Julius Evola

2013.01.30. A Személyes háttér…

“Evolában azzal az emberfajtával találkozunk, amely összegzi egy korszak jellegét. Ez az emberfajta annyira jellegzetes, hogy kevesen merészelik megközelíteni. No, nem azért, mintha túlságosan távolinak éreznék; ellenkezőleg, azért, mert túlságosan közelinek érzik és ettől megrémülnek… Evola megzavarhatja és felzaklathatja azt, aki nincs hozzászokva az effajta szellemi táplálékhoz; de aki kész rá, elindítja ama legmerészebb és legnemesebb, legveszedelmesebb és legizgalmasabb kaland útján, amelyre az emberi szellem egyáltalán vállalkozhat.”

(Részlet a Cinóberösvényből)

“Általánosságban figyelembe kell venni, hogy nagyrészt egyedül kellett utat törnöm. Nem kaptam meg azt a felbecsülhetetlen segítséget, amelyet ilyen tevékenységhez más korban és más környezetben megkaphatott az, aki kezdettől fogva összekapcsolódott egy élő tradícióval. Mint, aki elszakadt egy távolodó hadseregtől, saját erőmből kellett megkísérelnem, hogy újra felvegyem a kapcsolatot az enyéimmel. Miután gyakran megbízhatatlan és veszélyes területeken kellett áthaladnom, csak egy későbbi időpontban jött létre pozitív kapcsolat. Amiről úgy éreztem, hogy ki kell fejeznem és meg kell erősítenem, lényeges és érvényes részében valójában egy másik világhoz tartozik, mint amelyikben élnem kellett…”

“Fichte azt mondta, hogy aszerint vallunk egy adott filozófiát, amik vagyunk. Valóban, a társadalmi meghatározottság, az úgynevezett egyéni háttér, a szociális helyzet és hasonló dolgok a jelenkori kritika egyik válfajában jelentős szerepet kapnak. De ezzel kapcsolatban fenntartásokkal kell élnünk. Csak akkor jogos kizárólag ilyen kritériumokat alkalmaznunk, ha tisztán individuális, amit egy személy gondol, hisz, ír és tesz. Ez ugyanígy van korunk szinte minden szerzőjének esetében, de nem állíthatjuk, hogy nincsenek bonyolultabb esetek, amikor az ilyen szemlélet és magyarázat nem megfelelő és felületes. Az is előfordulhat, hogy egy adott “személyes egyenlet” vagy hajlam csak alkalmi okként, önmagában esetleges eszközként válik olyan feltétellé, amely lehetővé teszi, hogy az önmagunkban az individuumon túlmutató tartalmak is kifejeződjenek. Még az sem szükséges, hogy ezzel az individuum tisztában legyen. Világosítsuk meg ezt a gondolatot egy hasonlattal. Nyilvánvaló, hogy egy város bombázására olyan egyént célszerű felhasználni, akinek romboló, nem pedig humanitárius vagy filantróp hajlamai vannak. Ilyenkor a hajlam összhangban lesz a céllal, de ez semmit sem mond a cél magasabb értelméről. Ez az a szerep, amelyet a “személyes egyenlet” néha az intellektuális területen is betölthet. Miután ezeket előrebocsátottam, “személyes egyenletemet” illetően úgy látszik, hogy természetemet alapvetően két hajlam jellemzi. Az egyik a transzcendencia felé irányuló impulzus. Ez már a legkorábbi ifjúságomban is megnyilvánult. Ennek következtében egy időre elszakadtam attól, ami emberi…”

“Ezért beszélhetnék egy preexisztens vonalról vagy egy rejtett örökségről, amelyet életem folyamán különböző befolyások felébresztettek. Ebből ered fejlődésem lényegi öntörvényűsége. Valószínű, hogy két személyiség egy adott pillanatban érzékelhetetlen, de valóságos felébresztő műveletet hajtott végre rajtam… Az emberitől való természetes elszakadás sok olyan vonatkozásban, amelyet különösen érzelmi területen általában normálisnak tekintenek, már nagyon fiatal koromban megnyilvánult, sőt azt is mondhatnám, hogy elsősorban akkor. Mivel-e hajlam korcs módon nyilvánult meg és csak közönséges individualitásomra terjedt ki, negatív aspektusként bizonyos érzéketlenséget és lelki hidegséget hozott létre. Azonban a legfontosabb területen ez tette lehetővé, hogy feltétlen értékeket közvetlenül megismerjek. Ez teljesen hiányzott kortársaim látásmódjából és érzésvilágából…”

“A második hajlamot, hogy egy hindu kifejezést használjak “ksatriya” hajlamnak lehetne nevezni. Ez a szó Indiában azt az embertípust jelölte, amely hajlott a tettre, amely rejtett értelemben harcos volt, szemben a “brahmana” vallási-papi, vagy szemlélődő típusával. Ez az én kiegyensúlyozatlan igenléséhez vezetett, amelyet elméletileg a hatalom és az egyeduralom általam megfogalmazott tana egészített ki. De ez volt az az exisztenciális bázis is, amely anakronizmusuk ellenére teljesen nyilvánvalóvá tette számomra egy másik világ – a hierarchikus, arisztokratikus és feudális civilizáció világának – értékeit és valódiságát. Nyilvánvaló, hogy e két hajlam között bizonyos ellentét van. Miközben a transzcendencia iránti indíttatás valóságidegenségre vezetett, és ifjúkoromban szinte a megszabadulás vagy menekülés vágyát idézte fel, amelybe misztikus vonások is keveredtek, “ksatriya hajlam” tettekre, az én-központú szabad cselekvésre sarkallt. Ennek a két tendenciának az összehangolása volt talán egész életem alapvető exisztenciális feladata. Akkor vált lehetségessé, hogy ezt az ellentétet feloldjam, és hogy a belső ütközéseket elkerüljem, amikor egy magasabb síkon sikerült megragadnom mindkét indíttatás lényegét. Az eszmék síkján ennek a két indíttatásnak a szintézisén alapul az a megfogalmazás, amelyet tevékenységem utolsó szakaszában a “tradicionalizmusnak” adtam. Ez szemben áll René Guénontól származó, intellektuálisabb és keletieskedőbb áramlattal…”

“Nagyon keveset köszönhetek a környezetemnek, a nevelésemnek, a vérvonalamnak. Egészében véve mindvégig szemben álltam mind a Nyugaton uralkodó tradícióval, a katolicizmussal és a kereszténységgel, mind a jelenkori civilizációval, a demokratikus és materialista modern világgal… Különösen fontos volt számomra, hogy olyan gondolkozókkal találkoztam, mint Nietzsche, Michelstaedter és Weininger. Ami Nietzschét illeti, tanulmányozásának két fontos következménye volt. Mindenekelőtt a kereszténységgel való szembefordulás. Katolikus családban születtem, de ez a vallás sohasem mondott nekem semmit. Sajátos témáit – a bűn és a megváltás elméletét, a szeretet, az isteni áldozat és a kegyelem tanát, a teizmust és a teremtményiséget – teljesen idegennek éreztem. Ami a katolicizmust, mint pozitív vallást illet, az én esetemben is annak a sajnálatos hatásai nyilvánulnak meg, hogy ez a vallás a polgári társadalom perifériáján tengődő devocionális, szentimentális és moralisztikus formákra redukálódott… Másrészt a már említett ksatriya adottságom is rezonált Nietzschére. A polgári világ és annak kicsinyes morálja, a minden egalitarizmus, demokratizmus és konformizmus elleni lázadás, az arisztokratikus morál princípiumainak és a lét arisztokratikus értékeinek igenlése, amely felbont minden köteléket és saját magán kívül nem ismer más törvényt. Nos, mindez élénk visszhangot keltett bennem…”

“Ami a polgárellenes vonalat illeti, magánéletemben ez akkoriban meghatározta egész exisztenciámat, gyakorlati vonatkozásaiban is. Ennek következtében maradtam mindvégig szabad ama társadalom valamennyi béklyójától, amelyben éltem. Távol maradtam mind a szakmai, mind az érzelmi és családi rutintól. Például ifjúként különös hangsúlyt helyeztem arra, hogy semmiképp se szerezek diplomát, noha szinte teljesen elvégeztem az ehhez szükséges tanulmányokat. Elviselhetetlennek tűnt számomra, hogy hivatalosan elismerten, gyakorlati célokból doktorként, vagy professzorként jelenjek meg. Később állandóan ilyen címekkel tiszteltek meg, noha ezek nem járnak nekem. Itt a ksatriya szolidáris volt egy régi piemonti család tagjával, aki paradox módon ezt mondta: ” A VILÁGOT KÉT RÉSZRE OSZTOM: NEMESEKRE ÉS DIPLOMÁSOKRA.”

“Számomra, mint individuum számára az élet mindazonáltal továbbra is kétségekkel terhes volt. Azt a feladatot kellett megoldanom, hogy ellenőrzésem alatt tartsam a felébredt erőt, amely többé már nem képes a közönséges tevékenységekben kielégülni.”

“A személyes tényezőkről elég ennyit mondanom. Talán még hasznos lesz egy megjegyzés, amely a külső segítséget nyújtó vegyi anyagok révén megszerzett tapasztalatokra vonatkozik. Ezeknek az anyagoknak nagyon különböző hatásai lehetnek. E hatások függhetnek a személyes diszpozícióktól és ama indíttatásból, amelynek következtében valaki úgy döntött, hogy megpróbálkozik velük… Másrészt, hogy esetemben egyszerű segédeszközökről volt szó, bizonyítja, hogy ezek a tapasztalatok ifjú éveimben kezdődtek, de ifjúi éveimben be is fejeződtek. Ami ezekből a tapasztalatokból megmaradt, azt természetes módon megőriztem egész életemben. Ez az azért történt így, mert valami preexisztenssel és velem születettel voltak kapcsolatban…”

“Másrészt el akartam készíteni egy anyagot, amely talán nem lesz haszontalan abban a valószínűtlen esetben, ha egyszer tevékenységemet a maga telességében át akarják tekinteni. Erre az esetre gondolva meg szerettem volna őrizni életművemből azt, ami talán nem válik belőle jelentéktelen esetlegességgé…”

Jelentéktelen esetlegességgé? Semmi esetre sem!

“De az égben alighanem van egy minta annak a szeme előtt, aki ezt meg akarja látni, s a maga bensejét a látottak szerint megszervezni. Az mellékes, hogy van-e valahol, vagy lesz-e: mindenesetre csak ennek az államnak az ügyeit intézheti, másét semmi esetre sem.” Platón, Állam