Nyírő József: Uz Bence

2013.12.17. A könyvben XV. fejezetként szerepel, de én azt a címet adtam neki, hogy a TURISTÁK…

“Jókor reggel Bence éppen a kalyiba előtt ásítva a harisnyaszíján szorított egyet, mikor a meredeken lihegve másztak feléje valami úrfélék, s néhány fehérnép. A furcsa öltözetük mindjárt feltűnt. A férfiakon egy szál ing, de olyan, hogy a szőrös mellük kilássék, akkora zöld gallyacska, hogy csak éppen takarjon valamit, térden alól vastag fuszékli, dufla talpú szeges bakancs, olyanféle, amilyent az anyaló lábára húznak, hogy ne tudjon rúgni. Hátukon hatalmas hátizsák-púpot viseltek. Izzadtak, cseres arcuk be volt esve, soványak és gyanúsak voltak. Meztelen karukon, vékony lábukon a szőr hegyesre állott a hidegtől. A fehérnépek se voltak különbek. Felül férfiak, alul nők. A hajuk kurta, rajta sapka, az is oldalt csúszva, csak oda szottyantva, muszkablúz, mellük semmi, alul szoknyácska, alig araszos csóré térd, szintén bakancs, őzszínűek és laposak, mint az oláhfalusi széjdeszka. Ami kiállott belőlük, az is csak úgy állott ki, mint a bog a deszkából. A meztelen lábukon nekik is összefutott a bőr a hidegtől, de le voltak sülve, ahogy illik. Bencének jött, hogy röhögjön, mikor meglátta, de nem mert. A vendégek megérkeztek…

– Jó reggelt, atyafi! – mondták keményen a férfiak. Bence a mutatóujjával a sapka felé szúrt. Köszönésnek hitték, de arra is lehet magyarázni, hogy „laknake odafenn”.

– Maguk kifélék, mifélék?

– Mi turisták vagyunk, bácsikám! – csicseregte egy sárga szájú lányféle.
– Az Isten éltesse! – hagyta rá Bence, mert nem tudta, hogy mi a turista. Egye fene, akármi!

– Itt reggelizünk, gyerekek! – hányta le magáról a hátizsákot a vezető férfi, és kacagott örömében. Vérszegény foghúsa messzi látszott. 

– Pompás itt!

 – Itt az! – felelt illedelmesen Bence.

– Ez úgy-e magán nemzeti viselet? – kérdezte a lapos fehérnép, ki nem tudta a szemét levenni Bencéről, mert a rongyos inge alól kilátszott a köldöke. (Fuszujkakarót vágni készült a ciheresbe, oda pedig nem való jó gúnya.)

– Ezt viselgetem! – szemérmeskedett Bence -, de ha tudtam volna, hogy magik jönnek, illedelmesebben felöltöztem volna. A férfiak közben felszították a tüzet, hányták rá a szurkos fenyőhasábokat, hogy „az égig lobogjon”. Lobogott is szegény tűz, ahogy tudott. A turisták melléje dőltek, és szuszogtak, mint a kutya hosszú futás után. A nők is a hátukra vetették magukat a tűz körül, és az élelmes hangyák lassan mászni kezdettek rájuk, de Bence nem mert odanézni. Nem is igen volt érdemes. Eleinte csendesek voltak, de a tűz egy kicsit magukhoz térítette, s úgy megelevenedtek, hogy szöktek ki a bőrükből. Különösen az őz-színű leányforma incselkedett Bencével. Ahogy mondani szokás, ki akart kezdeni vele, mulatni fölötte.

– Jaj, be sem mutatkoztam! – kacsintott a többire. -Margó vagyok!

– Nem kérdeztem, lelkem! – ügyetlenkedett Bence. Nemigen tudta ugyanis, hogy kell viselkedni az efféle népekkel. A többiek kacagtak, tekeregtek a tréfától a tűz mellett. Az őzecske vérszemet kapott, s tovább hamiskodott.

– Lesz-e az idén szép gyümölcstermés? – mutatott a vén, fekete fenyőfákra.

– Kolosszál! – röffent fel a vezető, nagyot ütve a csóré térdére.

– Virág nem volt az idén, de ha az Isten akarja, úgyis szép termés lesz.

– Ez szellemes! – ismerte el egy horgas orrú zs. forma***. Ezt feljegyzem. Bence odapillantott, amíg feljegyezte. Ott hadd jegyezze! Az őzforma nem nyughatott.

– Van-e nője, bácsikám? Bence komolyan verte. Még jól is esett az érdeklődés.

– Nincs nekem semmim, lelkem-küsasszon az egy bolhán kívül.

– Nem is óhajtja? -Mit?

– Hát a nőt. Bence elpirult, de megvallotta őszintén.

– Én bizony, nem tagadom, óhajtgatom, de mit csináljak. Szegény embernek nehéz dolog a házasság.

– Mégis milyen a zsánere? – piszkálgatta tovább a nő, de Bence csak nézett bután.

– Úgy értem, hogy a szőkét vagy a barnát szereti?

– Én mind a kettőt – csillant fel a Bence szeme -, csak ügyibevaló, jódolgú fehérnép legyen.

– Mint én? Olyanforma? – mókázott a nő.

– No! – hökkent meg Bence. – Valamivel több test nem ártana.

– Lemaradtál, Margó! – mulatott a társaság.

– Pedig én addig nem nyugszom, amíg magát meg nem hódítom – intett a többinek a fehérnép, hogy hagyják csak rá, mert kellemetesen mulat.

– Azt lehet – egyezett bele Bence, hogy meg ne sértse, mert közben a fehérnép nagy darab fehér kenyeret nyomott a kezébe, hideg sonkát, szalámit, sült csirkét tálaltak fel a gyepen, teát főztek, papramorgóval kínálták Bencét, vígan falatoztak, és gyönyörködtek, kérdezgették, ugratták, jókedvűek voltak. Bence is egészen hozzuk bátorodott, mert látta, hogy jó népek ezek, csak… egy kicsit bolondok. Nyársat hegyeztek, szalonnát sütöttek. Hátuk fázott, az ölük melegedett, de mire jóllaktak, a nap is felpillantott, ki is nyugodtak magukat, életmagra kaptak. A férfiak érezni kezdték izmaikat, a nők, hogy nők. Volt köztük egy széles, nagyfejű, lapos orrú, medveformájú nehéz fiatalember. Ropogtak a csontjai, mikor felállott és kinyújtózott.

– Egy kis tréning nem ártana! – morogta.
Bence ismét nem tudta, hogy mi az a „tréning”, de tisztelettel nézett a nagy marha fiatalemberre.

– Nem ártana! – mondta tisztelettudással, ahogy házigazdához illik, és természetesen, mintha csak arról volna szó, hogy egy kicsi eső nem ártana.

– Dolfit hagyja békében, bácsikám! – csergett a mókás őz-leány- mert ő sportsmen!

– Az Isten éltesse! – vette tudomásul tisztességben Bence, de a nézésén látszott, hogy tőle lehet akármi.

– Nehézsúlyú bajnok! – rémítette tovább a nő.

– Elég szép, nagy bihaj-ember! – ismerte el Bence.

– Ez vért kíván! – ugrott fel az atléta, de Bence mindjárt észrevette, hogy csak „marhaságot mondott”.

– Nem akartam semmi sértőt elkövetni, Bajnok úr istálom, megkövetem alásan! – csendesítette Bence.

– No, azért – hunyorgatott félelmetesen a bajnok, és békülésre nyújtotta a markát. Össze is ragasztotta Bence ujjait.
– Jó fogása van! – tekergette elismerően Bence a fejét.

– Maga fél tőle? – mutatta a csalódottat a fehérnép, de Bence megnyugtatta.

– Nem én, lelkem-küsasszon!

– Megbirkóznék vele?

– Azt ugyanbiza minek? – pillantott szelíden Bence.
– A kedvemért! – hízelgett a fehérnép.

– Nem vétett nekem ez az úr semmit! – húzódozott Bence, de a többiek is szerették volna ezt a kis „heccet” látni. A bajnoknak különösen tetszett a tréfa.

– Kétszáz lejt adok magának, ha engem földhöz üt! – biztatta. Bence elpirult az ajánlatra.

– Az szép pénz a mái világban – utasította el csendesen.

– Én is adok százat! – tüzelte a zsidóorrú.**

– Én is, én is! – járult hozzá mosolyogva a más két férfi is.

– Az összesen ötszáz! – ingott meg Bence.

Eszébe jutott, hogy azzal a pénzzel az adóját kifizethetné, valami még neki is maradna. Könnyű is volna megszerezni, de érezte, hogy nem volna tisztességesen megkeresett pénz mégse. Van valami megaláztatás benne. Játszanak vele, kacagnak fölötte, meg akarják szégyeníteni. Az „úr” el akar bánni a „paraszttal”. Lenézik őt. Emberszámba is alig veszik. Homályosan érezte mindezt Bence, és a harag felsütött benne. Arca keményre rándult, szeme elsötétedett. Büszkesége is feltámadt. Érezte, hogy nem hátrálhat meg, valamit tennie kell, de azt is tudta, hogy pénzért birkózni megalázná őt. Felpillantott.
Akkor hajlott feléje a mosolygó, szép őz-leány. Tréfának szánta, de lobogott a szeme az izgalomtól, mikor azt mondotta:

– Tőlem pedig egy csókot kap, ha legyőzi! Bence visszatorpant, és nézte a leányt.

– Hijjjnye a vadmacskája! – gondolta legényesen.

– Nem is rossz formájú fehérnép. Egészen megjött, mintha ki volna cserélve. A szemei égnek, piros az orcája, remegő a teste, meleg lehet a csókja… Ez több kettőnél. A többiek is érezték, hogy több kettőnél.

– Mach keine Dummheit, Margó! – hűtötte a józanabb vezető, hogy Bence ne értse. A leány azonban büszkén felkapta lángoló fejecskéjét. Még szép fehér térde is elpirosodott.

– Amit mondtam, állom! Aki győz, az csókot kap!

– Ali right! – mondotta angolul, pedig nem tudott angolul, de az angolok ilyen esetekben így szokták mondani. Kezével legyintett a többinek, hogy nem kell izgulni, mert itt nincs semmi kockázat. Bence elmosolyodott. Puhán, mint a hiúz, odalépett a leányhoz. Kissé elborult a tekintete a belső forróságtól, mikor megfogta a leány kezét, és kevélyen azt mondta:

– A csókért igen!

A leány pillanatra elsápadt. Belenézett a legény szemébe, és megértette sorsát. Visszarettent, és mégis csodálatos meleg ingert érzett, ami több volt, mint a kaland szomjúsága… Nem tudott szólani, csak a fogai dideregtek meg, mintha tüzesen-édes almába harapott volna. Az érintésre a legény erejének sodra átfutott rajta és elkábította. Az örök asszony homályos kinyilatkoztatása derengett fel benne. Megpróbálta egyensúlyba lendíteni magát, de már a tudata mélyén felvillant a gondolat: „Bárcsak ez a legény győzne!” – „Ostobaság” – figyelmeztette is mindjárt magát -, „hiszen csak egy paraszt!”… A helyzet komolyságát érezte, hogy az úr és paraszt nagy szakadéka fölött fog birkózni a két férfi. Mind a kettőn látszott. A tréfa halálos, komoly, nagy leszámolás lett.
Mikor Bence ellenfeléhez fordult, és súlyos lábai parancsolóan ledobbantak a földre, a zsidóorrúnak*** a hátán végigborzongott a hideg.

– A paraszt fellázadt!

A paraszt, akit ők kikacagtak. Az volt. Lázadás, vagy még annál is több. ítélet. Halálos ítélet. A Bence egész lényéről sugárzott. Félelmes és ijesztő volt ez a legény, ahogy mozdulatlan megállott, mint a cövek. A fölényes, kemény, dermesztő mosoly nem fagyott le az ajkáról.

– Szegény úrfi! – mondotta lenézőn, kevélyen. Senki sem hitte, hogy ez ugyanaz az ember, akit kikacagtak. Valami különös inger végigvonaglott mindenkin, de a százados gőg biztonságával intettek a bajnoknak:

-Végezz vele!

A bajnok most már a gyűlölet hevességével dobbant a legényre, hogy elmorzsolja, megbüntesse a kiállás merészségét és a pór szemtelenséget, ki egy úrilányra merte vetni szemét. Bence látta ítéletét ellenfele szemeiben, de meg se rezzent. Csak amikor megérezte az idegen test megalázó erőfeszítését, a kisportolt atléta óriás erejének őt legázolni és megszégyeníteni akaró vonaglását a testén, és az agyába nyilallt a parasztot megverni kész megvetés százados gyűlölete a fogak csikorgásában; csak akkor lendítette meg ő is a karjait.

Szörnyű ölelésében az atléta hatalmas teste megroppant, és pillanat alatt ájultan, tehetetlenül hevert a karjai között. A karok lehullottak, a fej ernyedten lógott a föld felé… Bence kissé gondolkozott, hogy most mit csináljon. A benne felsötétlett düh izgatta, hogy dobja messzire magától, de az ember újra erősebb lett benne, és nemes, büszke finomsággal szépen letette az eszméletlen testet a tűz mellé. Kiegyenesedett. Kicsit szédült, és maga is megingott. Kezével végigsimított homlokán, és ránézett a leányra, ki magából kikelten, furcsa tűzzel meredt rá.

Mindenki hitetlenül és némán állott. Hüledezve nézték a jelenetet. Bence kezébe vette a fejszét, és illedelmesen azt mondta:

– Nekem most el kell mennem fuszulykakarót vágni, de magik maradjanak, érezzék magikat úgy, mint otthon! Búcsúzóul megbillentette a sapkáját, mikor a leány pár tétova lépést tett feléje…

– A csók!

– Azt es megkapom majd, mikor eljön az üdéje! – mosolygott Bence, és
büszkén befordult az ösvényen.”

A fejezet elolvasása után azon morfondíroztam, hogy vajon, hogyan vélekedett volna Uz Bence az ökoturizmus, a szabadidő aktív eltöltése, a kirándulás, mint sport, a turizmus fejlesztése, a modern turizmus, a tömegturizmus, a katasztrófa turizmus, az idegenforgalom, a falusi turizmus, az aerob tréning, a fenntartható turizmus, a természetvédelem és a turisztikai desztinációs menedzsment hallatán… 

(** Az EU konform környezet megkívánja tőlünk, hogy az ominózus jelzőt behelyettesítsük “hórihorgasra”, vagy “ormányosra”)

(***  Ezt ma már tilos leírni, mert szólásszabadság van.) 

http://ebookbrowsee.net/nyiro-jozsef-uz-bence-pdf-d176513109

A könyv innen rendelhető: http://bookline.hu/