“Szilva”

2013.07.13. 

Sosem gondoltam volna, hogy a mai nap éppen egy kápitális méretű szilvaorrú keszeggel ajándékoz meg és hab a tortán, hogy felszínen, popperrel sikerült lépre csalnom, egészen hihetetlen és elképesztő módon. Részletek a folytatásban! 

Minden horgászat más, de valahogy, hogy is mondjam…mikor az ember már a huszadik, vagy ne adj isten a háromszázadik horgásztörténetét szeretné tollba mondani, akkor szép lassacskán ráébred, hogy szinte már emberfeletti dolog ugyanazt a “szart” mindig más és más köntösbe öltöztetni. Ennek ellenére már hajnali három órakor csipás szemekkel, elhomályosult látással lődörögtem a konyhában és megelégedéssel töltött el, hogy nem tévesztettem célt és mind a négy tojásomat sikerült “célbatörnöm” a serpenyő közepébe. 

Na kérem, erről beszéltem. Írhatnám, hogy az evezőket ruganyosan és hangtalanul forgattam és hogy a felszálló pára és a hűvös reggel őszi hangulattal töltötte meg a tájat, annak ellenére, hogy a nyár derekán járunk, vagy, hogy hajnalban, a sok elfogyasztott gyümölcsleves olyan hascsikarással mondott jó reggelt a vékony, a vastag, majd végezetül a végbelemnek, hogy telefonon jelentettem vészhelyzetet a határőrségnek és kétségbeesve, összegörnyedt testtartásban, megegeresedetten futottam ki a szomszéd üde zöld füvére, hogy egy organikus, magasnyomású szórópisztollyal dobjak rá egy unott-barna árnyalatot. Még meg sem jelent a horizont felett az ébredező nap rózsaszín kobakja, máris hangos sziszegés és rotyogás hangja tett lakatot a dalos kedvű énekesmadarak csőrére. 

Kisminkelt balin. Festett szem, rúzsos száj. Imádom ezeket a vonalakat. “Nincs hajnal balin nélkül.” és fordítva: “Nincs balin hajnal nélkül.” De akár össze is vonhatjuk. “Nincs hajnal balin nélkül és nincs balin hajnal nélkül.” Kincs a magyar nyelv. Mindent elbír. Képlékeny. Rugalmas. Kötetlen. Folyékony. Képi. 

Szapora, megegeresedett egérhalam virgoncan ropta a métereket, míg le nem csapták, mint a taxiórát.

Kicsit fanyar szájízzel vettem tudomásul, hogy a nyárnak és a szabadságolásoknak(micsoda szó, megérne egy misét) köszönhetően előkerültek a motorcsónakok, ami önmagában véve nem lenne nagy baj, azt leszámítva, hogy negyvenet elhagyván egyre jobban azon kapom magam, hogy rohamosan fogy az a fajta toleranciám, amiből Isten amúgy is nagyon szűkmarkúan és fukarul mért ki nekem. Nem értem, hogy miért jó a hatalmas motor, a nagy sebesség, a méteres hullámok, az elégetett üzemanyag szaga és szimbolikus értelemben a kettéhasított és akár órák hosszára megbolygatott víz. Fel, s alá egész nap, mint a mérgezett egerek. Ha ezekre a nagyteljesítményű motorcsónakokra lehetne pepec alufelnit rakni, akkor ezek az idióták biztos vagyok benne, hogy felszerelnék rá, bár a chip tuning már biztos itt is hódít. Kár, hogy nem látják magukat kívülről, hogy milyen szánalmasak és nevetségesek, ahogy Istent játszanak a kormánykeréknél, állva, előre dőlve, lenyalt hajjal a menetszél jóvoltából. Ha címet lehetne adni az effajta jeleneteknek, akkor valami ilyesmivel látnám el őket: “Lenyalt hajjal, kurva gyorsan a semmibe.” Mert mi kurva gyorsan keressük a nyugalmat, hogy kurva gyorsan kikapcsolódjunk. Minél előbb érünk, oda, annál több idő jut az 50 kiló etetőanyag bekeverésére és ha lesz térerő még lájkolhatunk is a homokpadról. Csupa magasztos, emberfeletti dolog, amiért érdemes élni. -Te mennyi idő alatt érsz fel kajakkal? 3 óra egyfolytában? Hülye vagy!? Nekem 6 perc, bazdmeee és semmi erőfeszítés. Húzzalak fel? Van kötelem… -Magadat nem tudnád felhúzni? Van nálam egy kis összecsukható sámli. Ha gondolod azt szívesen kirúgom a lábad alól.

A nap folyamán csak igen kevés balinrablást láttam és mosolyra nyílt a szám, mikor észrevettem hogy az egyik homokpad előtt csordában, összeállva raboltak a balinok. Méterekre voltam már csak tőlük, mikor a semmiből három vágtázó motorcsónak tűnt elő és egyenesen felém vették az irányt. Nem jöttem zavarba, mert egyszer egy részeg horvát bele akart már burítani a vízbe és tudtam, hogy most is hasonló mókának leszek az elszenvedője. Egyet sajnáltam csak, de azt nagyon. Azt, hogy elrontják balinék étvágyát és keresztülhúzzák a tervemet. Már csak ötven méterre lehettek tőlem mikor az utolsó pillanatban elrántották a kormányokat és teljes gázt adtak, majd megjelentek a magasra tartott középső ujjak, hogy így beintve húzzanak el mellettem. Csak egy elmosódott kép maradt meg bennem a lenyalt hajakról, a tuskó fejekről, a menetszél tépte lobogókról és a hófehér hajókról, de az nagyon. A távozásuk után kaptam hideget, meleget és olyan táncot jártam a felszínen, mint egy Kenart, aminek kitörött a terelőlemeze. A balinok után pedig csak felzaklatott és felkavart víz maradt… 

Sebeimet nyalogatván kikötöttem egy homokszigeten és a vízben ülve szemléltem a tájat. Pár perc múlva ismét motorcsónak jelent meg a láthatáron és “sofőrje” úgy gondolta, hogy pont előttem áll meg, hogy felhívjon valakit telefonon. Persze az alapjáraton csörömpölő motor miatt a telefonbeszélgetésből telefonüvöltözés lett. Aztán jöttek még páran, akik már messziről intettek és várták, hogy talán visszaintek, de nem intettem vissza. Mert ők beszélgetni jönnek. Általában párban, mert tudjátok Ti is biztos az örök együgyű-humanista-ojcsó bölcsességet, miszerint az élet párban szép és nem lehet valamit igazán úgy élvezni, úgy hogy azt ne osztanánk meg valakivel. Kell a cimbi, kell a sör, kell a beszélgetés, kell a ricsaj, hogy még véletlenül se adjuk meg az esélyét annak, hogy ebben a kib@szott olcsó és sekélyes életben egyszer véletlenül (ha már szándékosan nem) szembe találkozzunk saját magunkkal. 

Véglény lett az ember. Modortalan. Anyagba ragadt. Nem képes már magát kívülről szemlélni. Nem képes már magát elfogulatlanul látni. Elfelejtette már a csönd szentségét. Megfeledkezett a legfontosabbakról, amik kicsiny dolgoknak tűnnek, és lázasan fut a nagy dolgok után, amik semmiféle magasabb értékkel nem rendelkeznek. Az ember paródia lett, ami önmagában véve nem lenne baj, sőt egy tudatos paródiánál és iróniánál nem létezik egészségesebb dolog, de ez esetben sajnos csak a tudatalattiról beszélhetünk. Persze kérdés, hogy van-e valami a tudat alatt, mert mindig van lejjebb. Előfordulhat, hogy a tudat alatt semmi sincs. Mint amikor az ember gilisztát keres egy tégla alatt a kertjébe és keserűen konstatálja, hogy nincs alatt semmi. Lehet, hogy ez már a tudat alatti szintet sem üti meg. A véglénység állapota. Az emberi zsákutca, ahonnan nincs visszaút. Milyen messze estünk a tudatfelettiségtől?  

Nem szándékom senkit sem megbántani, de néha nekem olybá tűnnek tavaink, folyóink partjai, mintha mindig melegfelvonulás lenne rajtuk. Szép dolog a barátság, és aláírom azt is hogy van, aki kimondottan társalgási ember, na de Urak, ennyire? Nem lehet, hogy az a fajta társalgási kényszer és társalgási élet már súrolja a pszichológia nagykönyvét? A mai modern emberiség valamiért retteg a magánytól. Tíz körömmel küzd ellene. Pedig szerencsésebb volna ezt a fajta műfajt már fiatalkorban elkezdeni, már csak azért is, mert a vége mindenképpen nagyon magányos lesz. 

Persze Esox lucius(kurvára nem úgy hívják) nem fűz hozzá semmit az effajta gondolatokhoz és csak csöndben fürkészi a tekintetemet. Néha és mostanában egyre gyakrabban sokkal közelebb érzek magamhoz akár egy halat, mint a legtöbb embert. A kutyák már régen levettek a lábukról, de úgy látszik az idők előrehaladtával az ember képes lesz magát, kemény munkával még a papucsállatkák alá is beásni. Szóval mire trottyos öregember leszek, már lehet, hogy az egysejtűek is meg fogják előzni az embereket szellemi téren. Ki tudja… 

Manapság három kifejezést szoktam használni, ha szóba jön a homo sapiens. Vannak az emberalatti emberek. Vannak az emberek és léteznek emberfeletti emberek. Utóbbiakkal még nem volt módom találkozni, inkább csak olvasni szoktam tőlük. Néha ezt, néha azt, vagyis ezt-azt. Na, de mikor érünk már a kápitális szilvaorrú keszeg történetéhez, akinek nem is az az igazi neve, hogy szilvaorrú keszeg?

Már egy jó ideje eredménytelenül vallattam a vizet, mikor a felszínen, egy felém sodródó érett, lila szilvára lettem figyelmes, ami már csak azért is gyanús volt, mert a vízbe esett szilva nyomban lesüllyed. Legalábbis én így gondolom. Kis idő elteltével a már mellettem tova úszott szilva ismét a látómezőmbe került, de most árral szemben, komótosan haladt tovább. Alapos megfigyelés után úgy döntöttem, hogy valószínűleg csak a jéghegy csúcsát látom és lapul még valami a felszín alatt. Megérzésem később beigazolódott….

Pár másodperc múlva már landolt is a popper a felszínen és olyan táncot járattam vele, hogy még egy versenytáncos is megirigyelhette volna. A szilva eközben hirtelen eltűnt, majd kisvártatva ismét felbukkant, de akkor már rögtön a műcsali mögött járt és elemi erővel rontott neki. Sajnos a titkozatos idegen elmaradt, így hát kénytelen voltam a horogfenőhöz nyúlni, mert akkor még úgy gondoltam, hogy a kampóim tompasága volt okolható sikertelenségem miatt. Időközben a szilvának nyoma veszett, de egy fél óra múlva ismét előkerült és én egy jól irányzott dobással elé pöccintettem a csalit és azon nyomban egy nagy fröccsenés jelezte, hogy rávágásom volt, de sajnos a szilva ismét elmaradt. A dolog roppant mód zavart, mert horgász pályafutásom során még nem igazán találkoztam ehhez hasonlóm esettel. Szerencsére Kokó, a helyi májer éppen arra járt és ő volt az, aki felvilágosított arról, hogy a műcsalimat ért támadások közel sem fejelős rávágások, hanem csak orrolások voltak és hogy a felszínen ringatózó szilvára emlékeztető objektum valószínűleg egy állat orra lehet. Hála isten, véletlenül Kokónál volt egy halhatározó és abból világosan kiolvastuk, hogy az elkövető nagy valószínűség szerint egy szilvaorrú keszeg lehetett, aki…

azért nem volt képes bekapni a műcsalit, mert olyan gömbölyded, tompa és bumszli szilvaorr tulajdonosa, hogy még a híres Gérard Depardieu cserpák orrkölteménye is kutyaf… hozzá képest. Ilyen orral és efféle lefelé nyíló szájjal nem csoda, ha nem akadtak a wobblerek. Muszáj volt taktikát váltanunk és megint csak Kokó volt az, aki előrukkolt a gyógyírrel. “Kis barátom, na majd gondoskodom róla, hogy felfelé nézzen a szád!” -mondta fennhangon és babot kevert az etetőanyagba, majd az egészet a vízbe szórta, és kis idő elteltével parancsot adott, hogy kezdjek erőteljes popperezésbe. -De hát hová dobjam? -kérdeztem, hiszen orr nélkül már képtelenség volt bemérni a szilvaorrú keszeg pontos helyzetét, de ő csak annyit mondott sejtelmesen, hogy az orrát már nem láthatom, hiszem már lefelé áll…. Öt perc sem telt bele és kezeim között tudhattam a lebegő szilva tulajdonosát egy gyönyörű nagy szilvaorrú keszeg személyében.

Kokó csak később, az eset után osztotta meg velem a csíziót, ugyanis a mi kis pákosztos szilvaorrú barátunk az elfogyasztott bab hatására igencsak felpuffadt és a keletkező gázoktól “hátnehézzé” vált és kénytelen volt a nap hátra lévő részében háton úszni, aminek következtében a lefelé nyíló szájból felfelé nyíló száj lett, az orr pedig egyenesen a fenékre meredt. Tulajdonképpen a műcsalit is csak ilyen nyakatekert, vagy ha jobban tetszik fejen álló helyzetben tudta csak elkapni. Ez ám a trükk! -kiáltottam Kokó vállait veregetve, majd a szabadon bocsátás előtt még ESPUMISAN kapszulával fingtalanítottuk a halat, hogy úgy ússzon, ahogy azt a rendes halak teszik és hogy nehogy bélszindrómát, kólikát, vagy éppen bélcsavarodást kapjon. Egy hal ússzon úgy ahogy azt a vízalatti élet szabályai megkívánják és ahogy meg vagyon írva a kalendáriumban. Kokótól tudtam meg azt is többek között, hogy a szilvaorrú keszeg bélgáztalanító szelepe az orrán található és az óra járásával ellentétes irányba kell elcsavarni ahhoz, hogy a káros szelek mielőbb távozzanak belőle. De ez csak akkor működik, ha telihold van, ha délkeleti szellő lengedez és ha a rézfaszúaknak nyugodt az álmuk.

(Vertikalitással a halakért… :-O Csak tudnám miért adják a szóbeli figyelmeztetést írásban!?)

Végezetül pedig egy idézet a szkájparasztok blogról hogy általa visszakanyarodjunk a bejegyzés első részének tartalmához.

“Egy Afrika-kutató vezetőket és hordárokat fogadott fel a bennszülöttek közül s útnak indult. Alig múlt el pár nap, amikor a hordárok leültek, megmakacsolták magukat és nem mozdultak. A kutató rájuk ripakodott. Miért nem mennek tovább? A bennszülöttek válasza nagyon egyszerű volt. „Időnként le kell ülnünk, meg kell várni, hogy utolérjen bennünket a lelkünk.” 

Persze ez csak azokra az embertársainkra vonatkozik, akik úgy érzik, hogy a testükben a szaron, a kemikáliákon, a hormonokon és a szinapszison kívül maradt még valami megfoghatatlan, amit léleknek neveznek. Ha meg nincs mit megvárniuk, akkor hajrá előre, ötven lóval a semmibe. Én egyébként továbbra is maradok “kajakos bűnöző”. Mert az én “bűnözésem” magamért van, de úgy, hogy közben nem gázolok át másokon. 

Vízállás: 150 cm