René Guénonnal a Dráván

2013. 07. 05. és egy-két keresetlen gondolat, tőlem…

Nehezen tudtam erre az olvasmányra ráhangolódni és csak azoknak az Olvasóimnak tudom tiszta szívvel ajánlani, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy néha el tudnak vonulni egy csendes kis sarokba, mert ez nem az a fajta könyv, amit az ember a buszon reptében kiolvas. A Mennyiség Uralmát és az Idők Jeleit ajánlott nap, mint nap forgatni és akár többször elolvasni egy adott fejezetet a megértés könnyítése végett, mert ebben a műben kerülnek tisztázásra a Tradicionális Metafizikában használatos alapfogalmak, melyek szinte nélkülözhetetlenek azok számára, akik ezen a vonal mentén szeretnének tovább haladni. Most pedig ragadjuk meg az evezőt és ne legyünk restek kiülni egy homokpadra, egy jó könyv, egy hideg sör és egy pergető pálca társaságában.

“A Mennyiség uralma és az Idők jelei a magyarul megjelent művek közül a Biblia után hozzávetőlegesen a második legkomolyabb mű.”

(Dr. László András)

A nap legelső hala egy termetes balin volt, akinek sikerült a hajóból kiugrania és kereket oldania. A történések erősen mosolyra fakasztottak, mert úgy voltam vele, hogy meg is fogtam meg nem is. Sikerült is meg nem is. Mert a blogot vezető “catch and release”-es horgászfajzat (szánalmas meghatározás) akkor érzi lezártnak az aktust, ha a hal leképeződése már digitális úton is végbement. Úgy vagyunk ezzel, mint Béla a húshorgász. Ő az asztalnál lakik jól, mikor magába tölti, mi meg akkor ha feltöltjük és ha megosztjuk. Mindkettő eljárás elgondolkodtató és vitatkozni is csak azon lehet egyáltalán, hogy kettejük közül melyikük a szánalmasabb.

Sokat morfondírozok manapság a képek, a vizuális benyomások tömkelegében bővelkedő világunkról és az oszd meg és uralkodj bizarrnak nevezhető kétértelműségéről. Valahol nemrégiben azt olvastam, talán Evolától, talán Hamvastól, hogy az ember szellemi, lelki degradálódásának folyamatában jelentős szerepet kaptak a képek. Régen a dolgok szájról szájra, rendkívül ízlésesen és finoman, szóban lettek átadva, úgy hogy a dolgok végső lényegét még véletlenül sem szabadott megnevezni, már csak azért sem, mert azok a “nagyon sötét régiek” még tudták, hogy az, ami ott lapul minden dolog mögött közölhetetlen és átadhatatlan. Aztán idővel előkerültek a kőtáblák, majd a lúdtoll, és megpróbálták leírni a leírhatatlant. Nem vették észre, hogy a katalogizálással, a boncolgatással, a konkretizálással, a racionalizálással folyton-folyvást elmentek a dolgok valós lényege mellett és amint kimondtak egy nagy bölcsességet, vagy akár közzé tettek egy érdekes megfigyelést az esszencia minduntalan kicsúszott a kezük közül és nem maradt más a markukba, mint a megnyilvánultak szubsztanciális oldala, magyarán mondva a pergő homok.

Természetesen ezzel még korántsem zárult le “az Istentől való eltávolodás”, mert az alászállás következő állomására akkor került sor, amikor az ember végtelenül balga módon és végletesen meggondolatlanul ecsetet ragadott és megpróbálta Istent vizuális formában ábrázolni. Festmények, rézkarcok, freskók és ikonok. Ennél durvább és önelégültebb konkretizálás nem létezhet. Ez az én olvasatomban Isten szó szerinti megerőszakolása volt és ennél az aktusnál súlyosabb dolgot elképzelni sem tudok. Persze mindenképpen érdemes itt megjegyeznünk, hogy a képek használatával az emberiség, – akaratával ellentétesen – pontosan fordított hatást ért el, mint azt szerette volna, ugyanis tudatlan módon elment Isten mellet úgy, hogy észre sem vette. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kényelmesebb volt Istent lehozni az égből és emberszerűvé tennie, mint saját magának erőfeszítések erőfeszítéseivel emberfelettivé, istenné válnia. A Teremtő emberarcot kapott, aki nem szereti a borotvát, de annál jobban szeret felhőkön ücsörögni, imádja a szentimentalizmust a humanizmust és mára már odáig fajultak a dolgok, hogy vicceket mesél a Gondviselő. Ez a durva, primitív és nyers ábrázolásmód szerintem már kimerítette az obszcenitás fogalmát és ezen a ponton az ember végérvényesen kizuhant az intelligibilis világból a szenzuális, vagy ha jobban tetszik a korporális világ felé és így vált tudatlanul a materia secunda áldozatává. “Ember, hogy lehettél ilyen merész?”

Persze még véletlenül sem szeretném azt állítani, hogy kizárólag a “KÉP” lenne a hibáztatható az ember lefokozódásának rögös útján, de úgy gondolom, hogy jelentős szerepet játszik abban a bonyolult folyamatban, ahol szinte minden mindennel összefügg. A képek cseppet sem elhanyagolható fontosságáról tesz tanúbizonyságot a jelen világunk is. Bármerre fordulunk is képekbe botlunk. Minden áldott nap képek, szimbólumok, feliratok, márkajelzések százai, ezrei érik a retinánkat és ne felejtsük el, hogy még a fentebb látható felvétel is ízig-vérig KÉP. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a modern világ legnagyobb hatalma és legnagyobb veszélye is a képekben és a szimbólumokban rejlenek és furcsa módon az emberek többsége hajlamos azt hinni, hogy őrá aztán cseppet sem, pedig de-de, méghozzá nagyon is.

Félreértés ne essék, én most nem kimondottan az út menti óriásplakátokból és az egyéb transzparensekből származtatható káros hatásokra gondolok, hanem arra, ahogy többek között a képek túlzott használatából kifolyólag a világ -és most muszáj egy idegen kifejezést használnom, amit Guénon előszeretettel használ- szolidifikálódott, vagyis megszilárdult körülöttünk. A legújabb kor embere ezáltal nem hogy kiesett a centrumból és maga mögött hagyta az Istent, de még börtönbe is zárta saját magát. A képek börtönébe, ahol semmi sem az, mint aminek látszik.

Szóval így vagyok én a képekkel már egy jó ideje, annak ellenére, hogy szeretek fotózni és próbálom a fent leírtakat mindig tudatosan szem előtt tartani. Visszatérve a horgászat síkjára már nem is emlékszem pontosan, hogy mivel fogtam a soraim felett látható csukát, de az biztos, hogy nem kukacra, nem pufira és még csak nem is kukoricára jött…

A délután folyamán összefutottam Kokóval, a helyi májerrel és alsógatyára vetkezvén belehemperegtünk a sekély zöldbe és belekezdtünk egy csodálatosan magas ívű párbeszédbe a magyar gazdaság helyzetéről, majd onnan tovább szőve gondolatainkat érintettük Kálmán Olgát az átévén, hogy végül kilyukadjunk a vadpontyok nemi életénél, majd a könnyű búvárkodásnál.

Szépen jöttek balinkáék és…

a legnagyobb sodrásban akasztottam egy csukát, ami egy pillanat alatt elharapta a nejlonomat.

A horvátok homokozója is átrendeződött a hónapokig tartó nagy víz miatt.

A töréseken rátaláltam a nagyobbakra is és sikerült…

belenyúlnom egy kékes árnyalatú fenekeszegbe is. “A balin (Aspius aspius) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályába a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe és a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj. Egyéb nevei fenekeszeg, kapókeszeg, őnhal, ragadozó őn, villámkeszeg.” Persze mindenképpen szeretném hozzátenni, hogy nem csak a Gondviselő, de még az élőlények is szigorúan emberszerű skatulyába lettek belepréselve, ahol győzedelmeskedett az anyag a forma felett, a szubsztancia az esszencia felett. Aki túl közelről, ráadásul nagyítóval nézi a lovat, az a lovat sohasem fogja megpillantani.

A mai napon ismét csatlakoztam egy klubhoz… Láb, homok, víz, lábnyom, szám=benyomás=kép.

Jelen bejegyzés, felhegyzés egy kis bemelegítés gyanánt íródott, hogy segítségével könnyebb legyen egy Hamvas írást értelmezni a közeljövőben itt, ebben a “képtárban”, képárban, kaptárban, lekvárban.

“Minden fölött, 
egy világ fölött így szálltunk el 
Annamarival 
három percig, 
elfelejtettük, hogy ö, 
azt, hogy ö melyik, 
s azt, hogy melyik, 
s azt, hogy melyik vagyok én, 
ahogy a fák is 
mind összefolytak. 
Azóta is 
szememben összefolyik 
mi külön van… “

Vízállás: 160 cm