Balinos nyárutó

2012.08.30-31. Két nap magány

Lassan elmúlik a nyár és viszi magával a döglesztőt. A meleget. Becsöngettek. Kinyitják kapuikat az iskolák és megtelnek emberekkel az irodák. Valami ismét elmúlt, valami ismét lejárt. Visszavonhatatlanul. Reggelente a verandán nyújtózkodva, nagyokat szimatolva a harmatos levegőbe arra gondolok, hogy az én időm még csak most fog eljönni, hiszen a horgászat uborkaszezonja a nyár. Persze lehet nyáron is szép halakat fogni, de ki akar halat fogni a ricsaj és a nyüzsgés kellős közepén, mikor mindenki halat tart a kezében? Pár hét és esmét esedékes lesz a minden évben várva-várt találkám a nagybetűs nővel, a hallgatag asszonnyal, aki vénsége és ráncai ellenére tudja, hogy mi kell igazán a férfinak. Na, de ebből megint csak nem fogunk megélni. Túra indul! Árral szemben! Most! 

A túra első felvétele. A Dráván alap az effajta kabbala. Asszony varrta éjszaka, teliholdnál, Zinger varrógéppel. Visszapillantó tükörre akasztható Szerencsehozó és védelmet nyújtó Rézfaszú Baglyocska. Még apró, aranyfonálból hímezett kárszege is van, mely az égbe mutat, hogy parabola-makkja által sugározza ki a védelmező energiákat. Mert a Rézfaszúak Földjén nem lehet elég óvatos az ember. Főleg, akkor nem, ha a szabad ég alatt akarja eltölteni az éjszakát…

A túra második felvétele. Talán a természet színeiben már benne sejlik valami arról, amiről a bevezetőben beszéltem. Régen sóvárogtam az alacsony víz után, de az idei év magas vizei rákényszerítettek arra, hogy megtaláljam azt a keskeny csapást, ami a mostoha körülmények ellenére is elvezet a balinok előszobájába. Most pedig azon vagyok kénytelen kapni magam, hogy hiányzik a nagy víz és amit annak előtte negatívumként, vagy éppen nem kívánatos körülménynek tituláltam, az mára, szinte már ideálissá lett. Furcsa lény az ember és bizarr a dolgok kettőssége. Soha ne mondd, hogy soha. Nyugtával dicsérd a napot. Ne igyál előre a medve bőrére. Nincsenek válaszok, csak választások. Minden dolog; egy, csak hogy a klasszikusokat idézzem.

A kaland harmadik felvétele. Mielőtt útnak indultam volna, a neten egy érdekes és szórakoztató fórumra akadtam, ahol pár önjelölt szakértő (akik örökké szeretnének élni) megpróbálta ecsetelni a kajakozás és a horgászat fúzióját és az abban rejlő veszélyeket. A fő témakör ismét a stabilitás problematikája volt és mire végeztem a hozzászólásokkal határozottan olybá tűnt, mintha a Nők Lapja Káfét olvastam volna. Ezek a szerencsétlenek talán még kerékpárt is úgy mennek vásárolni, hogy megkérdezik az eladótól; tessék megmondani, melyik a legstabilabb kerékpárjuk, amelyik nem billeg? Bizony a világ afelé tart, hogy nemsokára minden férfi ülve fog pisilni és havonta egyszer elkapja a menzesz. Ezek a töketlenek nem azt nézik, hogy a kihívásokat legyőzve, hogyan csináljanak valamit, hanem éppen ellenkezőleg, folyton-folyvást azt kutatják; hogyan lehet valamit nem csinálni. Az első kérdés, amit mindenkinek el kéne döntenie magában az az, hogy férfi vagyok-e, vagy esetleg nő és aszerint megszerveznie az életét. Mert manapság egyre több férfias nőt és nőies férfit látni az utcán… A lényeg belül van. A morfológia elhanyagolható szempont. Mert a pénisz és annak járulékos kiegészítői a legközelebb sem a férfiasság jelei. Hölgyeim! Tessék menni tollasozni, kávéházba és shopingolni! Mindenki keresse meg azt az elfoglaltságot, ami egyéniségéhez passzol! Plázában, golfpályán nincs hipertónia, nincs burvány és hiányzik az örvény és a limány. Burványtalanság, örvénytelenség, limánytalanság honol. Viszont van defibrillátor. Minden sarkon. Telepített.

A harmatgyenge és rövidke Cserivúd és a kis ABU fergeteges párost alkottak. A nagy balinoknál szinte az egész fárasztás alatt érezni lehetett, hogy a botnak már semmiféle tartaléka nem volt. Karikába görbülve jelezte, hogy én bizony mindent megtettem a haza becsületéért. Ilyenkor a győzelem kivívása a zsinórra és az orsó fékjére hárult. Na és persze arra, aki az egészet a kezében tartotta, nem beszélve a láthatatlan jelenlevőről, a nagy koordinátorról, aki csak szép csendben, mosolyogva figyelt.

És íme itt lenne a túra ötödik felvétele. Ha a kőre mérsz, alulexponálod a mögötte levő tájat. Ha a tájra, akkor meg túlexponálod a követ. Ha netán átlagolsz, akkor meg agyonvered vele mindkét témát. Én átlagoltam. Meg is lett az eredménye. :-O Még a posztprocesszálás sem segített rajta.

Akikre büszkék vagyunk. Bokrosból kierőltetve. Hihetetlen, hogy mit bírnak a mai finom nejlonok. A bot parafa markolata recsegett, mert még ott is muszáj volt hajlania. :-O

Fogalmam sincs, hogy miért van az mostanában, hogy valahányszor kiemelek egy vaskosabb balint, rögtön horvátul kezd valaki üvölteni a szemközti parton és szemlátomást akkor sem csillapodnak a kedélyek, ha visszaeresztem őket. A fentebb látható fenekeszeg kiemelésekor olyan hangos ricsaj támadt a kietlen Dráva partján, hogy már attól tartottam, hogy előkerülnek a háborús veterán dragonovok. Persze a szomszédok nem tudhatják, hogy amióta hozzájutottam egy Rézfaszú kabbalához, azóta nem fog rajtam sem a golyó, sem az átok, sem a horvát határőrség. :-O Ezek azt hiszik, hogy mérőszalaggal fogom kimérni a vélt demarkációs vonalaikat.

Az újdonsült SpinMadeket majd górcső alá vesszük a későbbiek folyamán, de most nem szeretnék részletes szakértésbe bocsátkozni velük kapcsolatosan. Mindenesetre nem volt hülye ember, aki kitalálta őket. Sőt, valószínűleg több sütnivalója volt, mint Bajnainak és Mesterházynak együttvéve. De most hogy jön ez ide? -kérdezhetné a nyájas olvasó. Nos, magam sem tudom. Csak úgy kikívánkozott belőlem. Nem tehetek róla, de módfelett rajongok az emeszpéért és eme rajongásomat néha úgy érzem, hogy kötelességem kinyilatkoztatni. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy már egyre kevesebbet látom, szent nagyasszonyunkat, Lendvai Ildikót a képernyőn feltűnni, mert ha valakit, akkor őt igazán szerettem. Egyik barátom, egy múltkori közös peca alkalmával elmesélte, hogy az egyik ismerősének disznóvágások alkalmával mindig megesik a szíve az áldozatán. Ilyenkor több kupica pálinka elfogyasztása után megpróbál elvonatkoztatni és a disznó nyakára “valakinek” a fejét képzeli. És csodák csodájára működik, sőt néha élvezetet okoz neki a szegény pára ledöfése. :-O Tulajdonképpen jó, hogy vagytok nekünk szocik, mert minden rosszban van valami jó és aki ezt napjainkban ki tudja aknázni az már egy kész Odüsszeusz. Az ember nem is gondolná, hogy a mai, vidéki Magyarországon több millió odüsszeusz tengeti az életét.  És ez kedvemre van. “Egyetlen egy baloldali értéket vagyok hajlandó elismerni. Mégpedig azt, amit a férfiak többsége a gatyájában, bal oldalon hord.” (részlet egy ismeretlen halőr naplójából)

A magas víz miatt gondot okozott az éjszakai szállás megtalálása, mígnem észrevettem egy kis púpos homokbuckát a part mentén. Épp elég, gondoltam és fordítottam egyet a hajó kormánykerekén… Partot érve erőteljes gimnasztikába kezdtem, mert pokolian el voltak gémberedve a végtagjaim, majd megkezdtem a terep felderítését egy összefusizott rézfaszú-méterrel, mely Istennek hála, igen gyenge rezes tevékenységet regisztrált a környéken. Szempillantás alatt alatt elkészítettem az éjjeli menedékem és nekiláttam a fagyűjtésnek, melyet sikerült fél leforgása alatt letudnom. Biztos, ami biztos alapon, a tábor bejárata elé magas karót vertem le és ráakasztottam a kabbalám, hátha riasztóan hat a rezesek hordáira, mert nem történhet szörnyűbb dolog az éjszaka folyamán az embernek fiával, ha baglyok kezdenek fajtalankodni vele. Én a részletek embere vagyok, ezért a sátorba végszükség esetére, karnyújtásnyira, ha már minden veszve van alapon WD-40-es síkosító került… Kevés olyan kórtól félek annyira, mint a rézértől, közkedveltebb nevén; aranyértől és nincs szörnyűbb dolog, mint egy száraz, homokkal megkent penetráció, ahol rézvonókkal húzzák el az ember nótáját a tollas fenevadak.

Az éjszaka olyan korom setétnek bizonyult ezen a környéken, hogy úgy éreztem magam mintha egy feneketlen kútba ejtettek volna. Kedvet éreztem egy kis orosz ruletthez, de úgy voltam vele, hogy nem kísértem a sorsot. Mindenesetre hatalmas fokú őrültség kellhet ahhoz, hogy az ember kajakkal vágjon neki a semminek.

És íme elérkeztünk a túra tizenegyedik felvételéhez, amin már felvillan a harmadik szemem is. Az éjszakai Dráva hangjai földöntúliak. Inkább hasonlítanak egy rockoperához, mintsem egy lágy szimfóniához. Felső oligocén, úgy 25 millió évvel ezelőtt. Bagoly huhogását hozta a szél… Süllők rablását hozta a víz…

Szégyellem, de hal helyett ismét szalonnát majszolgattam. Szemmel láthatóan nem vittem túlzásba a kényeztetést és a külcsín is elég spártaira sikeredett. Lassan mindent feláldozok a funkcionalitás oltárán. Még a sátramat is lecseréltem egy kisebbre, mert kajakban legnagyobb kincs a tárhely és egyáltalán nem mindegy, hogy mit hová pakol az ember. Pár kilónyi rosszul elhelyezett felszerelés és máris megbontottuk a hajónk fekvését, amire csak felesleges energiákat fogunk elfecsérelni. Vacsora után kifeküdtem a homokra és elnéztem a kanyargós Tejútat, majd felkerestem a Pegazust, az Andromédát, a Lacertát, a Triangulumot és a Cygnust. Érdekes módon az Androméda Galaxis szabad szemmel is kivehető, ha az ember egy nagyon kicsit félre, vagyis melléje néz.**

(**“A pálcikák ezzel szemben lényegesen kisebb fénymennyiséget is detektálnak, azonban csak fekete-fehérben. Szemfenéken való elhelyezkedésük az éleslátás irányától kb. 20 foknyira a legsűrűbb, azaz a kis fényű objektumokat legkönnyebben úgy veszünk észre, ha kicsit “mellé” nézünk. Ezt nevezik a vizuális észlelésekben gyakorlott amatőrök “elfordított” látásnak.”)

Gyerekkori piromániám szemlátomást nem szűnik csillapodni. “Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, ahol melegednének az emberek.” :-O Ültemben nyomott el az álom és mire felébredtem már csak a parázs pislákolt rám hunyorogva. Pislákolva hunyorog. Ez ám a képzavar! :-O Szóval lassacskán összeszedtem magam és megpróbáltam négykézláb bekúszni a harmat áztatta sátramba és az utolsó emlék, amire tisztán még képes vagyok visszaemlékezni, az egy klasszikus, süllős bluggy volt a felszínen. “Bluggy, bluggy, menjetek a pokolba”- dörmögtem magamban és elnyelt egy sötét kút.

A hajnal pontosan úgy ért, ahogy az éjszaka búcsúzott tőlem, –a 14 fokos hőmérsékletet leszámítva- mert hangos bluggyra riadtam és elhatároztam, hogy menten nyakon csípem az elkövetőt. A következtetés rettenetesen egyszerű. A Dráván oly nagy és meghitt a csend, hogy még egy parányi süllő is nagy lármát tud csapni. :-O Zsörtölődve, négykézlábra erszkedve másztam vissza a fekvő, najlon kapszulámba, amiben még egy spártai harcos is kényelmetlenül érezné magát, hogy egy kis ráadás pihenés után ismét bemásszak a még kényelmetlenebb műanyag kapszulába, amiben csak ülni lehet. Na és persze lapátolni a kilométereket.

Itt már javában úton voltam “felfelé” és a reggel elfogyasztott konzervbe zsugorított szardíniák nem hiába adták át lelküket a teremtőnek. Felpörgettem a turbinákat, mert fájdalom ide, vagy oda, kutyaharapást szőrével érdemes csak kezelni. Különös dolog a fáradtságban és a kimerülésben, hogy általában hullámokban tör az emberre és van, hogy a totális kimerültséget hirtelen egy olyanfajta kirobbanó erőnlét váltja fel, hogy az ember szó szerint szárnyakra kel tőle. De ehhez kell egy holtpont és egy átlendülés. Azt beszélik, hogy számtalan holtpont létezik és vannak olyan átlendülések, amik már súrolják a testnélküliséget. Apropó testnélküliség… Nagyon tetszik egy a tradicionalisták által használt fogalom, amivel néha az embert illetik. LÉNY. Hát nincs közelebb a valósághoz? A lény közel sem skatulyáz annyira, mint az ember. Lény. Tágas, megengedő, tisztább fogalom. Olyan, mint amikor kiszellőzteti az ember a fülledt nappaliját. Az ember uniformalizál és lefokoz, a lény ezzel szemben udvariasan és ízlésesen utat enged a tisztább gondolatok iránt. Mert a lény lényeges. :-O

http://www.magyarmenedek.com/products/74/A_kokor_elo_nyelve_-_Varga_Csaba.htm

Még jól látszik a háttérben a kora reggeli pára. Egy leszakadt partszakaszon, egy jó nagy visszaforgóban akadt meg és figyelmetlenségem miatt sikerült belesodródnom az örvénybe. Annyira bepörögtem, hogy már azon gondolkodtam felszerelek egy forgókapcsot a főzsinórra, mert az eset problematikájából kiindulva teljesen lényegtelen, hogy a műcsali, vagy a horgász pörög-é a tengelye körül. :-O

Ha valaki azt a téves következtetést vonná le a képekből, hogy a Dráva egy kincsesbánya, akkor azt el kell, hogy keserítsem, mert balinoknak a nyomát sem láttam és a felszín olyas csendes volt, hogy már szinte súrolta a botrányos fogalmát.

Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de engem lenyűgöz ez az alsógatyás horgászat. A nudi pecánál meg nincs is jobb.

A bejegyzés 19. felvétele. Ha a kis Cserivúdnak lenne ánusznyílása, akkor bizonyosan befosott volna…

Ismét elúszik az ebédem… :-O

Ezen a szakaszon már letudtam az út felét, de muszáj volt tempósra fogni, mert még sötétedés előtt vissza kellett érnem a kikötőbe. Ez egyébként már teljes mértékben Horvátország és még két kilométerig az ő “embertelen” vendégszeretetüket élvezhettem.

Szeretem az “embertelen” dolgokat, a haltalan dolgok viszont hallatlanul taszítanak, ezért aztán minden dolog záloga egy jó adag hal, amit nem illik halogatni, főleg ha hallani, hogy cseppet sem haloványan rabol a balin.

Muszáj volt partot fogni, hogy leeresszem a fáradt olajat, majd egy kis tüzelőanyag felvétele után ismét rákapcsoltam a kemény három kilométer per órás utazósebességemre. :-O A homokpad szemlátomást itt is víz alatt volt és az elmúlt hónapok folyamán annyira átrendeződött a meder, hogy rá sem ismertem.

A parttól távol mozgást láttam a felszínen, ezért úgy döntöttem, hogy odaevezek és horgonyt vetek. Sajnos az igazán nagyok rám sem bagóztak, sőt körbeugrálták a hajót. Azért a vámot itt is beszedtem.

A túra 25. felvétele. Már nincs sok vissza. Ezt már félevezővel is ki kell bírnom. Érdemes megfigyelni a folyó építő munkáját. Ami régebben nem volt, az most van. :-O

Többek között az ilyen látvány miatt járom a Drávát. És ez a látvány még semmi ahhoz képest, amit majd az ősz beköszöntekor a vénasszony ki fog rántani a bugyrából. Legalábbis remélem.

Egy potyautas a fedélzeten, akarom mondani a spiccen. A szitakötő az egyik kedvenc rovarom, aki a metamorfózis és az átváltozás bajnoka. Eme repülő rovarok jelenléte mindig elgondolkoztat és morfondírozásra késztet.

Szegény Cseri… Ez már tényleg övön aluli volt a részemről. Ismét mehet a kukába egy tekercs damil. :-O Sajnos nem tudom mekkora volt, mert elfelejtettem a balinmatracot betenni a hajóba. Tudjátok, aminek az oldalán mérőszalag díszeleg, hogy mérhetőbb legyen az élmény. Én szívesen megmérném egyszer a farkamat egy halmatracon. De jó lenne megosztani az adatokat fészbukon. Petyhüdten … cm, fickós állapotban, az eredéstől a makk csúcsáig bezárólag … centiméter. Lájkoljátok gyökerek! :-O

Ez a krapek csuda viccesen nézett ki. Jó nagy csókot kapott arra a porszívó szájára.

A túra 30. felvétele. Elértem a fordulópontot. Teljes gőzzel haza! Összességében véve úgy 26 ezer métert eveztem le, ami két napra kivetítve nem egy nagy vázisz, figyelembe véve, hogy sok-sok időt szakítottam a horgászatra is. Talán idén még sikerül belezsúfolni a penziumomba egy három-négy napos túrát is.

Ezen a felvételen nem volt mit szépítenem. Ő lenne a harmincegyedik. Csak úgy van, nyersen, önmagában, érintetlenül. Talán nem is felvétel, hanem festmény. A Nagy Rendező, a Fővilágosító saját kezű alkotása. Megfogadtam, hogy ezentúl több napot fogok vízen tölteni, mert ez egy olyan élet, ami még méltó egy olyan összetett lény számára, aki odáig merészkedett egy gyenge pillanatában, hogy embernek nevezte magát.

Vízállás; 120 cm   Vízhőm; 20 fok