“Mindszenty Túra”

2013.12.08.

A fentebb látható könyv már egy igazi ritkaságnak számít és sokáig vadásztam rá míg felleltem a neten. A hirdetés mellett csak egy telefonszámot találtam, amit rögtön fel is hívtam. Egy idősebb hölgy vette fel a kagylót, aki ragaszkodott a személyes átvételhez és semmi szín alatt sem akarta postára adni. Fanyar szájízzel kérdeztem meg, hogy hova is kéne érte mennem, mire a válasz hallatán nagyra kerekedtek a szemeim és megkönnyebbülten lélegeztem fel. A hirdetést ugyanis a falumból adták fel, méghozzá csak egy utcányira tőlem. “Öt perc múlva ott vagyok” -mondtam lelkesen és pillanatok múlva már mélyet szippantottam a könyv megsárgult lapjai közé… A hölgy nagyot nevetett és megjegyezte, hogy ő is mindig “beleszagol” a könyveibe. Szemmel láthatóan fájó szívvel vált meg ettől a ritkaságtól és látszott rajta, hogy a szükség vitte rá, de megnyugtattam, hogy nálam is nagy becsben lesz tartva. 1500 volt az ára, de én kétezret fizettem érte. Nem lennék jó üzletember. De jó hír, hogy ez a történet ismét arról győzött meg, hogy nincsenek véletlenek. A továbbiakban bringára pattanunk és ellátogatunk Püspökszentlászlóra, ahol a kommunisták egy rövid ideig Mindszenty Józsefet tartották fogságban. A könyv páratlan és felbecsülhetetlen korrajz, de inkább kórrajz egy olyan ember tollából, akit még a módszeres kínzások ellenére sem tudtak megtörni. Mindenkinek csak ajánlhatom. 

“Miután idős szüleim körében eltelt egy-két nap a viszontlátás örömében, siettem vissza Veszprémbe. Úgy gondoltam, hív az egyházmegye legtöbbet szenvedett része: Somogy a Balatontól a Dráváig. Egylovas kocsin indultam, melyet hűséges papom, Szabadhegyi Szabolcs hajtott. Itt is, még sűrűbben, romokat, leégett házakat, kifosztott plébániákat, lesújtott embereket találok mindenfelé. Most tudom meg, hogy papjaimból kilenc lett a háború és a dorbézolások áldozata. Iszkázon a szovjet katonák feltörték a templomot. Beöltöztek az egyházi ruhákba és a falun végig lóháton gúny-cirkuszt rendeztek. 

Egy másik faluban a fiatal plébánost azért gyilkolták meg, mert a templomba gyűjtötte az asszonyokat és leányokat. A fiatal jegyzőnét a lakásán előbb 17 katona egymás után megerőszakolta,  s azután a ház előtt jajveszékelő 9 éves fiát agyonlőtték. A férjét, aki védelmezte letartóztatták, s mint háborús bűnöst deportálták. Főpásztori utamon végig csak arról hallok, hogy a szovjet katona rabolt, eszeveszetten pusztított, ok nélkül békés embereket legyilkolt. Állandóan és részegen fegyverrel a kezében tömegesen fajtalankodott. Tízéves fejletlen lányok és hetvenöt éves asszonyok is voltak az áldozataik között… Ahogy kialakult a szomorú kép emlékezetem szerint abban legalább ötven meggyilkolt pap és több százezer elhajtott hadifogoly és polgári fogoly szerepelt. 

Nem kímélték a szegényeket. Egyik somogyi falú határában megkérdeztem egy szegény öreg napszámost: -Hát bátyám, maguk is felszabadultak? -Fel ám, a süvegünktől a bocskorunkig és most se sőg, se bocskor. Elvittek mindent.

Letartóztatásom után, állandóan a szobában tanyázott a szobaparancsnok, egy ordas, vén ember, aki már az 1919-es kommunizmus alatt is érdemeket szerzett magának. Zalaegerszegen 1920 után, az internáló táborba került, s most úgy látszik, nekem, az egykori zalaegerszegi plébánosnak is vissza akart fizetni valamit. Az új világban párttanfolyamot végzett. A szerencsétlen, félművelt ember velem szemben egy most tudós, egyetemi tanár oktató hangján próbált velem szemben beszélni; kioktatott a materialista bölcselet igazságairól. A többiek inkább sihederek voltak. Mocskos és nyegle volt a beszédük, s nyilván felsőbb utasításra, hogy megalázzanak, jelenlétemben szinte versenyre keltek a trágárságban…

Püspökszentlászló legendájáról itt olvashattok. 

Röviddel azután belép a szobába egy magas tagbaszakadt, bivalynyakú és vadtekintetű politikai tiszt, aki csak annyit vet felém: -Én ám partizán voltam. Beszél ugyan magyarul, de arca nem magyar.*** Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából azt sejtem, hogy kissé eltávolodik tőlem. Egyszerre nekem fut és csizmával egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Valami luciferi örömmel arcán, pihegve mondja, – Életem legboldogabb pillanata volt ez. Hogy a valóságot mondta, azt le tudtam olvasni kéjesen eltorzult arcáról. Most újra az őrnagy jön be. Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Soha sem gondoltam volna, hogy a gumibotig is eljutok egyszer…..A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű diadalmas kacajt. Az őrnagy továbbra is egymás után méri rám az ütéseket; bár kimerülten liheg, de nem hagyja abba kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehetett abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását levetkőztetve botozhatja…

***Ez egy érdekes megjegyzés…

Egyszer aztán már nem tudom tovább számolni az ütéseket. Arra ébredek, hogy fellocsolnak, azután érzem, hogy felemelnek és leültetnek a díványra. Felöltöztetnek….A vallatásra tántorogva megyek vissza, újra követelik, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet. Megtagadom, s mondom, hogy ami itt előttem van, az nem az én vallomásom. Décsi erre dühödten kiadja a rendelkezést: -Vissza vele! A gumibotozás újra kezdődik… Décsi most ordítva követeli a jegyzőkönyv aláírását, s amikor megtagadom, harmadszor vitet vissza a cellámba, külön kezelésre. Az őrnagy harmadszor gumibotoz meg….

Ha meg nem vallod (kínzás közben máskor is élvezettel letegez) hajnalra ideszállíttatom az anyádat. Meztelenül állíttatlak eléje. Anyádat itt üti meg a guta, de meg is érdemli, mivel téged hozott a világra! Te leszel a gyilkosa! Azután tovább ütlegel, miközben nyargalnom kell. Én azonban hallgatok. Emlékszem, rettegés fogott el a gondolatra, hogy idehozatja szegény édesanyámat. Már senki sem ismerne rám, aki csak egy hónappal előbb is látott. Sokat elbírunk, de mégis véges az erőnk. Ez a nyargalás és a gumibotozás hajnalig tart. 

Püspökszentlászló Pécstől kb 13 km-re, az erdős Zengő-hegy tövében fekszik. Kis község, voltaképpen Hetény kültelke, 108 lakossal. A nekem juttatott kastélyt a pécsi püspök nyaralónak építette a XVIII. század elején. Heténynél elhagyjuk a kocsit. Terepjáró autóra kell átszállni, mert a további út járhatatlan. (Az évtizedes szocialista építőmunka jele ez is) Erdős, meredek, vízmosásos terepen haladunk mintegy négy kilométert. A kastély körül új, magas deszkakerítést építtetek a tiszteletemre, illetőleg rabságom jeleként és annak biztosítására. Az épület emeletes, de mert közlekedőedény fenekén fekszik, -és hozzá a Zengő vidékén, a csonka ország legcsapadékosabb táján- csupa víz a kastély, az alapoktól szinte a tetejéig. 

http://www.puspokszentlaszlo.hu/node/35 

Az ezredes közli velem, hogy az erkélyre is kimehetek, amennyiben a Pécsről ide vezényelt és a földszintre telepített ÁVH-sok azt megengedik. -Akkor sohasem lépek az erkélyre – feleltem. 

Megengedi, hogy a kertbe is lemenjek, de arra is az ÁVH-soktól kell engedélyt kérnem. Megint csak azt felelem, hogy ilyen feltételek mellett a kertet sem fogom igénybe venni…..A ház vízvezetéke romlik, ott folyik, ahol nem kellene és nem folyik ott, ahol más rendes vízvezetés folyni szokott. A villanytelep süket az indításra. A ház időnként elsötétedik. Ebül szerzett jószág…..

Most írják alá Párizsban a magyar békét, a világ békemű legnagyobb parcellázását címerben, földben, lelkekben, házakban, temetőkben, iskolákban, templomokban, a Nagy asszony és Szent István ezeréves örökségében.  Akik aláírták, élvezik a pillanat történelemszerűségét, az aláírók a történelembe, a tollak a múzeumokba kerülnek; de mi tudjuk, hogy ezek a tollak gyémánttűknél sebezőbb vastollak, amelyek millió szívek táblájára írnak. 

Szívek vére, szemek könnye buggyan, serked és csordul a nyomukban. Sóhajok szállnak, életek vonaglanak. 

Egy szó nyilalik a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom, Érezzük amint a föld szíve rezdül, És megvonaglik róna, völgy, halom.

1920. június 4-én Trianonban mind a négy égtáj magyar földjét, magyar népét erőszakosan letépték a történelmi,  néprajzi, földrajzi és gazdasági egységből. Eltörték az isten legszebb kelyhét, elszedték bort, búzát, békességet összefogó peremét. Elvették lakossága 63, földje 71 %-át. Adtak helyébe életképtelen, holteleven életet és nagy koldus tarisznyát az új, árva, maradék siralom völgyben. Most még papíroson sincsenek különleges kisebbségi jogok az elhasított magyarok számára. Törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bűn és nem emberi lét volna. A Duna, Garam mentén kegyetlenül bontják már nagy világrészvétlenség közepette az ősi magyar tömböt. Ki tudja, mit tartogat még számunkra az emberi elvadulás? Isten óvja több csapástól mi magyar hazánkat!”

Hát idáig tartott volna az idézet. Mindszenty József hercegprímás, Esztergom érsekének az emlékirataiból néhány kiragadott töredéket olvashattatok. Jelen könyv sajnos szintén nem került be a kötelező tantervbe, de szerintem már nem is fog. Többen kérdezték mostanában, hogy honnan veszem ezeket a ritka olvasmányokat, de ilyenkor mindig széleseket mosolygok magamban és arra gondolok, hogy az emberek nagy része mennyire képtelen a sorok között olvasni és mennyire nehezükre esik elindulni egy meghatározott irányba, hogy minden egyes útelágazáshoz érve újabb és újabb szálakon induljanak tovább. A tömeg mára már odáig süllyedt, hogy még a tudást is azonnal akarja, lehetőleg úgy, hogy azt valaki már korábban emésztésre készen, előrágva tálalja a színük elé. Ki tud ma végigseggelni egy komolyabb irodalmi, vagy neadjisten filozófiai értekezést? Ki tud ma erőfeszítést kifejteni a megértés irányába? A nép már csak a fotelt akarja és képtelen megdolgozni a tudásért. Kiábrándító tény, hogy már nem képes magasabb minőséget felmutatni és minden minőséget és tudást a saját szintjére akar türelmetlenül leszállítani. Tulajdonképpen így halt meg az Isten is, nevezetesen lehozták az emelvényről, kényelmes fotelbe ültették és lám a Gondviselő elkezdett vicceket mesélni. Lsd. Cseh Tamás dalát erről itt. 

Szent László szobra. Azt hiszem Julius Evola erre mondaná, hogy Mozdulatlan Mozgató.

“A demokrácia azt jelenti, hogy ne a centrum irányítson, hanem a periféria; ne a tengelyszerű mozdulatlan mozgató és megállító – vagyis a király –, hanem a periferiális mozgatott és megállított: a nép.” László András

“Volt még egy Istened, egész jó Isten,
s könnyelmű percedben feledted őt,
s felnéztél, láttad hogy ő is másé,
vicceket mesél a gondviselőd.
Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,
nézd csak a vén folyót, hogy viszi szét
apádat, hazádat hogyan dobálja,
s maga sem tudja, hogy megvan-e még.” Cseh Tamás

“Valamikor évszázadok alatt történt érezhető alászállás; ma már évtizedek alatt történik, és egyre inkább afelé közeledünk, hogy években, majd hónapokban, hetekben, sőt napokban is mérhető lesz a változás. És eljöhet az az idő is, amikor az érzékeny ember reggel arra fog ébredni, hogy éjszakai nyugodalma alatt a világ jelentékeny mértékben alászállt, este pedig azzal a tudattal fogja álomra hajtani fejét, hogy egy lényegesen degeneráltabb világban alszik el, mint amiben felébredt.” László András

(Akkoriban még a sárkaparónak is volt “némi” stílusa.)

“A mozgásokat viszont a “mozdulatlan mozgató” generálja, anélkül, hogy azokban részt venne; a cselekvést a tudás világítja be, anélkül, hogy annak viszontagságaiban osztozna; a szellemi vezeti az időbelit, anélkül, hogy abban elmerülne; így marad minden saját megfelelő helyén, abban a sorban, amely az egyetemes hierarchiában sajátja. De hol található valódi hierarchia a modern világban? Senki és semmi nincs többé a helyén, ha az emberek nem ismerik el többé a szellemi rendben a tekintélyt, nem ismerik el az időbeli hatalmat sem; a szent dolgokat megérintik a “profánok”, s kétségbe merik vonni azok jelentőségét, sőt létjogosultságát; az inferióris ítélkezik a fensőbbrendű fölött, a korlátolt az, aki fölényben van a bölcs fölött, a tévedés az, amelyik legyőzi az igazságot, az emberi helyettesíti az istenit, a föld játssza azt a szerepet, amit az ég, az egyéni az, ami mértéket szab mindennek, és ami azt követeli, hogy az egyén hozhassa meg saját viszonylagos és gyarló eszével az egyetemes törvényeket. “Jaj néktek vak vezérek” – mondja az Evangélium, és tényleg, sehol sem lát mást az ember manapság, mint hogy vak vezet világtalant, akik” hacsak nem tartja vissza őket néhány jól időzített akadály, elkerülhetetlenül kísérik majd egymást a feneketlen mélységbe, hogy ott aztán együtt vesszenek…” 

Tiszteletre méltó Mindszenty József, eredeti nevén Pehm József Magyarország utolsó hercegprímása, Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás, esztergomi érsek utóda. A magyar katolikus egyház legnagyobb 20. századi alakja, akit a katolikus egyház méltatlan módon elárult…

(A fentebb látható műalkotás egy lengyel szobrász keze munkáját dicséri, aki úgy gondolta, hogy megőrzi az utókor számára a felszabadító vörös katona felemelő látványát. Sajnos a szobor a felállítás után eltávolításra került. Így megy ez… 

Örömömre szolgálna, ha ezt a bejegyzést csak olvasnátok és nem kommentálnátok. A kerékpáromért külön elnézést kérek, nevezetesen, hogy nem egy “autentikus” fekete falusi bringával nyomtam le ezt a túrát, de sajnos a kemény terep néha megköveteli a cunciságot, mint pl. bütykös gumi és ordas teló.