Csuka; a nagy közhely

2013.07.27.

A minap egy horgászboltba vitt a szükség, mert megelégeltem a drávai csukák műcsalijaimra kifejtett rettenetes szájprését, amely szó szerint megkeserítette és megnehezítette a horogszabadítást.“ -Jó napot kívánok, szájfeszítőt keresek. -Szájfeszítőt júliusban? -Igen, azt. Júliusban. -De hát szájfeszítő csak ősszel lesz. -Miért csak ősszel? -Mert akkor megy a csuka. Akkor van a szezonnya.”  Igen, így mondta. Így. Két ennyel. Szezonnya… A szombati peca ismételten -mint azt már megszoktátok- az emberi tudatlanság, a vadvízi nyers életérzés és a tradicionális metafizika jegyében telt, parádés halakkal megfűszerezve. Persze szigorúan csukák nélkül, mert a csuka ideje csak akkor jöhet el, ha majd arra a homo sapiens engedélyt ad.

Már nagyon régen a hatalmába kerített egy egyfajta -a hétköznapi ember számára első ránézésre bizarrnak tűnő- létszemlélet, amiről csak homályos érzésekkel és legfőképp nem tudatos benyomásokkal, sejtésekkel voltam valamiféle kapcsolatban és amelynek mindenkori végkövetkeztetése az volt, hogy semmi sem az, mint aminek látszik és legfőképpen semmi konkrét és kézzel megragadható dolog nem lapulhat fogalmaink, kifejezéseink, főneveink, jelzőink és tulajdonneveink mögött. Persze ez a kijelentés így leírva végtelenül durva és már csak a fentiek miatt sem lehet teljességgel igaz, de azért még mindig ezerszer őszintébb és becsületesebb hozzáállás, vagy alapállás, mint ahogy azt a modern tudomány végtelenül öntelt módon teszi.

Kétségtelen tény és csak a vak nem látja, hogy az emberiség legnagyobb bűne az, hogy elment a dolgok lényege mellet és azzal, hogy mindet besorolt és meghatározott és megerőszakolt, lealacsonyítva minden “létezőt” az anyag szintjére, azzal egycsapásra elvágta magát mindentől, ami az emberen túl kezdődhet, mindentől, ami emberfeletti és szinte már végletesen értve is kizárta magát a centrumból és -mint azt már korábban mondottam- onnan a perifériára röpült. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kitaszíttatott a paradicsomból és az egykori “nagyon finom beállítottsága és érzékenysége” a legvégletesebben és a legvégzetesebben is elhangolódott és eltompult, melynek következtében az anyagba süllyedt ember fejlődésként élte meg a degradálódás folyamatait és egyszerűen odáig ment, hogy minden olyan dolgot nemlétezőnek tekintett, amiket már nem volt képes felfogni az elcsökevényesedett érzékszerveivel.

Hogy napjainkban mi be merül ki a civilizált ember szenzualitása? Két hét nyaralásban, egy év güri után. Pergetőorsóban, vagy Audi Quatróban. Evolúcióba és racionalizmusban, számokban, mérőszalagban, dialektikus materializmusban, okostelefonban és lehetőleg mindenben, ami izmus és mindenben, ami cimke és ami mesterséges és minden, ami megragadható és megfogható és minden más ami szilárd és ami van. A lényeg, hogy legyen. Nagyon legyen. És csak az anyag van. Tehát sok anyag legyen, mert akkor jobban vagyok, jóban vagyok, de nem magammal, hanem az anyaggal. A szilárd anyaggal.

Szerény véleményem szerint a modern világ embere ott követi el a legnagyobb és legvégzetesebb hibát, hogy a megnyilvánult világ dolgait készpénzként kezeli és nézi (de nem látja) és magát úgy helyezi el az “univerzumban”, mint egy létezőt a sok létező között. Az első legtisztességesebb, legbecsületesebb és legigazabb gondolat, amit az ember elkövethet magával és világával szemben az az, hogy az őt körülvevő szenzuális világot (tapintható világ) egyszerűen megkérdőjelezi, hogy tudniillik az vajon valóban a valóságot takarja, vagy csak egészen másról szolgál -közvetetten és semmi estre sem közvetlenül –valamiféle sekélyes információ halmazzal, ami mögött egy világ feletti világ, egy intelligibilis régió maradhat rejtve. Semmi sem az, mint ami. Semmi sem az, mint aminek látszik. Példának okáért itt van mindjárt a fentebb látható fénykép. Atyafi horgászni ment. Iszapos lábai előtt egy … kilogrammos és … centiméteres aspius aspius, vagy balin, vagy ragadozó őn, vagy megint más nevén egy fenekeszeg hever. Lehetséges, hogy állításaimban van igazság, de a legkevésbé sem vagyok biztos abban, hogy megfelelnek a valóságnak. Sőt, biztos vagyok abban, hogy egyik állításom sem fedi a valóságot. A dolgok lényege mögött más lapul. Az esszenciát pedig nem lövi át az elektronmikroszkóp és nem nagyíccsa a nagyító.

Esox lucius, csuka, fárkáshal, fogas papucs, bugyli, zsidókrokodil. Benyúlok a szájába, érzem ahogy a fogai az ujjaimba merülnek, vagy ahogy az ujjaim a fogaiba merülnek. Terpeszben állok a méregzöld vízben, térdig az iszapba merülve és mindketten vérzünk. Én jobban, ő kevésbé. Kivételes eset, de van ilyen is. Aztán egy hirtelen farokcsapás és husss… Én meg ott maradtam anyátlanul és ami maradt az egy viharvert mutatóujj volt a számban. Ki is szívtam rendesen. Egyébként lehetséges, hogy ez volt az idei év legnagyobb csukája, de az effajta dolgok már régóta nem foglalkoztatnak. Azért ne menjünk el ez az állítás mellet egy vállrándítással, mert ebben sok minden benne van. Még kórrajznak is kiváló. Az idei év legnagyobb csukája. Az idei év. Legnagyobb. Csukája. Hát nem vagyunk szánalmasak és nevetségesek? Erre már mind képes egy homo sapiens?

Peti, Pisti és kis családjuk nyaralásukat töltik a Dráván. Kikapcsolódnak. Sokat voltak bekapcsolva és most gyorsan ki kell kapcsolniuk, mert közeleg a tanév és még a tanszereket is meg kell venniük, hogy ismét letudva egy évet, megintcsak eljöjjenek kikapcsolni magukat. Kikapcsolódni és nyaralni menni már-már kötelező napjainkban, mert az az ember, aki mindezeket elmulasztja nem igényes magával szemben és szabadidejét képtelen tartalmasan eltölteni. Bizony. -Tibikém, ti hova mentek az idén nyaralni? -Nem megyünk. -Nem mentek? Hogyhogy? Valami baj van? -Nem, nincs, sőt mi azért nem megyünk mert nálunk minden a legnagyobb rendben van, legfőképpen felül a padláson. -Hogy hol? A padláson? -Tudja, Kati néni, fent a fejünkben. -A fejetekben? De hogy jön ez ide? -A fejünk, a nyaralás, vagy a padlás? :-O 

Lehetséges, hogy sokak megütköznek soraimon és azon ahogy a jelenkor szent és sérthetetlen dolgaihoz mindenféle irónikus és fanyar jelzős szerkezetet csatolni szoktam, de kevés olyan dolog van napjainkban, ami már ne esett volna a hamisítás áldozatává. Nietzsche azt mondja, hogy “az ember inkább akarja a semmit, mintsem semmit se akarjon” de a modern emberrel éppen az az egyik legnagyobb probléma, hogy nem képes a sorok között olvasni és mindent akar, és eközben nem veszi észre, hogy már a fogalmaink is egyfajta paradoxikus hamisításokon mentek keresztül, ahol jelen esetben a minden a semmit takarja. Vagyis érthetőbb nyelvezetre lefordítva a modern ember, amikor a klasszikus értelemben vett mindent akarja, akkor valóban a semmi felé száguld megállíthatatlanul. Vészféket kéne húznia, méghozzá a semmi vészfékét, hogy újra rátaláljon a mindenre és ismét elfoglalja az őt megillető organikus helyet a világában. Vagyis önön önmagában.

Szóval effajta gondolatok motoszkálnak mostanában a fejemben és a folyó és vele együtt a létesültek világa kitűnő lehetőséget nyújt arra, hogy minél többször és többször magammal legyek és a saját önön magam társaságában éljem meg saját magam és a külső világot, amely nem is abba az értelmében külső, ahogy azt használni szoktuk. Bárcsak úgy eszmélhetnék és tekinthetnék erre a világra, ahogy azt egy ma született csecsemő teszi; szavak, fogalmak, tanulmányok, nyelvek, egyenletek, tudományok, izmusok és minden nélkül, amit a mai kor szinte már kitörölhetetlenül a merevlemezembe vésett és amit sérülések nélkül senki és semmi sem úszhat meg. Akkor talán könnyebb lenne magamévá tennem a nyers valóságot, hogy nincsen ők és nincsenek azok, csak én vagyok, én magam vagyok és minden más, ami ezen kívülre esik az valaminek a lenyomata, az illúziója, a mátrixa, a nem a lényege.

Viszont a bejegyzés címe semmi estre sem a szolipszizmus, hanem inkább a “Csuka; a nagy közhely” lett és most kötelességemnek érzem, hogy e rövid kis kitérő után visszakanyarodjak az eredeti sodorvonalba, mert figyelemre méltó jelenség az, ahogy horgászaink és horgász szakíróink úgy beszélnek különféle élőlényekről, mintha ők már legalább százszor születtek volna mondjuk papucsállatkának, lónak, vagy éppen csukának. Jelen esetben a csuka viselkedését és szokásait fogjuk górcső alá venni, természetesen csakis modern és racionális szemszögből nézve, mert ami van, az racionális és ami úgy van, hogy közben nem lenne szabad lennie az irracionális és képtelenség, tehát a van kénytelen büntiből a sarokba kukoricán térdepelni.

Mert, mint azt már bizonyosan tudjátok és sikerült már elsajátítanotok a csuka szezonja; szezonnya az ősz és a tél. Az a legenda járja, hogy valamikor az 1800-as évek végén fogtak a Dunán egy öreg csukát, amelynek a mellúszója alatt egy kis uszonnyal írt kalendáriumocskát találtak és ami valószínűleg a pikkelyes matuzsálem memoárja lehetett. Szorgos tudósaink miután megfejtették a hal nyelven papírra vetett sorokat, rögtön felhívták a Magyar Horgász szerkesztőségét, akik kapva-kaptak a remek és páratlan lehetőségen és buzgó módon publikálni kezdték az öreg hal feljegyzéseit. A nagyérdemű végre megtudhatta a hétpecsétes titkot, hogy vajon hogyan is él vizeink farkasa, a foltos csukahal… Most pedig tekintsünk bele az ominózus “noteszbe”!

“Nyáron nincs étvágyam. Akkor rendszerint alig eszem, inkább csak finoman majszolgatok ezt, azt. Hilda anyó szerint ilyenkor legjobb a töklevelek között lustálkodni…” “A múltkor egy hátonúszó poloskától azt hallottam, hogy állítólag a holtágunk nagy csukája huszonnégy óra leforgás alatt megemésztett egy hármashorgot”, majd itt egy rövidke kis megjegyzés olvasható a margón; “Én még sosem kaptam horgot…” “Ha engem valaki kifogna biztos bekapnám, de legalábbis megharapnám a kezét, annyi szent….” “Ősszel, mikor lehűl a víz, általában október 15-től kezdődően, ordas nagy étvágyam lesz és akkor mindent elkapok, ami elúszik az orrom előtt, még Ottó bá villantóit is felfalnám, ha nem törne bele a fogam…” “Általában nem vadászom olyan állatra, ami elfogyasztása után kisebb kalóriával rendelkezik, mint ami az elfogásához és az emésztéséhez szükséges energiát fedezné…” “1903 szeptemberében leharaptam egy bernáthegyi bal mellső lábát, méghozzá tőből.”

A fent leírtak fényében már érthető, hogy miért nem tartanak jeles horgászboltjaink szájfeszítőt és csukázó dugót nyáron, mikor köztudott, hogy a csukahal a töklevél alatt szunyókál és lustálkodik.

(A fenti felvétel jól reprezentálja a lip grip okozta sérüléseket. Remélem megmarad.)

Jászokból nagyon sok jött és szinte az összes a tekintélyes méretet képviselte. Jól tettem, hogy nem a megszokott helyeket vallattam, hanem újakat kerestem és szerencsére találtam is. Ha megengeditek, akkor most nem idéznék a jászkeszeg naplójából, amit a hóna alatt rejtegetett.

Természetesen éppen akkor ütött rajtam a határőrök hófehér erőgépe, mikor pont hasast ugrottam a sebesen futó habokba. Csak pár méternyire kötöttek ki tőlem és szemlátomást olyan megengedőek és közönyösek voltak velem szemben, mint lusta, egykedvű csuka az őt körbeúszó kishalakkal. Egy szó, mint száz, nem vontak szabálysértési eljárás alá, de nekem nagyon nehezemre esett, még ha rövidke percekre is, egy homokszigeten osztozni velük.

A felvételen a határőrség már nem képviseli magát…

Domolykóból is megjött a nap nagyja, de lehet, hogy a hét, sőt a hónap vagy az év nagyja volt. Ki tudhatja…

Természetesen a felvételek összes szereplője szabadlábon, vagyis szabaduszonyon védekezhetett tovább.

A legújabb társam Baranyi Tibor Imrétől, a Fejlődő Létrontás és Örök Hagyomány lett A Mennyiség Uralma és az Idők Jelei után. Ha megengeditek, akkor egy kis rövidke idézettel búcsúznék.

“Aki a döntő lépést megtette, a Hagyomány rendjébe visszatért. A visszatérő annyival több, mint a soha el nem szakadó, hogy megtanulta milyen az, amikor az ember a külső sötétségben él. A modern kor ilyen külső sötétség. Az ember, aki ma számít a modernségen maradéktalanul túl van. Túl van reneszánszon, racionalizmuson, mechanizmuson, materializmuson, ahogy túl van kapitalizmuson, szocializmuson, liberalizmuson és profán tudományon és technikán: minden olyan illúzión, ami az igazságot oly unalmasan régóta legyűrni igyekszik, és ami ma kizárólagos. A tagadás tagadója lesz: ebben van az egyetlen és igazi énje. Nem nehézkes tradicionalizmus lesz sajátja, hanem a tagadás tagadásának mámorából megszülető őseredeti frissességű Tradíció. A végső, ami az első…”

Ajánlott film: Mátrix

Vízállás: 90 cm