2013.12.24. Egy szép írás Karácsony alkalmából…
Ezt a bejegyzést már régen megírtam és a blog automata funkcióját kihasználva úgy időzítettem, hogy Szenteste “csobbanjon bele” a virtuális térbe. Nyírő József megítélésén még manapság is trendi csámcsogni és igen gyakran látni, ahogy öltönyös stúdió-gazemberek, nem minden elfogultság nélkül, a holt író tetemén lakomáznak. Mindezt természetesen úgy, hogy sosem olvastak Nyírőtől semmit. Hogy milyen ember volt Nyírő? Ha van egy negyed órád, akkor talán a következő írásból kiolvashatod és eldöntheted magad is, szabadon…
Kommentálásra lehetőség nincs.
“Egy reggel a vénasszony felfordult. Éppen puliszkát főzött a nyílt tűz fölé akasztott üstöcskében, mikor a halál elótotta. Azt sem mondta félkalap, ennek a tetves világnak, csak feldőlt. Még a markában szorongatta a puliszkalisztet, mikor Bence ráakadt.
– Hallá-e? – költögette, de hiába. Egy kicsit forgatta a földön, mint a medve, s aztán megvakarta a fejét.
– Ez hanemegyeb, meghót!… No, Isten nyugtassa! Pillanatra elveszett az erdő a szemei elől, de megemberelte magát.
-Jöjjön bé édesanyám a házba! – mondotta szelíden a halottnak, s azzal alányúlt két hatalmas karjával, és bevitte könnyen, mint egy száraz, fekete cserelapit. Letette a szénaágyra, s kedvesen betakarta a kozsókjával.
– Hát itt feküdgessék csendesen édesanyám, amíg visszajövök! Nekem most el kell mennem, hogy magát bejelentsem a jegyzőnek s a papnak. A temetést is el kell, hogy igazítsam…
– Hohó! Temetés! – hökkent vissza. – De miből?
Azért mégis elindult. Az ember sohase tudja, hogy mire lép ki a házból. Még a szerencsével is találkozhatik. Találkozott is. Ahol az út eltér Szereda felé, azon jött egy báránybőrszedő rossz szekéren, nagy, bogos, sovány lóval. Csak mikor közel ért, akkor látta, hogy a szerencse csak zsidó.
– Ha zsidó, akkor pénze van! – gondolta.
Azt is meggondolta, hogy a pénzt elvenni a zsidótól útonálló rablás, amiért csendőr, tömlöc jár.
– Igen, de édesanyám se kutya! Ezt úgy értette, hogy legalább egy likas szemfedőt a vénasszony még a tömlec árán is megérdemelne tőle. Annak a zsidó embernek az a pár krajcár meg se kottyan. Tegyen jót legalább egyszer életében. Ekkor került az ördög a fülihez.
– Addig bódogtalankodol – kísértette meg, mint Krisztus Urunkat -, míg a zsidó ellépik. Ami igaz, az igaz. Sok idő nem volt a teketóriázásra, mert a szekér már ott nyikorgott az orra előtt. Önkéntelen rákiáltott:
– Hó, zsidó!
És előlépett a vastag fa mögül. Már ideje se volt visszacurukkolni, mert a ló horkantott, s a szekér megállott. Nem lehet tudni, hogy a ló vagy a zsidóijedett-e meg jobban. Torz, vad kinézése volt Bencének, a karján pedig éles fejsze. A nézése az anyja halála miatt olyan fekete volt, mint az éjszaka.
– Mit akar, jó ember? – hebegte a zsidó, akinek sárgadozó, szennyesfehér szakálla nedves volt a verejtéktől, mintha harmat hullott volna reá.
– Pénz! – hörögte Bence, és szégyenében lesütötte a szemeit. A szegény, tehetetlen zsidó ember úgyis halálra volt ijedve, de Bencét mégis az a gondolat gyötörte, hogy meg kellene ölni. A keze magától rángott a fejsze felé. Maga csodálkozott legjobban rajta. Esze ágában se volt egy ujjal is bántani az utast, de érezte, hogy meg kell ölnie. Homályosan rémlett, hogy azért kell kioltania az életet, nehogy élő tanúja maradjon az ő gaztettének. Nem a törvénytől félt, hanem önmagától. Amíg önmagával birkózott, a zsidó tízszer is elhebegte:
– Nincs pénzem, fiam! Ne bánts, fiam! Szegény, koldus ember vagyok én is. Négy neveletlen, apró gyermekem van otthon… Nincs semmi kereset!… Ezek
a bőrök is itt rothadnak a nyakamon… Nem tudtál egy gazdag embert megállítani?… Inkább te adhatnál nekem…
– Ha a zsidónak ideje van beszélni, akkor baj van! – gondolta Bence, s újra elmordult:
– Pénzt, vagy életet!
Ez a rendes formája az útonállásnak. Szabályosan ki kell mondani: „Pénzt, vagy életet!”, mert másképpen nincsen eredmény. Az utas zsidó is tudta, hogy
vége mindennek. Mikor hozzá Bence még a fejszével is leírt egy pár kört az orra előtt, ijedten rántotta elő a koszos zacskót a nyakából. Mihelyt azonban a pénzt a markában érezte, újból megjött a szava.
– Egyezzünk ki, fiam!
Mordul felnézett Bence. A zsidó könnyezve hajította oda a zacskót. Utána még egymáshoz törülte sárga kezeit, mintha piszkot seperne le róluk.
– Becsületemre nem érdemes, fiam, azért a pár lejért! Nem seft! Bizonyisten rossz seft!… Ház üzlet ez?… Uz Bence nem válaszolt, csak megtántorodott, mikor a zacskót a kezébe vette. Sápadt lett, és elsötétült előtte az erdő. Nagy, busa fejét lesütötte, és a belső nehézségtől hörögve lélegzett.
– Mehetek, fiam? Eleresztesz? – kérdezte szomorúan a kifosztott zsidó ember.
– Még nem!
Felnézett dúltan, sötéten, vadul. A bűn árnyékával az arcán olyan döbbenetes volt, hogy a zsidó rémületében keresztet vetett volna, ha tudott volna.
– Ó Adonáj! – motyogta.
Hirtelen a legény szemeiből könnyek törnek elő, mint a megáradt patak, és az erdei élettől durva, cserepezett, földszínű kezével elfödve arcát, visszanyújtotta a pénzt.
– Tessék, tekintetös úr!
Az öreg zsidó bámulva meredt rá. Izgatott kezéből a zacskó a szekér fenekére hullott. Uz Bence elszántan közel lépett.
-Ha felakar jelenteni a tekéntetes úr- mondotta rekedten-, a nevem Uz Bence, s ott lakom feljebb, Csinód fejében az erdei szálláson… írja fel, hogy ne felejtse el!…
Az öreg zsidóban is feloldódott valami. A rossz ülésről felemelkedet. Széles, magas ember volt. Az erdei szél fújta hosszú szakállát. Nem szólt, csak nézett,
sárga homloka ragyogott. A legény megfordult, és görnyedten elindult az erdők felé.
A vén zsidó töprengve leejtette a fejét, és meglátta a földön a fejszét. A legény hullatta le gyötrelmében, és megragadva a fejszét, felkiáltott:
-Megállj!
Akkorát kiáltott, mint Mózes a pusztában. Felemelt fejszével a legény után lépett, és amilyen marconán csak tudott, ráordított:
– Pénzt, vagy életet!
Egy kicsit elképedt a legény.
– Netene!
– Ne közelíts, mert leváglak! – fenyegette az öreg zsidó. Így állottak egy percig. Akkor a zsidó eldobta a fejszét, és azt mondta:
– Ha fel akarsz jelenteni, Róth Sámi vagyok, és itt lakom Pottyandban. A legénynek a szája is tátva maradt a bámulattól, de muszáj volt kacagni. Nem tudta, miért kell kacagni, de muszáj volt; mint ahogy az előbb valami ölni kényszerítette. Az öreg Sámi is mosolygott.
– Most kvittek vagyunk!
Mind a ketten meg voltak hatva. A vén zsidóember megfogta a legény kezét, és lehúzta maga mellé a parlagra.
– Ülj le, és mondd el szépen, miért akartál te engem kirabolni.
– Hagyjon el, istállóm – szabadkozott a legény -, eléggé szégyellem!
– Éppen, mint az édesapádnak! – biztatta jóságosan a zsidó. A legényt újra elöntötték az érzései. A belső elfogódottságtól alig hallatszott a hangja.
– Meghót édesanyám ma reggel… Azért… Nem volt egy krajcárom, mivel szemfedőt vegyek… Azért… Mivel temessem… Méges édesanyám volt… Azért…
Mind a ketten hallgattak. A bogos, rossz ló azalatt félrehúzta a szekeret az út szélére, s ette a poros füvet. A vén zsidó meglátta. A legényhez nem is szólva odafutott, megfordította a szekeret, felült rá, a lovat megcsapdosta az ostorral, és úgy elvágtatott, hogy szakadt szét a rozoga szekér. A legény utána se nézett, csak sóhajtva felállott, és visszaindult halott édesanyjához.
– No, édösanyám! Itt vónék! – szólt, mikor megérkezett.
-Biza, nem sok dolgot hoztam kiednek, de hát őtözetlen mégdem küldöm a másvilágra…
Komoly, nyugodt volt, mint édesanyja, a halott. Fájt a halál egyszerű lelkének, de nem sokat érzékenykedett, hanem hozzálátott a felravatalozáshoz. A kalyibában nem fért el a halott, és dísztelen is lett volna. Előtte azonban volt egy fenyőfáktól körülzárt szép tisztás, derékig érő fűvel, különös havasi virágokkal.
Annak a közepébe bevert a földbe négy cöveket, bedeszkázta Szentmihály lovának, fogta a kaszát, s ahol legvirágosabb volt a dús tavaszi rét, szép szálas füvet kaszált, s abból vetett ágyat a halott alá. Úgy intézte, hogy a halott feje kissé magasabban álljon, és keletre nézzen. Friss patakvízzel lemosta róla az utolsó verejtéket, és gúnya után nézett, amibe felöltöztesse. Az bizony nem volt. Minden felvevője csak a rajta levő volt.
– Abbizony mocskos es, foltos es, fosztos es! – állapította meg, de nem volt mit csinálni.
– Muszáj, hogy ebben nyugodjék, édösanyám!
Két karjával felölelte a testet, rátette a Szentmihály lovára, és szelíden kinyújtóztatta. Akkor jutott eszébe, hogy más ruha is van a világon, nemcsak az, amit osztovátán szőnek.
– Megadom a pompát, ne félje édösanyám! Hirtelen neki a virágoknak.
– Olyan szép öltözet lesz belőle, amilyen a világon senkinek sincs –
örvendezett.
Reászórta a halottra, hogy csak az orcája látszott ki a sok virágból. A fejszével friss hajtású dús fenyőgallyakat vágott, és körültámasztgatta velük a
ravatalt.
– Ékes, szép vagy édösanyám!
Ki se gyönyörködte magát egészen, hirtelen a homlokára ütött.
– Tiszta bolond vagyok! Hát a gyertya? Abbizonyisten. Hát a gyertya? Legalább hat szál gyertya dukál a halottnak. Gyertyát azonban nem öntenek a havason, de ezen is segített. Elő a fát és hat szép tüzet rakott a ravatal két oldalán. Ez volt a gyertya. Mikor javában égett, ropogott a tűz, és a fénye aranyba borította a jóságos asszony ravatalát, Uz Bence lekapta a sapkáját, és azt mondta jó hangosan:
– Az örök világosság fényeskedjék neki! Ez volt az imádság.
– Most kezdhetünk a sírásáshoz! – szólott önmagához megelégedetten. Ásó, kővágó csákány akadt a kalyibá-ban.
– De hol feküdjék? Ez volt a kérdés.
Körülhordozta szemeit az öreg havasokon.
– Mert szép hely kell neki! Azt is megtalálta.
– Legjobb lesz a Kustaly hegyin. Onnan bé lehet látni fél Erdélyországot. Az igaz, hogy szép a hegy, de a halottat akkor magára kellene hagynia. Ez
azonban nem okozott gondot neki. Meg is nyugtatta a halottat.
– Maradhat nyugodtan édösanyám! Nem bántja kiedet itt semmi! Mi is bántaná. A vadak, madarak, bogarak, minden ismeri a környéken az
Uz Bence édesanyját. Húsz esztendeig laktak együtt régebben a havason, összeszokhattak.
– Délre itthon leszek! – mondotta búcsúzóul, és elindult a Kustaly tetejére sírásni. A halott hallgatott, a tüzek szépen égtek körülötte.
Annyi bizonyos, hogy senki sem volt a holttest körül, mikor az öreg zsidóember félve, lihegve megmászta az oldalt, a legényt keresve. Nagy a rengeteg, nehéz ebben egy embert megkapni, s a vén zsidó járatlan is volt az erdőn. A fák között felszálló halvány füstöt mégis észrevette.
– Ott kell, hogy legyen! – biztatta önmagát.
További útjában a ravatal füstje vezette. Meg is találta a szállást. Hanem az volt jó, mikor meglátta a furcsa ravatalt. Kutya legyek, úgy megijedt, hogy szinte hanyutág esett. Az inai úgy reszkettek, hogy alig tudott odavánszorogni. Többet nem ügyelte a legényt, csak megállott a halott lábánál.
Hol a fejére kulcsolta a kezét, hol a magasba emelte, s elkezdett előbb valami idegen nyelven vájjogtatni, aztán csendesen énekelni:
-Ó Adonáj!
Még sírt is a szegény zsidó.
Kicsit megkésett Uz Bence a sírásással, de abban a fene köves földben nem volt gyermekjáték a mennyország ablakát kivágni. Így is jeles munkát végzett.
– No, édösanyám – mondotta már messziről -, megvan a sírja.
Mikor azonban kilépett a bokor mellől, szinte sóbálvánnyá változott a csudálkozástól. Hát az ő édesanyja le volt terítve akkora fajin finom csipkeszemfedővel, hogy a szélei a földet seperték.
– Úristen, e hogy került ide! – Csak éppen ennyit tudott mondani.
A halott azonban hallgatott, a tüzek szépen égtek körülötte…”
(Részlet, Uz Bence)
Több, mint valószínű, hogy ez a történet nem kerül a közeljövőben megfilmesítésre és a kötelező, de még az ajánlott tananyagban sem lesz benne, nem is beszélve arról, hogy még az öltönybe bújtatott szalon-gazemberek sem fognak hivatkozni rá. A kérdés adott és tálcán kínálja magát;
Vajon miért nem?
A költői kérdés megválaszolását az Olvasóra bízom…
http://ebookbrowsee.net/nyiro-jozsef-uz-bence-pdf-d176513109
atyafipeca.hu 