Botrányos Szolipszizmus 1. rész

“Botrányos Szolipszizmus 1. rész” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Miért nem történnek váratlan dolgok?
    Miért nincs hiba a Mátrixban? Pontosabban miért csak akkor, ha feltételekhez kötjük ( pl.: ha elvágom a látás/hallás stb. útját.), de valójában sosem következik be?
    Egy alma nem létezik, ha agyunkban nem képeződik róla kép, vagy tapintás érzet… Olyan miért nem történik meg sosem (mátrix-hibaként), hogy látom az almát, látom, és érzem kezemet, hogy nem nyúlok felé, az agyamban pedig még azt érzem, hogy megérintem?
    Hm…

    1. Miért lenne benne hiba, illetve, ha lenne, miért kéne észrevennünk? Szerintem súlyos hiba egy konkrét mátrixról beszélni, egy megfogható programot tételezni, főleg olyat, amelyet megpróbáltak nekünk vászonra vinni a könnyebb érhetőség kedvéért, de az ilyen könnyebbség csak nehézséget szül a vizuális beidegződések miatt.
      Inkább fogalmazzunk úgy, hogy vannak furcsaságok a “programon”, vagy a közös tudaton belül, amelyeket nagyon könnyen észrevehetsz, ha nyitott szemmel jársz.
      Igazából véve egy valamiben lehetsz biztos. Abban, hogy létezel, hiszen tételezni tudod önmagad. Ami ezen kívül esik az már mind teljességgel bizonytalan, vagyis a megnyilvánulások, a jelenségek kategóriájába tartozik; “létesültek, létezés”. A létezés és a lét síkja szerintem nem esik egybe. Ez közel sem jelenti azt, hogy rajtad kívül semmilyen más személy nem létezik és minden, ami körülvesz csak egy illúzió (a szolipszizmus tipikus félreértése), csupán csak arra enged következtetni, hogy minden csak valaminek a megnyilvánulása. A tiszta létet kéne megragadnod, de ahhoz nem elég Soma Mama tanfolyamára eljárni. Azon nem segít a new age ezotéria, a minden napi ima és valószínűleg már a Dalai Láma is fényévekre van tőle. Az ember kiesett a centrumból, a tiszta létből és tevékenységének köszönhetően szolidifikálta (megszilárdította) maga körül a világot. Mára csak az van, ami fogható, ami tapintható, ami látható, ami érezhető. Egy atom alig létezhet, egy baktérium éppen hogy csak van. A szúnyog már látható, de a szarvasbogár már szintre roppant méretű egy katicához képest, nem is beszélve egy réti sasról. A réti sasnál meg sokkal “jobban van” egy 25 tonnás betonkocka, vagy egy konténerszállító hajó. A Föld, mint planéta meg nagyon-nagyon van. És akkor még nem is beszéltünk fogalmainkról, szokásainkról, hétköznapjainkról.
      “…és a puszta jelenség szemben azzal, ami valóban van: egyik oldalon van a lét, a másikon a látszat: a jelenségek világa…” Evola
      “Mert ahogy az ember a szellemet elveszítve a lelket tartotta meg, amelynek még voltak bizonyos szellemi tulajdonságai, majd csak a testet tartotta meg, amelynek vannak még bizonyos lelki tulajdonságai, lassan eljut a semmihez, aminek lesznek még bizonyos testi tulajdonságai.”
      Egyébként néhány tudós már kezdi pedzegetni, hogy miről lehet szó, de korlátoltságuk és “be nem avatottságuk” miatt soha nem fognak a tűz közelébe jutni. Mert aki nagyítóval nézi a lovat, az soha sem fogja egészében megpillantani azt.
      http://index.hu/tudomany/holo0626/
      https://atyafipeca.wordpress.com/2014/01/20/szolipszizmus-4-resz/
      Üdv

      1. A Mátrix-hiba csak afféle józan paraszti ész filozófia akart lenni, úgy értve, hogy, ha bármit is érintő bármiféle illúzió (vagy: még meg nem fejtettség) van a világegyetemben, akkor azok hibaként, vagy egyszercsak hibaként meg kellene, hogy jelenjen. Hiszen, ami elromolhat, az el is romlik 🙂 Abból indultam ki, hogy tényleg sosem esik az alma fel a fára.

        A tipikus félreértésre reagálva: Csak furcsa volt, hogy mindenki a “saját” példámon magyarázza a szolipszizmust. Tehát, hogy az én érzékelésem… stb. Úgy értem, hogy már elsőre is nem önzőségként értelmeztem a szolipszizmust én sem, hanem Mátrix féleként, hogy mindenki van, létezik, viszont mindenki külön-külön részt vesz egy illúzióban, s ennek okán egymás valóját, lényegét sem értik meg, s nem értik meg, hogy a másik tényleg miként éli meg ugyanazon dolgokat (mint Platón-nál, ahol mindenki külön-külön ül, s van egy kiválasztott). Errefel most az van mondva, hogy a szolpszizmusban mindenki van, és az illúzió (ha úgy tetszik) az a külön-külön-ség, mert voltaképp mindenki Egy.
        Ha ez utóbbi a helyzet, akkor viszont a dolog nyitja valahol a tudásban lehet. Szerintem minél többet kísérletezünk, vizsgálódunk, tanulunk és tudunk, annál inkább eltávolodunk a kezdetektől, mivel annál inkább szerteágazóbb lesz a világ, és más-más szemléletű is (így a más-más végeredmények egyre nehezebben lesznek újra összehozhatók, együvé tehetők).
        Egyszóval kíváncsi lennék, mi történne, ha leállna mindenki a tudás akarásával, a tanulás szüntelenségével. Talán valóban nem kellene akarnunk tudni. Jobb lenne valahogy simán csak lenni, létezni. Mivel (gondolom) a létezés ugyanannyi “energiába kerülne mindenkinek, nem lenne benne különbözőség, tehát valóban Egy lenne minden.
        Hm…

        1. A “hiba” az én olvasatomban valamilyen mértékű alávetettséget jelent. Hiba tulajdonképpen a rejtett összefüggések “nem értése”. Sőt már a mátrix, mint kifejezés egy általános kiszolgáltatottságra hívja fel a figyelmet. Ki vagyunk szolgáltatva tudatunk ismeretlen, uralatlan régióinak (a tulajdonképpeni mátrix). Életünkben vagy urai vagyunk egy adott helyzetnek, vagy az ural minket. Harmadik lehetőség nincs.

          A szolipszizmus tételezése magával hoz néhány egyéb “botrányos tételt” is. Egyik ilyen, hogy nincs feltétlen természeti törvény. Sőt! Logikai sem. A legalapvetőbb metafizikai állítás, mely szerint azonos vagyok önmagammal. És ez sem feltétlen!

          Bővebben: http://layakriya.hu/sound/termlog.mp3

          S, hogy miért esik az alma mégis mindig lefelé, ezzel kapcsolatban mindenkinek ajánlom elmélyült tanulmányozásra:
          http://hu.scribd.com/doc/39381983/Kaczvinszky-Jozsef-KELET-VILAGOSSAGA-I-resz-BEVEZETES-A-YOGABA

          1. “Ha azonban bármiféle ilyen külső (általunk észre nem vehető) irányításnak, szemfényvesztésnek vagyunk alávetve…”
            “Tehát, ha a szolipszizmus létező dolog, akkor nagyon védik azt, nehogy rájöjjünk.”

            Ezt senki sem állítja. Itt nincs külső irányító, legfőképpen egy theisztikus isten jelenlétének tételezése lenne hiba és senki sem véd semmit senkitől. Ez a megközelítési mód nem helyes szerintem. Isten mindenhol jelen van. Nem! Minden Istenben van!

            “Ha igen, és netán nem tudjátok irányítani, akkor nem-e annak a jele, hogy külön létezők vagyunk?”
            Nem. A szolipszizmust nem lehet bizonyítani és nem lehet cáfolni. Mi a valóság? Hogyan bizonyítanád be? Álmodtál már olyat, ami ezerszer realisztikusabbnak és emocionálisabbnak tűnt, mintha ébren lettél volna? Néha az álomban az érzékelés sokkal kifinomultabb, pedig akkor még a szemünk is csukva van. Igen ám, de az álomból felébredünk, mondhatod… Fel, de ez nem cáfolja meg azt, hogy a létezésbe vetettségből is felébredhetünk.

            “Hiszen míg ez utóbbi azt mondja, hogy van egy Egy, addig a könyv szerint meg van Minden (legalábbis az én olvasatomban).”
            Egy minden, minden egy, hát nem teljesen mindegy? Mindkét állítás igaz, de így is megközelíthetjük:
            „Vagyok, aki vagyok” (Exodus 3,14). Vagyis: voltam, aki voltam, voltam, aki vagyok, voltam, aki leszek; vagyok, aki voltam, vagyok, aki vagyok, vagyok, aki leszek; leszek, aki voltam, leszek, aki vagyok, leszek, aki leszek ─ teljesen önmagam, végtelenül.

            Én nem tudom, hogy mi az igazság…

            Én sem. Vannak bizonyos síkok, amikor már eltűnik az igazság. 3000 méter magasból szemlélve már szinte semmi sincs. Van igazság. Nincs igazság. Van is igazság, meg nincs is igazság. Melyik tetszik jobban? 🙂
            Az emberi létállapotok sokszorosan alávetett állapotok, tehát mi sokszorosan alá vagyunk vetve, elszenvedői vagyunk valaminek, amit nagyon régen uralni tudtunk. Többek között ezt visszhangozzák a nagy ősi vallások a buddhizmustól elindulva az iszlámon keresztül a kereszténységig.

            Ahhoz, hogy felébredj, hogy megismerd a Mindent, ahhoz Istenné kell válnod. A moralizmus, az erkölcsiség és az olcsó szentimentalizmus ezen a ponton önmagában nem fog átlendíteni. A templomban nem szokás hangoztatni, hogy a felébredés VEGYTISZTA TUDÁSON alapszik. Egyébként a szolipszizmus befogadásában nem vehet részt a racionalizmus. Az csakis intuíciós alapon működhet. A felébredés potencialitása mindenkiben benne van, mint ahogy bennünk van annak a képessége is, hogy felemeljük puszta kézzel a Himaláját.
            Üdv

            “Meg sem moccansz s célodnál vagy. Szád sem nyílt és a szó elhangzott. Mozdulsz, de mindig csak a falig, hát erre gondolj halálodig.”

  2. Valóban botrányos a szolipszizmus, de kritikusai szerint leginkább az a botrányos, hogy Schubert-Soldern, majd László András egyáltalán felvetették ezt az egyedülálló szempontot. Az utóbbi gondolkozó még annyival tetőzte a “botrányt”, hogy nem pusztán módszertani, hanem ismeretelméleti szinten is tételezte az “egyedül önmagamságot” (És ha ez még nem lenne elég, még a klasszikus arisztotelészi metafizika definíciót is bátorkodott revideálni és kiterjeszteni, megkavarva ezzel az európai filozófia konformista állóvizét)

    A szolipszizmussal kapcsolatos másik “botrány” maga az elnevezés, mert két olyan tautológia alkotja, amiről körülbelül semmi sem lehet érdemben “állítani” (egyébként a német szubjektív idealizmusnak volt egy olyan irányzata, amely ezt hangsúlyozta). Mi az egyedüliség? Mi az önmagamság? A téma kutatója könnyen abban a helyzetben találja, mint a védikus bölcsek annak idején, akik legfeljebb a “sem ez, sem az” ráutalást vélték kimondhatónak.

    A szolipszizmusra kiváltképpen érvényes a platoni maxima, mely szerint, minél nagyobb egy dolog hordereje, annál nagyobb eltévelyedés esélye. Érdekes ebből a szempontból Evolának a “Az individuum és a világ létesülése” című korai filozófiai műve, amelyben a bűnbeesés mítoszával kapcsoltban meglehetősen direkt utalás tesz a bűnbeesés egy olyan aspektusára, amely párhuzamba állítható a szolipszizmus inadekvát felfogásával. A szerző ugyanis feltárja Ádámnak azt a törekvését, amely szerint ő “individuumként szándékozott Istenhez hasonlatossá válni” másképpen fogalmazva a végtelen önazonosságát, önhasonlóságát, teljességét, “egyedüli önmagamságát” individuális részlegességében megvalósítani. Ez pedig pontosan a szolipszizmus megközelítésével kapcsolatos legalapvetőbb hiba.

    A szolipszizmusból következő megvalósítás valószínűleg az individuum számára feltáruló lehetőségek legmagasabbika, egy olyan metafizikai erő, amelynek lényegi mibenléte csak a teljes abszolúcióban tárul fel. Kaczvinszky ezt a végső ugrásnak nevezi, egy olyan ugrásnak, amelyhez képest az idáig vezető teljes út intenzitása eltörpül, és amelynek már semmiféle evilági interpretációja nincs.

  3. Annyi szakszót és körülményes megfogalmazást használtok már itt, hogy megzavarodok 🙂
    Nagyvonalakban értek én mindent. A Mátrix (mint a filmhez hasonlatos közérthető parancsszót használva) hiba nem annak kapcsán jutott eszembe, hogy vajon mit jelent az, hogy Mátrix-hiba, hanem azért hoztam be, mert ugye a szolipszizmus kapcsán szóba jött, hogy nem-e esetleg csak az agyunk van valahol, amibe táplálják bele valahol valakik az érzeteket. Ha azonban bármiféle ilyen külső (általunk észre nem vehető) irányításnak, szemfényvesztésnek vagyunk alávetve, akkor ugyebár ez olyan valami, amiben léphetnek fel hibák. Én meg kérdést tettem fel józan paraszti ész szerűen, hogy én még semmilyen hibát sem tudtam felfedezni… Tehát, ha a szolipszizmus létező dolog, akkor nagyon védik azt, nehogy rájöjjünk. (Régről hallottam: Az élet egy szar játék, de a grafikája odabasz)

    Az első, fentebbivel kapcsolatos észrevételemre már reagáltatok, hogy ez a szolipszizmus egyfajta félreértése is egyben, mert nem arról van szó, hogy mindenki van külön-külön, és így mindenki a saját maga szolipszizmusát éli meg, hanem van Egy szolipszizmus, aminek mindannyian részei vagyunk, sőt, továbbmenve mindenki és minden Én (nem én) vagyok. Mi vagyunk Én… Vagy na, értitek? Értem? 🙂

    Napközbeni gondolatok: Önző, nem önző?
    Tegyük fel, valahogy rá akarunk Mi (Én) jönni, hogy miként egyesítsük az Egy tudatot. De kérdem én, hogy ti feláldoznátok magatokat, ha kell, abban az esetben, ha azt mondom, hogy rájöttem, hogy én irányítom az Ént, csak eddig nem tudtam teljesen tudatos lenni benne. Viszont most itt a lehetőség, hogy Én legyek… Ez a kérdés persze magamra is vonatkozik. Vajon, ha ide állít valaki, hogy végre meg akarja valósítani a tudatos Én-t, akkor belemegyek vajon abba, hogy ehhez fel kell áldoznom magam? Hm… Mert azért valljuk meg, mindannyian kíváncsiak lennénk rá, hogy mi a folyamat végén lévő végeredmény, így tehát senki sem akarna áldozatként érezve magát, feloldódni egy egészben, mivel így végső soron ő már nem látja meg az eredményt, függetlenül attól, hogy ő is teljes mértékben az Én része lett. Tehát ki legyen az egész és ki legyen a rész? Kinek kell kezdenie a többiekben való feloldódást?

    Megintcsak szolipszizmus elleni érv: A jelenleg ismert világunkban nincsenek váratlan események, kényelmesebb, jobb, kiszámíthatóbb, élhetőbb. Az alma mindig lefelé esik. De még Einstein-esen is jó nekünk, hogy a fához képest esik le stb. Lényeg, hogy a létezés viszont kiszámíthatatlan. Pl.: ha látok valakit az utcán mondjuk vásárolni, de nem megyek oda hozzá, azt nem tudom befolyásolni, nem tudom kiszámítani, hogy mit fog venni, teljesen maga dönt mindenben. Tehát ő maga külön létezik tőlem, nem tűnik úgy, mintha Egy lennénk.

    Egyébként mi van azzal, aki még meg se született?
    Hol van az időbeliség a szolipszizmusban? Vagy nem is kell? De miért is?

    És mi van a repülőgép rakterében lévő levéllel? Küldenek nekem messziről egy levelet. Bekerül a repülőgép rakterébe, ahol senki sem látja, senki sem tapasztalja. Én mégis megtapasztalom, hogy megérkezik hozzám, s ezzel utólagosan tapasztalom (de nem ténylegesen, hisz csak gondolom), hogy a repülőgép rakterében volt úton felé, mindaddig, amíg senki sem tapasztalta az anyagot. Legalábbis ez a legvalószínűbb…

    Valószínűség: Kis marslakók beszélgetnek az ég felé mutatva (Föld)
    – Te, szerinted mennyi lehet annak a valószínűsége, hogy ott azon a bolygón ugyanezen az érthető nyelven beszélnek, náluk is van almafa, csak mondjuk nem ilyen gyönyörű “humplomm” színű, hanem teszem azt, egészen egyszerű piros, esetleg zöld?
    – Hát, mindent egybevetve, szerintem lehetetlen, hogy bármiféle evolúció létrehozzon ilyen gyümölcsöt, ami nem “humplomm” színű lenne

    Még mindig valószínűség: Galaxis útikalauz stopposoknak…
    Ebben a műben az tetszik, hogy úgy tartja a világmindenséget végtelennek, hogy minden lehetőség száma is végtelen, egyszóval minden lehetséges. Így utólag belegondolva, ez a könyv a szolipszizmus ellentettje, hiszen míg ez utóbbi azt mondja, hogy van egy Egy, addig a könyv szerint meg van Minden (legalábbis az én olvasatomban). Minden létezik, még a paradoxonok is. Így viszont a szolipszizmus is…

    Most akkor vajon Egy van, vagy Minden van?
    Hm…

    Szerintem én sem tudok már érthetően fogalmazni, megzavarodásom története:
    Eleinte jól éreztem magam a valóságban, legalábbis abban, amiről azt hittem, hogy az. Később egyre többmindent ismertem meg. Kezdtem félni attól, hogy majd megzakkanok. Megzakkantam. Később már nem zavart, hogy megzakkantam. Végül elfelejtettem, hogy megzakkantam. Most akkor tényleg megzakkantam?

    Egyébként ezeket a sorokat lehet, hogy úgy tapasztalom, hogy valaki olvassa, és úgy tapasztalom, hogy válaszolnak rá, de talán fordítva éppúgy igaz… Nem lehet, hogy csak ti érzékelitek úgy, hogy ír ide valaki? Ha igen, és netán nem tudjátok irányítani, akkor nem-e annak a jele, hogy külön létezők vagyunk?
    Hm…

    Én nem tudom, hogy mi az igazság, de, hogy odaát van, az biztos 🙂
    Na, nem ezt akartam írni, hanem, hogy nem tudom, mi az igazság, de a most nem a szolipszizmus ellen írogatok, csupán a párbeszéd jelleg hiánya miatt ilyen ide-oda csapongó, de azért remélem, hogy ÉN, megértem 🙂

    1. Nagyon jó felvetések. Igyekszem leírni azokat a szempontokat, amelyből talán nyitni lehet szolipszizmus felé. A téma alighanem az emberi létezés legnagyobb misztériuma, Külön hozzászólásként írom le, nem ide írott válaszként, mert a sorok már nagyon tömörülnek.

      Annyi bizonyosnak látszik, hogy évezredes(!) (és biztosnak hitt) szempontokat kell sutba dobni, ahhoz, hogy egyáltalán érdemben elindulhassunk ezen az úton. Természetesen előfordulhat az is, hogy valamit nem jól értek, érzek.

      Továbbra is hangsúlyozom, hogy az út kezdetét jelentő, hiteles útjelző tábla KACZVINSZKY fentebb idézett műve.

      Kis türelmet.

  4. Kedves Névtelen hozzászóló!

    Az ember nagyon sokféleképpen van jelen a világban. Ha levetjük magunkról a felvilágosodás és a humanizmus súlyosan lefokozó és lekorlátozó sugallatait, be kell hogy lássuk, hogy amíg lefelé, a
    létezése formai szintjein többé-kevésbé meghatározott, lehatárolt az emberi lény, addig felfelé (befelé) a VÉGTELENBE nyitott. Ez azt is jelenti, hogy az ember két olyan világot köt össze lényében,
    amelyek VÉGTELENÜL különböznek is egymástól. A két világ között hierarchikus és nem mellérendelt viszony áll fenn (itt most figyelmen kívül hagyjuk, a buddhizmus magasabb irányzatai által megfogalmazott – a kettő egylényegiségére utaló- téziseit)

    A lehatárolt, formai világ, nem a Teljesség ellenpólusaként, hanem a “bennefoglaltságként” van jelen. Másképpen: “világ benne van Istenben” Igen ám, de akkor az is kijelenthető, hogy a világ Teljesség is, hiszen, ha benne van akkor nem “más”. Akkor mégis miért érezzük ezt a kettősséget, hiszen lényegében minden, mindig teljes és tökéletes. Lényegében az is, de ez a keresőn most nem sokat segít. Ugyanis egyetlen egy dolog van, ami ennek a lényegi belátása elől elzárja az embert, ez pedig az aktuális NÉZŐPONTJA, másként fogalmazva aktuális ÖNAZONOSSÁGA. Az önazonosság legalapvetőbb reprezentánsa pedig az “én” érzete.

    Az “én” a legjobb barátunk, de a legnagyobb ellenségünk is lehet egyben. Ha az “én”-re úgy tekintünk, mint emberi létezésünk középpontjára, akkor az felemelkedést, de ha úgy, mint ami elválaszt (vagyok én, és vannak a nem “nem ének”), akkor viszont lesüllyedést generál.

    De mi ez az “én”? (most nem arról beszélek, hogy “ki vagyok én?”) Miért jön létre? Az én a Teljesség lenyomata a mulandó világban. Miért mondom ezt? Mert az “én” még lefokozott állapotában is hordozza a Teljesség alapvető “tulajdonságait”. Egyik az EGYEDÜLVALÓSÁG (hiszen a Teljességen kívül nem lehet
    más). És valóban a világunkban csak egy ilyen “dolog” van amit egyedülvalónak tapasztalunk (tapasztalunk szó aláhúzva) ez pedig az “én”. Beszélhetnek mások “én”-ről természetesen, de azokat
    sosem tudom TAPASZTALNI.

    A másik hordozott tulajdonság a KÖZÉPPONTISÁG (A FORRÁS ÖNTAPASZTALÁSA). Elég csak körbenézni a világban, elemi tapasztalásunk szerint MINDIG a középpontban tapasztalom magam. A tenger horizontja mindenfelé egyenlő távolságra van tőlem, én a világ középpontjában vagyok, sőt a középpontja vagyok. A középpont viszont a Lényeg, a Forrás evilági lenyomata.

    A fentiekből az is következik azonban, hogy az “én” merő praktikum, addig és csakis addig áll fenn, amíg az önazonosság ki nem teljesedik az Abszolútumban. Ezért én nagyon nem szeretem az “én” és az “Én” használatát és pláne szembeállítását, mert ez könnyen félrevezető lehet. De ha már felvetődik, akkor úgy kell fogalmaznunk, hogy az ÚT az a tettcselekvés, amely végén az “én” felszívódik és kiteljesedik az “én”-ben (nem elvesz benne, hanem kiteljesedik!)

    Hogyan kapcsolódnak mindezek a szolipszizmushoz? A szolipszizmus a beteljesedett “én”-t tartja csak egyedülvalónak (Önmagamság)! A létezésem alacsonyabb, nem teljes megéléseiben még dominál a “nem-énség”, ez pedig külső világként (és többi emberként) vetül elénk. A szolipszizmus ezt a “VAGYOKSÁG-VANSÁG” viszonyaként határozza meg. Ebben a tapasztalásban, minden, amiből “több van” az nem énség, hanem vanság (még nem felismert vagyokság), és ebbe bizony beleszámít a saját testiségem, pszichém, gondolataim, még szellemem is) és minden olyan dolog, amit másban is TAPASZTALOK. csak egy “dologot” nem: az “Én vagyok” érzése.

    Összefoglalva – megítélésem szerint – a szolipszizmus nem az énség bármilyen formáját tartja egyedülvalónak, hanem azt a PRINCÍPIUMOT, AMELYRE Az “ÉN” (ÉS CSAKIS AZ “ÉN”) KÉPES KAPUT NYITNI, és ahol léte beteljesedik. Ez László András megfogalmazásában a végső Önmagamság, vagyis a teljes
    Felébredés.

    1. Még egyfontos észrevételt tennék az “énség” kettős (elhatárol és összeköt) jellegzetességével kapcsolatban.

      Az, hogy az “én” megakadályoz abban, hogy a többi embert (ez esetben, mint vanságokat) “énnek” tekintsek van egy hallatlanul pozitív következménye is.

      Egészen addig, amíg önazonosságom nincs azon a létrendi szinten, hogy a “vanságok” és a “vagyokságok” lényegi azonosságát, pontosabban a “vanságok” “vagyokságba” való integrációját helyesen átéljem és véghez vigyem, addig az “énség” elválasztó szerepe tulajdonképpen megóv attól, hogy elvesszek a “vanságokban”.

      Ugyanis, (és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni) ha úgy igyekeznék a “vanságokat” “vagyokságként” megélni, hogy erre nem vagyok metazifikai értelemben felkészülve, a szándékommal éppen ellentétes eredményt érnék el: felemésztene a “vanság”, a “más”, melynek eredményeképpen tulajdonképpen elvesznék a létezés külső perifériájában.

      Tehát a tét hatalmas. Ha nem érzed úgy, hogy a többi ember az éned része, akkor ne is szándékozz őket annak tekinteni, ezzel számtalan problémától kíméled meg Magad.

  5. Mai szolipszista-féle gondolataim most bátorkodnak mégis átcsapni az önzőségbe. Azon gondolkodtam ugyanis, hogy csak azt tudom bizonyosan, hogy én magam létezem. Másokról/más dolgokról csak tapasztalok, esetleg sejtem, hogy ők külön létezők. De ezek egyike sincs olyan bizonyosság, mint az, hogy én létezem. És azon gondolkodtam, hogy én mégiscsak ÉN vagyok, mert én tudom, hogy vagyok, és valóban: én TÉNYLEG vagyok, létezem, s erre bárki bármit válaszol, számomra az sem bizonyosság…
    Hm…

    Mindezen fentiek után tovább bátorkodom… Nem féltek, ti többi általam csak sejtve, tőlem külön létezők? Nem féltek, hogy mi lesz veletek, ha én már nem leszek? Ha én meghalok, akkor többé nem foglak titeket tapasztalni. Ti mindannyian megszűntök. Hisz, ismétlem, én TÉNYLEG vagyok. De vajon meddig leszek? S, mikor már megszűnök létezni, minden tapasztalásom, minden dolog eme világmindenségről velem együtt szűnik meg.
    Hm…

    A még meg nem születetteken is gondolkodtam. Gondolkodtam azon, hogy miként van az, hogy az egész kicsi babák úgy néznek rám, úgy néznek a szemembe, mintha ismernének, mintha ők még közel állnának hozzám, mintha még tudnák, hogy tőlem vannak, hiszen én gondoltam ki őket, hogy legyenek, csak épp számomra már nem tűnik tudatosnak, sőt olyannyira nem, hogy egy teljesen idegen ember gyermekeként tapasztalom meg.
    Hm…

    Hasonlatos ahhoz a novellához, ami a Galaktika 24.-ben található Szolipszizmus címen (61. oldal) érdemes elolvasni:
    http://hu.scribd.com/doc/152489510/GALAKTIKA-024

    U.I.: Milyen jó már, hogy Kedves Névtelen hozzászóló!-ként írtam (írtál), magamnak (nekem), bizonyítva ezzel azt, hogy én magam (te) is látom (látod), hogy a Névtelen minden bizonnyal csakis egyetlen valaki lehet… Valahogy szóba sem jöhetett, hogy két külön valaki írjon névtelenként 🙂

    1. “ha én már nem leszek? Ha én meghalok, akkor többé nem foglak titeket tapasztalni.”
      Honnan tudod mit fogsz tapasztalni halálod után? Továbbra is csak azt tudom mondani mély tisztelettel, hogy a fogalmak csapdájába kerültél. Válaszokat szeretnél mindenáron, de nem léteznek konkrét válaszok, csak választások. A világba vagyunk vetve, magunkra hagyva. Nem segíthetünk egymáson. Nem segít a közös ima, a kollektív tudatszint emelés és a sok ostoba new age irányzat, melyek csak az emberi boldogság nyálkájában képesek kérődzve meghemperegni. Párbeszéd egy bizonyos szinten lehetséges, de a fontos dolgok kérdésében magunkra vagyunk utalva.
      “Az ember csak azt tette, amit akart, csak azt akarta, amit tett.”
      “A pácban mindenki benne van.”

      1. Nem csak én vagyok a fogalmak csapdájában, hanem Te is. Ha egyáltalán vagy Te. Igaz nem emeltem ki, hogy a halált (halálomat) miként értem, de honnan vetted, hogy hétköznapi értelemben?
        Úgy értem: hétköznapi értelemben, ha meghalok, akkor persze, hogy nem tudhatom, hogy mi lesz azután, mert ugye semmi sem biztos…
        Feltételezésként: Mi lesz veletek, ha egyáltalán vagytok Ti, ha az én tapasztalásaim VALÓBAN, TÉNYLEG megszűnnek? Vagy eme reakciód is azért van, mert kezdesz félni? 😉

        Nem kell komolyan venni önzőségem, mert ez is csak az adott napi gondolataim egyike, és ráadásul az is csak egy akkori feltételezés része, mivel próbálom fejtegetni az Én-t, a szolipszizmus-t… Egyáltalán miből gondolod, hogy én vagyok csapdában? 🙂 Én pl. senkire sem haragszom, de rám miért is lehet? Talán félek Magamtól? 🙂

        A szolipszizmus legnagyobb találmánya eddig számomra, hogy önmaga magyaráz úgy dolgokat, hogy azokra aztán saját maga ad lehetőségként más-más alternatív igazságot: Afféle van is igazság, nincs is igazság formában…

        Újabb, felébredéskori gondolatok:
        Felkelek, kinyitom a szemem. Látom az íróasztalom, rajta a számítógépet. Na, mondom magamban, most meg fogom érteni a számítógépem anyagának igazi lényegét, nem hagyatkozom a hétköznapi értelemben vett megtapasztalásra. Ezért, ekkor becsukom a szemem, s koncentrálok…
        Majd kinyitom a szemem, s a következő dolgok TÉNYLEG történnek: kikelek az ágyból, odamegyek a géphez, bekapcsolom és megírom ezt a hozzászólást. (itt megakadok, mert nyilván a jövő jön, ha ugyebár ez a történet múltbeli történet). Szóval, visszatérve: megírom ezt a hozzászólást, vagy akár egy másikat, mindegy. Ekkor visszamegyek az ágyba, s becsukom a szemem…
        Majd újra kinyitom. Ekkor honnan fogom TÉNYLEGESEN biztosra tudni, hogy az előbb, nem-e tényleg sikerült megtapasztalnom egy hozzászólásírás LÉNYEGÉT? Úgy értem, honnan tudom biztosra, hogy az előbbi dolgok valóban megtörténtek? Biztos, hogy nemcsak az volt, hogy annyira sikerült koncentrálnom, hogy azt tapasztaltam, hogy a szemem kinyitom, a gépet bekapcsolom, s írok, majd visszafekszem?
        Esetleg el lehetne azon indulni, hogy a gép a koncentrálás előtt is be volt-e kapcsolva stb. De most a jelenben honnan tudnám, hogy a múltbeli dolgok most tényleg voltak-e vagy sem, esetleg, csak az emlékezés is most a jelenben van belém “szolipszizálva”? Talán a Men In Black film villogó felejtető emlékkiegészítője is ezen elvet követi.
        Hm…

        Ha nem írom a hozzászólások legvégére, hogy Hm…, akkor is lehet tudni, hogy a Névtelen mindig ugyanaz a névtelen? Próbaként most nem írom 🙂

    2. Valaki azt írta a szolipszizmussal kapcsolatban: ” a szolipszizmus nem a dialógusok, még kevésbé a viták létszemlélete. A szolipszizmus az elmélyülések létszemlélete”

      Én ehhez tartom, magam. Legfeljebb leírhatok néhány szempontot, de mint utaltam rá ez a szemlélet nem adja könnyen magát.

      “Nem féltek, hogy mi lesz veletek, ha én már nem leszek? Ha én meghalok, akkor többé nem foglak titeket tapasztalni. ” – ebben pedig az a döbbenetes, hogy igaz. Bizonyos szempontból.
      Mégis hogyan lehet ez? Sokadjára említem:

      Kaczvinszky József: Kelet világossága.

        1. Miért van az, hogy magamban kell, hogy elmélyüljek, de ehhez olyan olvasmányokat kell olvasnom, amik (állítólag) rajtam kívüliek? Miért KELL? Nem az van, hogy Lin-csi majd jól fejbe kólint? Illetve hogy van az, hogy tanulatlan (vagy mások által, saját ismeretségük okán tanulatlannak nevezett) embereknek nincs joga fejbe kólintani másokat? Honnan lehet tudni, hogy nem én vagyok-e a legokosabb és pláne anélkül, hogy bármiről, bármit is tudnék, hiszen így voltaképp elég csak a létezésre “koncentrálni”, a tudásra (állítólagos tudásra) nem.

          Továbbá, ha egy önző embert azt tesz boldoggá, hogy ő önző, azaz ebben tud kiteljesedni, vagy abban, hogy másokat idegesítsen, akkor azon mások, akik a saját boldogság keresését hangoztatják, miért is akadnak ki ezen mégis? Főleg akkor, ha hozzáteszik, hogy mindezt ők csak tapasztalják, tehát egyáltalán nem is biztos számukra, hogy ők tényleg idegesítve vannak.

          Megint tovább: Milyen a tökéletes dolog, a tökéletes ember? Tökéletes az az ember aki képes tökéletesen is ölni?
          Hm…

          Gondolatok a minden Egy-ről:
          Ha minden Egy, akkor a súlya állandó. (feltételezések)
          Tételezzünk fel egy teljesen zárt szobát (világot). Van benne egy nő, egy férfi. Megtermel magának mindent, nincs szükségük semmilyen kintről származó bevitelre. Gyerekük születik. Elfoglal egy eddig elfoglalatlan területet. Növekszik. De ismétlem, kintről semmi sem lesz bevíve. Ja és persze semmi sem lesz kivíve. Kérdés, hogy vajon ezt a zárt szobát, külső mérlegre helyezve változik-e a súlya. Ha nem, akkor kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme a magának annak, hogy súly?

          Most akkor vegyük a Földet (vagy méginkább világmindenséget), melynek nő a népessége, de vajon a Föld az ma nehezebb, mint ezidáig volt, illetve eztán majd egyre nehezebb lesz?
          Hm…

          U.I.: A hétköznapi értelemben vett halál után nem tudni, hogy mi van, mert még nem számolt be róla senki. Ez oké. Illetve mi a még meg nem születettekkel? Ez miért foglalkoztatja az embereket kevésbé? A meg nem születettek (pontosabban a meg sem fogantak) még nem tapasztalnak semmit?

          Amire rájöttem: Jobb dolog kérdéseket feltenni, mint válaszokat adni. Mert a kérdés bármi lehet, de a válasz csak Egy (és a fura, hogy sosem lehetek benne teljesen bizonyos, hogy mikor kapom/kaptam meg a valódi egyetlen választ). Vagy, mint a Galaxis útikalauzban: Netán lehet, hogy a kérdés nem is olyan volt, amire a válasz csak egyetlen, hiszen nyilván azért kérdezem, mert a választ nem tudom, de akkor a válaszok számát sem (megjegyzem, hogy itt a kiegészítendő és eldöntendő kérdések is csak a nyelvtan csapdái).
          És a végére egy
          Hm..

  6. A Kelet világossága “karakteres” olvasmányhoz egy gondolat:
    Ti olvastátok, ennek majdhogynem a lényege áthat benneteket, legalábbis valamelyest, vagy nagyvonalakban részetek lett. Én pedig veletek társalgok. Kérdem én, hogy miért is olvassam el? Olyanokkal beszélgetek, akik ismerik…
    Hm…

    1. Mások hátán nem illik átmenni a tű fokán. Bár nem is lehet.
      Ebben benne volt most minden, mit mondani lehet.

  7. Egy kis “önzőség” (az idézőjel azért kell, hogy ne komolyan vegyetek, hanem filozófiai szempontú írás megpróbálójaként) mára is:
    Mivel sosem fogom megtudni, megérteni, megérezni mások, más dolgok valódi tényleges lényegét, azt kell mondanom, hogy nem lehetek semmiben sem biztos.
    Abban azonban biztos vagyok, hogy én TÉNYLEG vagyok.
    A dolgok, történések, emberek, más szóval minden, a tényleges minden itt van énbennem.

    “Az ember csak azt tette, amit akart, csak azt akarta, amit tett.” ?
    Igaz nem ismerem (?) az egészet, amiből ez a rész származik, de:
    Honnan lehetek abban biztos, hogy minden, ami itt van énbennem, amiről azt mondják, hogy márpedig ott van kint, egyszóval a világmindenség, esetleg nem az én szüleményem-e? Talán mindent én találtam ki, talán eleinte egyedül voltam, talán megalkottam mindent, amit szükségesnek tartottam. Azután talán elvesztettem minden felett az irányítást. Legvégül pedig talán teljesen el is felejtettem, hogy én irányítok.
    ???

    Voltaképp ügyes dolog ez, hiszen ilyesformán mindent tudok, mindenhez értek. Amiről még nem tudok, nem hallottam, azt majd talán valamikor a jövőben fogom megtudni, meghallani.
    Lényeg, hogy minden jelenkori dolgot jól találtam ki, és így voltaképp jól is szórakozom…
    Nyilván nem értem, hogy szomorú és idegesítő dolgokat minek kellett létrehoznom, de valahogy ez is a mindenség, a “szórakoztatás” része.
    Ha mindenki úgy érzi, hogy rosszat tettem azzal, amit neki sorsként szántam, akkor azt el tudja mondani nekem, de megérezni nem fogom, hiszen a magam érzését fogom érezni a történetével kapcsolatban, egyszóval mindenféleképpen csak az én szórakozásomról van szó.

    Az “önzőséget” cáfolandó:
    Ha nem volt semmi, csak én, és a semmi helyét (ha van helye) be akartam töltetni, akkor értem én, hogy elkezdek fantáziálni, és annak köszönhetően tapasztalni. De hogy is lenne lehetséges a semmiből megtapasztalásokra szert tenni.
    Úgy értem, ha ti odakint tényleg nem vagytok, itt vagytok bennem, de hogy tudnátok itt bennem kialakulni, ha nem vagytok odakint? A semmiről nem lehet fantáziálni. A tényleges semmiből nem lesz semmi…
    Hm…

    Megintcsak “önzőség”:
    Gondoltok rólam most, amit gondoltok, jót, rosszat (főleg rosszat :D), meg még rosszabbat. Lényeg, hogy amíg nem írjátok ide le, hogy más is (én is) megtapasztalja, addig valójában nem is gondoltok semmit, addig nem is létezik a gondolat. Mihelyst ide bekerül, olvasom, tudni fogom, hogy csak akkortól fogva létezik, mikortól fogva tapasztalom. (Ez már Schrödinger macskája?).
    Sőt, én akartam, hogy ezt tapasztaljam (amit majd akkor tapasztalok).
    Hm…

  8. Azt hiszem van két dolog, ami egyértelműen bizonyítja a jelen világunk valóságosságában való bármiféle módon kételkedő filozófia létjogosulatlanságát.
    Az egyik, ha rettenetesen vécére kell menni, a másik pedig az éhség. Persze értem én, hogy senki vécézhetnékjének az ott és akkor adott, konkrét lényegét nem fogom tudni soha megérteni, érezni, a mondanivaló viszont ott van, hogy mihelyst én élem át, hogy pl éhes vagyok, akkor egész egyszerűen nem tudom akként felfogni, hogy ez most csak egy érzet.
    Na jó, legyen neki szép neve: biológiai szükségletek…
    Hm…

    Úgy értem ki az, aki majd össze csinálja magát, mégis az önmegvalósításon agyal?… És nem azért lehetetlen (vagy csak tűnik annak?) mert ezt hallotta a szüleitől, vagy a suliból, vagy egyenesen Maslow-tól… Nyilván az egészen ősi, régi emberek is sorban építették a szükségleteik kielégítését, azok akikről most úgy beszélünk, hogy akkoriban sokkal közelebb voltak a lélekhez, szellemhez, meg miegymás…

    Mondjuk a biológiai szükséglet is egy érzet az agyban.
    Ha ezt az ingeráramlást vágjuk el, akkor mi van? Nem érezzük mondjuk magunkat éhesnek. Legyen. Nem eszünk. Akkor mi lesz?
    Hm…

    1. Szerintem nincs miért kételkednünk a tapasztalati világ valóságosságában, abban viszont igen, hogy létezne az azt észlelő tudat nélkül is. Sőt mondjuk ki: a vanságok, a sokaságok, az objektumok léte csak és kizárólag egy “Alanyreprezentáns” szubjektum körül (!) jön létre. Önmagában való létük nincs. Miért? Mert a vanságok, az objektumok is a tudat (nem uralt, nem önmagamként átélt) részei. Az objektum, észlelet, szubjektum hármassága a Tudat. Abban az esetben, ha nincs e hármasság teljes egészében a szubjektumba integrálva (minden dolog oszthatatlan önmagamként való valóságaként) azonnal megjelenik a külvilág, a formák, a változások, a nem önmagamság világa (ez a buddhizmusban a dukkha)

      Tehát a “külvilág” van. És bizonyos értelemben nagyon is valóságos, mert egy valóságos bunkóval úgy fejbe tudnak vágni, hogy emberként bizony nagyon valóságosan meg tudok halni…
      Emberként ne is próbálkozzunk önmagamnak érezni és átélni mások emberek biológiai folyamatait, gondolatait, stb. Én emberként nem különbözök a többi embertől, egyike vagyok a sokaságnak. Egyetlen “apró” dolgot kivéve: önmagamnak érzem magam, ez pedig egy olyan kapu, amely egy (emberként) felfoghatatlanul más világra nyit kaput. Egy olyan kaput, amelyet soha és sehol máshol nem találok meg.

      A helyes vallásossághoz nem sok előfeltétel szükséges. Elsősorban erkölcsi szabályok és rítusok szigorú megtartása. Vallásosságra a lényegében bárki alkalmas. A szolipszizmus azonban merőben más, és mindig is más volt. Már a kiinduláshoz is egy nagyon nagyon mély intuíció és egy elővételezett bizonyosság, rendkívüli spirituális éleslátás szükségeltetik. És ekkor még el sem indultunk az úton…

      1. Honnan tudjam, hogy el kell indulni az úton?
        Honnan tudjam, hogy létezik út? Honnan tudjam, hogy szükséges-e az út? Honnan tudjam, hogy mi a cél?
        Honnan tudjam, hogy esetleg nem ott vagyok-e már most?

        Ezek csak köznapi megfogalmazású kérdések, viszont én magamnak nem tenném fel, mivel én tudom, hogy ott vagyunk már… Ti miért nem tudjátok?
        Értem én a mondóka szerint, hogy aki keres, az talál. Viszont ezekben az esetekben mindig valami önmagunkon kívüli a keresés tárgya, fogalma. Az önmagunk keresése nem is létezik, sőt nem is kell keresni. Aki tehát önnön lényegét akarja megfejteni ahhoz nem kell hit, vallás meg pláne, és ne keresse a szerinte létező végső igazságot, szimplán csak legyen, létezzen! (A világ meg hadd csinálja csak, amit akar, hadd történjen, ami történik)

  9. Üdv! 🙂

    Úgy gondolom minden individuum rendelkezik saját Univerzummal.
    Ahol valóban szolipszista módon csakis maga van. Ugyanakkor mások univerzumában önmaguk tökéletes szimulaciojakent léteznek. Az eredeti példány érzéseivel és gondolataival. Egyetlen különbség hogy az nem maga.
    Így ha az univerzum tulajdonosa megszűnik létezni, azzal csupán az eredeti individuumok szimulációit viszi magával, az az eredeti létére nincsen hatással.
    Ez a szubjektív idealizmus és a szolipszizmus egyfajta kombinációja. Ahol mindenki létezik, de a valóságban csakis a saját világában.

Egy vélemény is számít és egy vélemény sem számít...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s