Slaughterhouse-five

2013.12.03. Billy Pilgrim, a gyújtóbombák és a tralfamadoriak…

Az egyik Olvasóm ajánlotta és annyira felcsigázta az érdeklődésemet, hogy rögtön megrendeltem és már a kézbevétel napján csaknem kiolvastam az egészet. Badacsony nádfalai között értem a végére. Kurt Vonnegutról azt illik tudni, hogy személyesen, amerikai hadifogolyként élte át Drezda bombázását -nevezetesen egy vágóhídon -majd  csak húsz évvel később volt képes tollat ragadni és megírni a fentebb látható remekművet, mely olyan nyers és borzasztó tükröt állított elsősorban az amerikai társadalom elé, hogy egynéhányan legszívesebben tábortüzeket gyújtottak volna a kötetekből. A regény egyediségét az abszurd stílus és a végletekig fokozott fekete humor adja, de az önirónia sem hiányozhat belőle. Kicsit olyan ez a könyv, mint Heller 22-es csapdája. Az Ötös Számú Vágóhíd maga a megtestesült és nagybetűs Borzalom. A kötelező tantervbe majdnem biztos, hogy sosem fog bekerülni. Mindezek ellenére nekem komoly fenntartásaim vannak e könyvvel kapcsolatosan, aminek a részletezésébe tér és idő hiányában most nem szeretnék belemenni. Csak azoknak ajánlom, akik tudnak a sorok között olvasni.

“A tehén bőgni kezd, A gyermek felriad. De kicsiny Jézusunk sírásra nem fakad.” “Így megy ez…”

“Isten, adj nekem derűt és nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt, amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azon, aminek a megváltoztatására képes vagyok és bölcsességet, hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között.”

Jelen bejegyzés kommentálására nincs, viszont a könyv elolvasására bőven akad lehetőség, csak egyszerűen meg kell rendelni, vagy ki kell venni a könyvtárból pár napra. Mert a gondolatokat MÉG nem lehet megvámolni…