2014.01.16.
A közelmúltban itt(1) és itt(2) már sikerült egy kicsit belekóstolnunk a szolipszizmusba, mint létszemléletbe, mint filozófiai tabuba, melyet manapság nem igen illik felemlegetni, főleg nem nagy nyilvánosság előtt, mert az emberek általában félreértik, de olyanok is akadnak, akik ősellenséget látnak benne és rögtön felveszik a támadó alapállást. Pedig véleményem szerint a helyesen értelmezett és az alaposan átgondolt szolipszizmus az egyik legbecsületesebb és legtisztább lépés, amit az ember elkövethet saját magával és a világával szemben. A legnagyobb problémát én éppen abban látom, hogy az ember szolidifikálta (Guénon után) maga körül a környezetét és szinte minden szavát és fogalmát és izmusát és tákolmányát és csinálmányát megpróbálta ráépíteni egy olyan alapra, ami nem létezik és ami nem is létezhet, abban az értelemben, ahogy azt a legtöbben felfogják. Hamvas Bélát, René Guénont, Julius Evolát, és a többi tradicionalistát pl. nem is lehet úgy olvasni, hogy az ember ne próbálná meg magában letisztázni a szolipszizmus témakörét, már ha ezt egyáltalán lehet témakörnek nevezni.
A folytatásban közzéteszek egy számomra nagyon hasznosnak bizonyult értekezést, amit egy általam még sosem látott “barátom” írt és aminek az elsajátításával szerintem jóval közelebb kerülhet az ember a helyesen értelmezett szolipszizmushoz, aminek egykoron még az archaikus ember is tisztán a tudatában volt.
x
“Ingoványos téma következik, amelyet a mai filozófia nem is tekint megbeszélendőnek. A filozófiák mai irányai gyökeresen eltérnek attól a platóni vonulattól, amely egyike azoknak, amelyek a legközelebb álltak még az eredeti metafizikai tudáshoz, azzal a megszorítással, hogy eleve minden olyan bölcselet, amelyet legelőször írásba foglaltak, éppen ettől az írásba foglalástól vált kevésbé az eredeti tudást hordozó filozófiává, hiszen korábban nem volt szükség arra, hogy bármit leírjanak, mivel a közösség enélkül is ismerte a lét alapvető törvényeit.
Egyszóval: a szolipszizmusról fogok írni, mely szerint minden, ami létezni “látszik”, az csak az én tudatomban létezik. Ez elég durván hangzik! Nem véletlen, hogy a szolipszizmus jelenleg a modern filozófia fekete báránya, olyasmi, amiről nem illik beszélni, mert a filozófusok közt ez egy szalonképtelen fogalom. Magyarországi legnagyobb képviselője László András, aki e témában már kimerítően kifejtette, amit lehet. Az ellenvetés persze rögtön Karl Marx-tól érkezik, aki szerint “a külvilág valóságosságának kérdése nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés”.
Előrebocsátom, hogy olvasottságom a témában közel sem teljes, de az ún. tradicionalista szemléletű írók közül azért átrágtam magam Hamvas Béla, László András és társai által írott egyes könyveken, illetve René Guénon és Julius Evola néhány írásán. (Utóbbiakat számos mai filozófus hallgató nem is ismeri, róluk az egyetemeken szó nem esik.) Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem egyszerű olvasmányok ezek, tehát itt nem is törekedhetek arra a pontosságra, a szavak jelentésének arra a végtelenül precíz visszaadására, amely ezekre a szerzőkre jellemző, de mivel nem róluk, hanem a szolipszizmusról értekeznék e helyt, – méghozzá a témához képest a lehető legközérthetőbb módon -, ezért valóban fontosnak tartom jelezni, hogy senki ne támasszon írásommal szemben a fentiekhez hasonló elvárásokat! A célom nem az, hogy olyanoknak írjak erről, akik “már úgyis tudják”, hanem azoknak, akiknek semmi, vagy csak halvány fogalmuk van a dologról, s ha valakit ez megfog, akkor hajrá, tessék továbblépni a tanulás komolyabb szintjeire!
A szolipszizmus fogalma a Wikipédia szerint: “tulajdonképpen csak én magam vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Minden létező csak a tudatom terméke”. Annak ellenére, hogy végső soron a szolipszizmus tényleg ezt állítja, így megfogalmazva ez a kijelentés leegyszerűsítő, mert az olyan kifejezéseket, mint én, tudat, létező, csak hétköznapi értelemben használja, és ez olyan félreértésekre adhat okot, hogy például a szolipszizmus egy önző, kevély és a többi emberről meg a környező világról tudomást sem vevő irányzat.
Pedig erről szó sincs! Ha megközelítőleg egy kicsit is helyes a kialakított fogalmam a dologról, akkor a kiindulópont a szolipszizmus megértéséhez a következő: mivel az egyetlen bizonyosság a magam személyének sajátszerűsége, ezért ezt a bizonyosságot a rajtam kívül eső dolgok nem birtokolhatják, mivel azok nem Én vagyok, hanem azok Mások. És mivel csak egyolyan van, mint Én, nem mondhatom azt, hogy a többi ember is olyan, mint Én, mert erről fizikai képtelenség lenne meggyőződni, hiszen nem élhetem át, hogy milyen az ő Én-jük. Olyan tehát, hogy a más emberek Én-jei, számomra nem létezhet sajátként, mert olyan, hogy Én, csak a magam számára létezik. És mivel úgy, ahogy én tapasztalom a világot, csakis az én Én-em tapasztalja, ezért a világ számomra olyan, amilyennek én látom.
Ez eddig nyilván logikus, de menjünk tovább! Mit tudhatok a saját személyemről?
Először is fölteszem a hülye kérdést, hogy bizonyítható-e, hogy létezem, hogy vagyok? Túl nyilvánvalónak tűnhet az igenlő válasz, de azért el lehet időzni a kérdésnél. Ha akár állítást, akár kérdést intézek önmagamról önmagamhoz (itt egy kis betűs “önmagam”-at használok, mert ez még egy fejletlen, individuális korlátok közé szorult entitás), akkor léteznie kell valakinek, aki ezt a kérdést felteszi. Jelen esetben ez a személy én vagyok. Nem kérdezhetem meg, hogy vagyok-e, ha nem lennék. A kérdezés és az állítás pedig tudati tevékenység, tehát azt is mondhatom: a tudatom bizonyosan létezik.(Ez persze nagyban emlékeztet Decartes szállóigévé vált “Gondolkodom, tehát vagyok!” kijelentésére, de ő más irányba vitte ezt a kiindulópontot, amely teljesen elszakadt az archaikus gondolkodástól, hogy helyébe az egyre szűkebb látókörűvé váló racionalizmust tegye, melynek aztán a materializmus, a pragmatizmus, az ateizmus és egyéb csúnya, lélektelen szemléletmód lett a folyománya.)
Tehát! A tudatom létezése egybeesik az én létezésemmel. Itt most én alatt nem a testemre, mint emberi formaként való megjelenésemre gondolok, hanem a tudati tevékenységet folytató énemre, amely kvázi anyagtalan, amivel hol jobban, hol rosszabbul a pszichológia is foglalkozik. Ez az én személyem, amely sajátos, eltér más emberek személyétől, énjétől. Tehát az, amit saját magamnak nevezek, a fentiek alapján létezőnek bizonyul.
Viszont mit tudhatok a külvilágról? Bizonyosság-e a külvilág, más emberek, élőlények, természet, tárgyak és fogalmak létezése? Jöjjön egy kis pró és kontra!
A: Az igenlő választ azzal indokolhatom, hogy természetesen létezik mindez, hiszen én is tapasztalom, és mások is tapasztalják, közel azonos módon. Ennyi ember közös tapasztalata kell, hogy létezzen. (Az más kérdés, hogy a sok másik ember is a külvilág része számomra.) Tehát ha tapasztalom, látom, hallom, szaglom, ízlelem, tapintom, sőt, hatodik érzékemmel néha meg is érzem a dolgokat, akkor azok léteznek, és én csak észlelem, aztán felfogom és értelmezem őket. Vagyis: ha én nem lennék, akkor ezek a dolgok ugyanúgy léteznének nélkülem is.
B: Ám felmerül a következő kérdés: csakis a tapasztalatom alapján lehetek biztos mindebben? Mi van akkor, ha tévesen, vagy hiányosan tapasztalok? Ha a tudati tevékenységem nem megfelelő? Mert míg önmagam létezése bizonyítható, addig a külvilág létezése még mindig bizonytalan marad, mert csak azt tudom, hogy van egy tudatom, de azt nem, hogy milyen ez a tudat, amivel tapasztalok. Hiszen így az is előfordulhat, hogy a tudatom mindent csak álmodik maga körül. Vagy kitalálja mindezt. Vagy csak egy szűk szeletét képes tapasztalni a világnak, így az észlelt valóság nem teljes, tehát nem totálisan valódi. Egyszóval: a külvilág léte bizonytalan, vagy legalábbis bizonytalanabb, mint a saját létezésem.
A: Újra az igenlő válasz irányába fordítva a kérdést: azt is mondhatjuk, hogy rendben van, ez az okfejtés logikailag kikezdi a külvilág létezését, vagy annak objektív valóságát, de mit kezdjünk akkor azzal az egyszerű ténnyel, hogy ha nem eszünk, akkor meghalunk? Az étel a külvilág része, és kívülről visszük be a testünkbe, amely megengedő módon még mindig lehet külső dolog a tudatunkhoz, az énünkhöz képest, de ha a testünk működésképtelenné válik az étel nélkül, akkor beállhat a halál, ami a legjobb bizonyíték a külvilág létezésére, mert közvetve az étel segítségével a külvilág ad alapot a létezésünkhöz. Nem beszélve arról, hogy meg sem születtünk volna, ha nincs apánk és anyánk. És a többi…
B: Erre az lehet a viszontválasz, hogy a halálról nincs tapasztalásunk életünk során. Mármint a saját halálunkról nincs tapasztalásunk, csak akkor, ha ez a pillanat elérkezik, de akkor már nem tudjuk megosztani az élőkkel. Ha valamit, amiről nincs tapasztalatunk, érvként vetünk fel a külvilág létezésének bebizonyítása érdekében, akkor ez logikai bukfenc. Ugyanis itt csak annyi mondható el, hogy a testünk, és vele biológiai életfunkcióink szűnnek meg, de azt megint csak nem állíthatjuk biztosan, hogy ekkor a tudatunk is megszűnik. Lehet, hogy megszűnik az is, de nem biztos.
Vissza kell tehát oda kanyarodnunk, hogy a tudatunk bizonyosság, de a külvilág még nem feltétlenül. De akkor mit kezdjünk a külvilággal? Azt mégsem mondhatjuk, hogy egyáltalán nincs, hiszen valamit mégis tapasztalunk belőle. Talán másképpen kell kérdezni. Ha nem lenne tudatom, amivel tapasztalom a külvilágot, akkor létezne-e számomra a külvilág?
A válasz mindenképpen az, hogy nem, nem létezne a külvilág. Tudat nélkül nincs megtapasztalható valóság. Természetesen elképzelhető egy olyan, tudattól, emberektől, gondolatoktól kiüresített tárgyi valóság, amelyre azt mondhatnánk, hogy van. De ha ezt a világot, ezt a van-t senki sem tapasztalja, akkor jóformán ez a világ nem is létezik. Mármint senkinek a tudatában.
Kérdés: fennállhat-e bármi, amihez nem köthető tapasztalás, vagyis tudati tevékenység? Például egy üres, hideg csillagrendszer, amelyben nincs élet, nincs ember, nincs senki? Egy ilyen “rendszernek” a fennállása “énszerintem” azért nem lehetséges, mert még a bolygók, a csillagok mozgása is bizonyos törvényszerűségeknek engedelmeskedik, mint amilyen a gravitáció. A szabályszerűségek, a fizika törvényei a “holt” tárgyakon éreztetik hatásukat. A szabály, az elrendezettség, a következetes ismétlődés tudati struktúrát feltételez. Ha fel is vetem azt, hogy hirtelen csak egy emberek, vagy gondolkodó élőlények, vagy bármilyen tudattal rendelkező entitás nélküli univerzum állna fenn, akkor ez az univerzum abban a pillanatban elveszítené a tudati struktúra szabályszerűségekbe rendező alapelvét, és például atomjaira hullana szét, vagy elenyészne, vagy megállna minden mozgás, ami végső soron ugyanaz: a létezése a működéséhez szükséges támaszték nélkül maradna. A támaszték a tudat.
Örök kérdés a lét és a tudat közötti elsőbbség eldöntése. Fennállhat-e létezés tudat nélkül, illetve fennállhat-e tudat létezés nélkül? “Énszerintem”, az univerzum fenti példája alapján tudat nélkül nem állhat fenn létezés. A kérdés második része viszont összetettebbnek tűnik. Ha nem létezne univerzum, bolygók, csillagok, és velük együtt semmi nem nyilvánulna meg az anyagban, attól még a tudat fennállhatna. A kötözködők mondhatnák: vagyis a tudat létezhetne, és máris kell a létezés, a lét fogalma a tudathoz. Igen. Kell hozzá. De ha csak és kizárólag egy óriási tudat létezne, akkor ennek a tudatnak nem feltétlenül lenne szüksége az őt másvalaminek látszóan körülvevő külső valóságra. A tudatnak az is elég, hogy ő maga létezik, minek neki más létező? Lehetséges, de nem szükségszerű. Például a tudatot körülveheti egy olyan világ, mint a jelenlegi, amiben élünk. De a tudat, ha úgy “akarja”, ha úgy találja ki magának, akkor körülveheti egy, a miénktől teljesen eltérő világ. A lényeg: “énszámomra” úgy tűnik, hogy a tudat élvez elsőbbséget a léthez képest.
És a fenti okfejtés már magában hordozza a szolipszizmust is: a tudat önmagában is elvan, nem feltétlenül igényel külvilágot. Ha van külvilág, az csakis a tudat műve lehet. Vagy azért, mert szórakoztató a számára, vagy azért, mert saját törvényszerűsége diktálja, hogy legyen, de mindenképpen tőle függ a világ.
Egy személyes gondolat: már kisebb, ha nem is gyermekkorban, de viszonylag fiatalon az a feltételezés fészkelte magát az agyamba, amikor Newton-ról, és a többi tudós felfedezéseiről tanultunk, hogy csak azért működik oly módon a világ, ahogy leírták, mert mindenki hitt nekik. Ha más elméletet dolgoztak volna ki, akkor meg amúgy működne a világ. Például ha Newton azt mondta volna, hogy az alma nem a gravitáció miatt esik lefelé, hanem a fa “löki le” magáról, vagy bármi más egyebet mondott volna, akkor ma teljesen más lenne a magyarázat mindenre. Ez persze csak egy abszurd gyerekkori fantáziálás, de a lényeget tágabb értelemben jól jelzi: ha megfelelően sok ember, akik mind rendelkeznek a saját tudatukkal, azt gondolná, hogy valami valahogyan van, akkor az úgy lenne, pusztán a gondolat mindenkit behálózó ereje miatt. (Erre jó példa egyébként a mostanában divatos vonzás törvényének elve, mely szerint ki kell küldeni a gondolatokat, és ezzel bevonzzuk magunkhoz azt, amit el szeretnénk érni. Véleményem szerint ez nem más, mint a szolipszizmusnak egy önkéntelen, de materiális tendenciájú és nem jól felfogott New Age-es alkalmazása, ami lám, működik, de ilyen formában csak individuális célokat szolgál.) Tehát a világot, pontosabban a külvilágot mi magunk irányítjuk, szabályszerűségeit, – aminek aztán alávetjük magunkat -, mi határozzuk meg, csak sokszor nem
tudunk erről.
Rendben. De a szolipszizmus azt mondja, hogy csak én vagyok, és a többi ember sincs rajtam kívül. Ez persze így erős megfogalmazás, de lényegében így volna. Van azonban ehhez egy keveset emlegetett kiegészítés is: a külvilágban lévő összes dolog, az emberek, a tárgyak és minden, természetesen létezik, méghozzá egy illúzió értelmében. Anyagi síkon mindez van, egzisztál, létezik, stb. Tehát anyagi minőségében mindez van, de mivel maga az anyag illúzió, ezért csak a tudat van. Sok ember, sok tudattal.
És itt jön az, ahogyan én, e sorok írója vélelmezi, hogy mi a szolipszizmus, és javítsatok ki, mert biztosan pontosítandó a kialakított képem erről. Tehát: sok ember van, sok tudattal, mondhatnánk e ponton, ameddig eljutottunk, és mindez a sok tudat alkotja együtt a külvilágot, az anyagi szabályszerűségeket. “Énszerintem” azonban ez a sok tudat nem sok, hanem egy, azaz egyetlen darab, csak szerte van oszlatva rengeteg anyagi létezésben élő, embernek nevezett élőlénybe, akik magukat egymástól különálló entitásoknak tekintik pusztán a fizikai és térbeli elkülönüléseik miatt. (És mielőtt bárki azzal vádolna, hogy a kollektív tudatról beszélek, pontosítani szeretnék: ez egyetlen darab tudat. Csak mindenki rendelkezik belőle egy adott résszel. Ki kevesebbel, ki többel.) Tehát ha volna valaki, aki a teljes tudattal egy személyben rendelkezne, megszűnne az általunk ismert világ, hiszen ő maga lenne a világ. Ezt László András az auton és a heteron megkülönböztetésével fejezi ki, amit én most csak durva elnagyoltsággal tudok visszaadni: az auton jelenti önmagamat, a heteron pedig a tőlem különbözőt. De a heteron egy magasabb szintre lépve valójában “fel nem ismert autonná” válik.
A szolipszizmus tehát könnyen félreérthető, mert a bírálói is azt vetik a szemére, hogy bárki más is mondhatja, hogy például csak ő van, és mindenki más csak az ő tudatának a terméke, vagy csak álmodja a többieket, és különben is, milyen sértő a feltételezés, hogy X csak Y álmában létezik, stb.
Ezek az érvek a lényeg meg nem értéséről tanúskodnak. “Énszerintem” a dolog úgy néz ki, hogy azért mondhatja bárki, köztük én is, hogy csak én vagyok, és rajtam kívül nincs semmi, mert ez az anyagi világba merült illúziólétben nem, de egy jó értelemben vett szellemi fejlődés betetőzéseként igaz. Például ha én olyan magas tudati szintre jutnék el, ahova senki más, akkor ez a mondat személy szerint rám lenne érvényes, mert akkor én foglalnám magamba a külvilágot. De ha Kovács István tudata haladna olyan magas fokig, akkor ő lenne maga a világ, amelyben én vagyok az álom, de egyben Kovács Istvánná is válnék, mert ő rájönne, hogy ő én is vagyok a többi emberrel együtt. Tehát anyagi értelemben minden ember van, mint más és más, de tudati szinten mindenkiben megvan a potenciál arra, hogy ez a sok ember valóban álommá, nem valóságossá nyilvánuljon azzal, hogy a tudatában valaki a magáévá, saját személyévé teszi őket, azaz mindenkit eggyé. Az, hogy ez a világ még fennáll, csak azt jelzi, hogy eddig senki nem valósított meg olyan jelentős tudatösszevonást, – ha szabad ilyen csúnya szót használnom -, amivel megszüntette volna a külvilágunkat.
Ezért aztán utak vannak, amelyeken tökéletesíthetjük magunkat a szerint, ahogyan Jézus, vagy Buddha, vagy más, tudatilag nálunk felfoghatatlanul magasabb fokon álló személyek megmutatták. Amit nehéz elképzelni, az talán az, hogy ez a tudat egy. Ha a Biblia felhívása szerint megtérünk, ahogy Jézus kérte, hogy térjünk meg ő hozzá, akkor nem szükségszerűen egy Jézus nevű názáreti férfiúhoz térünk meg, követve az ő erényes életet diktáló útmutatásait, hanem Önmagunk (tehát a nagybetűs, kiteljesedett Én-ről beszélek) egy fejlettebb szintjéhez térünk vissza, mely fejlettebb szinten Jézus már ott van, de a teljes tudati összeolvadás még nem történt meg, a centrum, vagy központ, nevezzük bárhogy, vár minket, azaz Önmagunk nagy egésze várja a kis önmagák felébredését, és újra egységessé válását.
“Énszerintem” a szolipszizmus egy lehetőség, egy potenciál, ami mindenkiben megvan. Ez persze nem verseny, de bárki, akár én is tökéletesedhetnék addig, hogy a szolipszizmus értelmében joggal elmondhassam, hogy csak én vagyok, és senki más. Ez a tétel mint lehetőség igaz, és csak a számtalan ember anyagi realitása miatt nem valósult még meg. De ez csakis az anyagi világban nem tűnik helytállónak, mert a nem anyagi, vagyis a nem illuzórikus világban ez maga a megfellebbezhetetlen tény.
Nekem eddig ennyi sikerült a szolipszizmus megértéséből, remélem érthető volt az eszmefuttatás, a vitára, eszmecserére pedig van lehetőség!
Aki még tájékozódni akar a témában, annak itt egy hasznos kiindulópont:
Forrás: http://mesetleg.blogspot.hu/
atyafipeca.hu 
Szolipsziz gondolatnak számít-e?
“Itt ebben a tájban él egy festő, aki olyan ügyesen festi
a tájat, hogy annak a tájnak aztán olyanná kell lenni, amilyen a festmény”
http://web.zone.ee/aurin/proza/JCazosszefuggoparkok.html
A linkben olvasottak alapján ezt egy határozott igen-nek értelmezem.
Természetesen gondolat. Hadd kérdezzek vissza; A számítógép, vagy a táblagép, vagy akár az okostelefon, amin nekem a kérdésedet feltetted egy gondolat? A lakásod egy gondolat?
Igen gondolat, hiszen a számítógép billenytűzete abban a formában, ahogy én érzékelem, csakis az én tudatomban létezik. Sőt csakis azáltal létezhet, hogy a tudatomban jelen van. De önmagában a tudatomban való jelenlét nem garancia, csak egy jó esély a billenytűzet létezésére, hiszen az érzékelésem lehet téves (ez volt a szolipsz válasz, bár még csak kezdő vagyok ebben a gondolatiságban).
Én egyértelműen nem merném kijelenteni, hogy gondolat, inkább csak nevezzük benyomásnak. Észlelsz valamit, amiről azt gondolod, hogy az a valami az ami, hiszen már sokszor találkoztál vele a napi rutin során és még neve is van. A dolgok így szilárdulnak meg és így lesz készpénz egy olyan dologból, ami mögött lehetséges, hogy egészen más van.
“Ha az ember kellőképpen éber, beláthatja, hogy egy jelen nem lévő entitásnak egészen sajátságos az ontológiai helyzete. Aki azt hiszi, hogy hazamegy, mert a lakását ott találja, az naiv realista. Mit jelent az, hogy „ott van”? Azt, hogy különböző gondolati, képzeleti létállapota a szóban forgó lakásnak valamikor felmerülhet. Különben semmilyen állapota nincs. Miért lehet mégis mindig olyan szabályosan rátalálni valamire? Azért, mert az ember konstituáló hatalma olyan mélyen gyökerezik, olyan mélységesen távol van attól a hatalmi szférától, amit az ember közönségesen tudatilag uralni tud, olyan nagy a tehetetlensége – ezért lehet megtalálni dolgokat. Ezért tudja az ember, hogy amikor odamegy, akkor azt fogja találni.”
Egy kicsit más oldalról közelíteném meg a fenti gondolatokat.
A hivatalosan elismert kutatók is tapasztalnak olyan dolgokat a kutatásaik során, amelyek inkább illenek egy filozófiai modellbe, mint az ő általuk bálványozott, képletekbe szorított rendszerbe.
Ilyen a két rés kísérlet vagy a szétválasztott részecskepárok közti “rejtélyes” kapcsolat. Ezek rendesen aláássák az elfogadott fizikai alapokat. Lehet, hogy ilyenkor a fizikát össze kellene vegyíteni egy kis filozófiával? Csak hát azok a csúnya materialista korlátok ne lennének.
De a legjobb amit a napokban olvastam Dr. Héjjas Istvántól és nagyon ide vág. Az emberi tudat biológiájával foglalkozik.
“Chalmers elvetett számos neuro-fiziológiai magyarázatot, mert szerinte ezek nem adnak kielégítő választ az igazi nehéz kérdésre. Szerinte egyetlen magyarázat lehetséges, az, hogy a tudatos szubjektív tapasztalás a kozmosz alapvető tulajdonsága, amely ugyanolyan primer jelenség, mint a tér, az idő, az anyag, és az energia, és nem vezethető vissza semmiféle más ismert fizikai alapjelenségre.”
” le kell szűrni a következtetést, hogy a tudat nem vezethető vissza semmiféle fizikai, biokémiai, bioelektromos, neuro-fiziológiai folyamatra. Az erkölcs, a lelkiismeret vagy az esztétikai érzés mögött nem áll fizikai magyarázat. Ha pedig a tudatot nem lehet visszavezetni egyszerűbb jelenségekre, vagyis ha nem létezik reduktív modell, akkor az egyetlen megoldás egy nem reduktív modell lehet.
A fizikában is ismeretesek semmi másra vissza nem vezethető alaptényezők, Chalmers kifejezésével: „fundamentális entitások”, amelyeket nem lehet úgy megmagyarázni, hogy a kérdéses jelenséget visszavezetjük egy még egyszerűbb jelenségre. Ilyen például az anyag, a tér, az idő, az energia, stb. Ha pedig a fizikában olyan jelenséget fedeznek fel, amely nem vezethető vissza ezekre vagy ezek kombinációjára, akkor be kell vezetni egy újabb fundamentális entitás fogalmát. ”
Szimpatikus gondolatok, de sajnos a lovat itt is nagyítóval nézzük!
Igen. A vége mindig, de mindig ugyanaz. Soha semmi nem marad a tudósok kezei között. Minél jobban fognak valamit a végén annál jobban elillan. Szerintem ez egyértelműen azért van így, mert az általuk tapasztalt jelenségek mögött más dolgok állnak, vagyis ők soha, semmilyen eletronmikroszkóppal nem lesznek képesek arra, hogy közvetlen kapcsolatot létesítsenek azzal a valamivel, amiről a benyomásaikat szerzik. A dolgok mögött más jelenségek lapulnak. Úgyis mondhatjuk, hogy más valóság, vagy más valóságok.
De elég akár Cseh Tamást segítségül hívni: