Erőss Zsolt

2013.06.14. Kicsit másképp…

Eredetileg nem szándékoztam Erőss Zsoltról és Kiss Péterről bejegyzést írni és ez az írás sem róluk fog közvetlenül szólni, mert meggyőződésem, hogy a halál éppen olyan magányos dolog, mint a születés. Úgy is mondhatnám, hogy a külhonban született hegymászónk haláláról érkező hírek hallatán a legkevésbé sem sopánkodtam és eszembe sem jutott pálcát törni a feje felett, de az elmúlt hetek médiatörténései és a tömegmassza véleménye már jócskán meghaladták azt a fajta ingerenciát, ami mellett hiba lenne egy vállrándítással elmenni. 

Csak azt érdemes az embernek megpróbálnia, ami lehetetlen. Hamvas Béla.

(A fenti felvétel már csak azért is érdekes, mert Zsolt a kép jobb oldalán mintha szimbolikusan helyett hagyott volna másnak is… Így lesz az idő múlásával egy dekomponált felvételből egy olyan jól eltalált kép, mely az események ismeretéből kifolyólag messze túlmutat önmagán.) 

Dráma, eposz, tragédia, hősköltemény, pozitív hősök, mártírok Antigonék, Dugovics Tituszok, Jeanne d’Arc-ok Zrínyik, Odüsszeuszok és megannyi fura figura, akiknek sikerült egy kicsit messzebbre látni, mint a saját szaros kis életük és akik még az általános tanrendbe is bekerültek, olyannyira, hogy még érettség sem elképzelhető az ismeretük nélkül.

Urak! Megígérem, hogy rövid leszek. Mert egy dolog nem fér a fejembe. Hogy lehet ez a társadalom olyan képmutatóan aljas és szánalmasan sopánkodó és gyalázatosan emberalatti és végtelenül értetlen és mélységesen anyagba zuhant, hogy már azt sem képes felismerni, amiről egész életében azt tanulta, hogy pozitív és üdvözítő? És akkor most tekintsünk el az “antik világ klasszikus hőseitől”! A tévében szinte már mindennapos, hogy egy amerikai hős megmenti a világot a gonosztól. Szinte az összes sablonos akciófilm a heroicitásra játszik, ahol a pozitív hős a legmesszemenőkig vállalja a kihívásokat és a veszélyeket, hogy valami emberfeletti teljesítményt hajtson végre, a jó szolgálatában, akár életének a feláldozásával is. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a manapság képernyőre tűzött filmek 90%-ában a hősiességgé a főszerep. Persze ez az olcsó heroicitás válfaja, amit a plebs elé öntenek egy emészthetőbb moslék gyanánt. Így került a kikapcsolható hősiesség a nappalinkba. És mégis, urak, és mégis… Nem értjük és mára már szinte végletesen sem vagyunk képesek felfogni, hogy van, ami az ember életénél is többet ér.

Hogy az emberi élet nem a legfőbb jó és léteznek olyan dolgot, amiket az emberi élet már nem bír és nem bírhat el. A klasszikus hős az életével fizet és inkább akarja a semmit, mintsem semmit sem akarjon. A percember hős pedig hajlandó az életéért cserébe mindenét odaadni. Ez egy hatalmas minőségbeli különbség. A percember hős is hős. Hős a törtetésben, hős az igahúzásban, hős a monotóniában, hős a mindennapos güriben, hős az árulásban, hős a képmutatásban, hős a véleménymondásban, hős az ítélkezésben, hős a meghunyászkodásban, hős a sopánkodásban, hős az evésben, az ivásban és a szarásban. Ő teljes mértékben kimeríti az emberalatti hős fogalmát. Ő az anyag hőse. A kézzelfogható és háromdimenziós szarjancsi, aki nem áll másból, mint hormonokból, atomokból és húsból. Szárnyalásról esetében nem, inkább csak mélyrepülésről beszélhetünk. Ő minden áldott nap képes magát még alább és alább múlnia és saját alászállásait tapsolva ünnepli a közösségi fertályokon és vesztére még azt sem képes felismerni, hogy amit önfeledten csinál az már az önmaga végletes paródiája.

Az én meglátásom szerint Erőss Zsolt és Kiss Péter élete és halála csak és kizárólag rájuk tartozik. Nincs ember a földön, aki követ dobhatna rájuk és aki joggal ítélkezhetne felettük. És Urak, tessenek megkapaszkodni, mert most valami nagyon hajmeresztő dolgot fogok mondani. Haláluk még a legközvetlenebb szeretteikre, barátaikra és családtagjaira sem tartozhat. Csak és kizárólag rájuk. Kettejükre. Mert a halál az egyik legmagányosabb dolog.

Végezetül Zsoltnak és Péternek nem kívánok semmi olyat, ami súrolhatná az ilyenkor megszokott közhelyes sekélyességet, de egyébként, úgy érzem, hogy teljességgel hiábavaló is lenne. A két hegymászónk megvalósította önmagát, de ha jobban tetszik meghaladták önmagukat egy kézzel megfoghatatlan síkon. Halandónak már nincs hatalma felettük… Nekünk meg maradt az utca. Lefelé. Fél hét felé. Megyünk a nincsből a van felé, vagy a vanból a nincs felé…

(jelen bejegyzést nem lehet kommentálni)