2013.11.13. Avagy hol a lábam Adolf?
A minap egy barátommal beszélgetvén ismét felszínre került ez a történet és úgy gondoltam, hogy blogon a helye. Sokan mondják manapság, hogy nagyon szerencsés emberek vagyunk, hogy beleszülettünk a cuncizmus (legújabb nyelvújításom) közepébe, ahol úgy hullik a manna az égből, hogy csuda nézni. Bezzeg a régieknek kijárt a rosszból! Szeretem ezeket a közhelyeket. Vajon manapság miként sopánkodna egy olyan ember, aki szolgálatra, harcra, küzdelemre és háborúra született és aki nem abban látná az önmegvalósítást, hogy hátradőlve úgy legyen valaki, hogy azért lehetőleg semmit se kelljen csinálnia? A minap a kezeim közé keveredett a Magyar Párbajkódex… Sajnos mára már hiánycikk lett a lovagias közelharc és a párbajokra végérvényesen lakat került. Már senki nem akar az ellenfél szemébe nézni és ha lehet akkor inkább 25 mérföldes távolságból indítanak egymásra rakétákat, vagy inkább egy robotrepülőgépet. Távolharc, személytelenül. Bizony a degradálódás szimptómái még a háború területén is megmutatkoznak, mint ahogy néha felcsillan a napsugár egy Predator szárnyvégén a pakisztáni égbolt felett. (cikk itt)
A folytatásban egy eredeti sztori következik, két hiteles ember tollából. Talán egyszer megérjük, hogy a hálivúdi filmipar is feldolgozza… :-O Természetesen már a II. Világháború is magán hordozta az “emberi hanyatlás” és az alászállás jegyeit, de ne feledjük, hogy 2007 is jobb volt, mint 2008, de közel sem volt annyira jó, mint 2006. Márai erről így beszél.
“1941 augusztus és október között a III. Gruppe Staffeljei is megkapták az akkor csúcsmodellnek számító Friedrich vadászgépet, amely sebességben, emelkedőképességben és még fordulékonyságban is felülmúlta a Spitfire Mk V-öt. Augusztus 9-én Galland lelőtt két Spitfire-t, de aznap este nem a főnököt ünnepelte az egység. Egyik vadászpilóta társa délután felhívta telefonon, hogy közölje: lelőtték Douglas Badert, az amputált lábú brit “mesterpilóta” repülőgépét.
Bader csak úgy tudott kiugrani a gépből, hogy lecsatolta az egyik műlábat, ami elakadt valahol a pilótafülkében. A pilóta szerencsésen földet ért és kórházban van. Galland utasította a telefonálót, hogy azonnal keressék meg a roncsot, a roncsban pedig a műlábat. Miután megjavíttatták, egy látogatás alkalmával visszaadták Badernek a lábat, majd átadták Galland meghívását az egyébként hadifogoly Badernek, hogy látogasson el a repülőterükre. A pilóta örömmel elfogadta az invitálást, majd megkérdezte, nem volna-e rá lehetőség, hogy áthozzanak egy tartalék műlábat Angliából. Galland megígérte, megpróbálja ami csak lehetséges, de ennél többet nem tehet. Végül a RAF bombázói dobták le a műlábat egy bevetés során úgy, hogy a német vadászok egyáltalán nem biztosítottak a légterükön a részükre “szabad átvonulást”.
Bader tehát eleget tett a meghívásnak – Galland személyesen ment érte a kórházba, majd a reptérre vezető úton beszélgetés közben rájöttek: egy sor dologban hasonlóan gondolkodnak annak ellenére, hogy egymással szemben álló hadseregek egyenruháit hordják. Galland megmutatta a vendégnek vasútmodelljét miután megérkeztek – Bader el volt ragadtatva. Körbevitte a repülőtéren és azt sem tudta megállni, hogy saját repülőgépét is megmutassa. Még azt is megengedte a vendégnek, hogy a Friedrich pilótaülésébe beüljön. Bader valósággal beleszeretett a német repülőgépbe és nagy rajongásában megkérdezte, hogy kipróbálhatná-e? Csak egy kört a légibázis felett! Galland elmosolyodott: “Attól tartok, ha teljesíteném a kívánságát, szökni próbál majd és akkor kénytelen leszek üldözőbe venni Önt. Most, hogy személyesen is találkoztunk, nem akarjuk egymást lelőni, nem igaz?”
No csak azért raktam fel ide ezt a történetet, hogy egy kicsit próbáljuk meg tompítani azt a tévhitet, miszerint a II. Világháborúban a német vadászpilóták gépágyúval vadásztak volna a gépüket elhagyó, ejtőernyővel ereszkedő szövetséges pilótákra. Valóban voltak ilyen esetek, de azokon a gépeken állítólag nem kereszt, hanem csillag díszelgett…
“Az a valami, amiről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy “a nagybetűs történelem”, az először is nem történelem, hanem történetírás, másrészt egészen bizonyosan a győztesek történetírása.”
Ajánlott irodalom: Magyar Párbajkódex
Adolf Galland: Elsők és Utolsók
Tobak Tibor: Pumák Földön-Égen
Richard Hillary: Az Utolsó Ellenség
Kurt Rieder: A Legyőzhetetlen Mesershmitt
Peter Hinchliffe: Éjszakai Vadászok
atyafipeca.hu 
Kedves Olvasók!
Jelen bejegyzés “sajnos” megtörtént tényeken alapul és többek között azért került ide fel, hogy egy kicsit csiszolja azt az egyoldalú és torz tükröt, amit a mai “mainstream”, vagy fősodorvonal az emberek elé tart. Ezt úgy hívják, hogy kettős mérce és ez a kettős mérce többek között fehérre és feketére, jóra és rosszra osztja a világot. A szürke árnyalat valamiért mindig kimarad a képletből. Nos, az éjszaka folyamán vagy két tucat hozzászólás érkezett, ami vagy a németeket, vagy a komcsikat éltette. Egyedül Kuviknak sikerült szürkében látni ezt a történetet, de sajnos az ő kommentje is moderálásra került, mert nem kívánok sem zsidózó, sem nem zsidózó (válasz) hozzászólásoknak teret engedni. Ez a poszt ugyanis nem erről szól, hanem többek között a lovagiasságról. Nagyon sajnálom, hogy egyesek személyes sértésnek veszik azt, hogy nem “náci állatoztam le” az egész német nemzetet a kollektív felelősség oltárán és előhozakodtam egy olyan komisz történettel, ahol a német pilóta nem a megtestesült ördögöt képviseli, mint ahogy azt belénk agyf@szolták. Hála Istennek jelenleg már nagyon sok könyv kapható ebben a témában (aki keres az talál) és mindenki megválaszthatja magának, hogy hol kívánja meghúzni a képzeletbeli vonalát… Nem állítom, hogy a német katona szent volt és azt sem állítom, hogy a vörös katona maga volt az ördög. Ennek a fordítottját sem állítom. De azért engedtessék már meg nekem, hogy egy kicsit árnyaljam ezt a kényes témát, amiről lassan beszélni is tilos lesz ebben a fene nagy cunci mázas demokráciában.
Talán ez az írás is segít ebben.
Tehát a lényeg; Jelen bejegyzés kommentálására sajnos nincsen lehetőség és az összes beérkező üzenet törlésre került, mindenféle megkülönböztetés és válogatás nélkül.