük le a csalizott horgot, mire a hal, nem lévén módjában a csalit megfigyelni, sebtiben vág a horog után. Ezt az eljárást bokrokközti horgászásnak nevezzük.”

Zsarnovitzky Árpád, királyi ítélőtáblai járásbíró, 1912

A fentebb olvasott gondolatok egy évszázada lettek papírosra vetve. Azóta “meghódítottuk” a levegőt, űrszondákat küldtünk a Marsra, feltaláltuk az automata mosógépet, a lithium-ionos vibrátort, a mobiltelefont, a fluoreszkáló kotont, a számítógépet, a nanotechnológiás fonott zsinórt, a polietilén kajakot, a multiorsókat, az elektromos kapásjelzőt, a színezett csontit, a bojlit, a pontymatracot és a csípős-papajás-kolbászos ízesítésű, magyaros etetőanyagot, ami úgy hullik a fenék felé, hogy közben hatalmas atomfelhőt alkot, ezáltal keltve fel a halak érdeklődését. Szó szerint csúcsra futtattuk az anyagot. Hogy mit adtunk érte cserébe? Ki-ki, döntse el maga. Mert “a pácban mindenki benne van.” – Hamvas