Baranyi Tibor Imre: Fejlődő Létrontás és Örök Hagyomány

2014.02.01. Nem horgászoknak való vidék, bár az olvasás és a horgászat nem zárják ki egymást, főleg nem, ha evezéssel és szemlélődéssel is párosulnak. :-O

Ma értem a fent látható könyv végére és már kicsit bánom, hogy akkoriban felkészületlenül és meggondolatlanul vágtam neki A Mennyiség Uralma és az Idők Jeleinek, melynek tényleges megértése és elsajátítása hagyott némi -és nem is kevés- kívánni valót maga után, amiért csakis szűklátókörűségem és a témában való járatlanságom tehető felelőssé, illetve az a tény, hogy az elsők között nem Baranyi Tibor Imre könyvét vettem a kezembe, melynek jóval érthetőbb és magyarázó nyelvezete igen nagy segítségemre lett volna René Guénon “világában”, ami valljuk meg őszintén nem “krumplileves” és nem egy hétvégi szentimentális kalandokban bővelkedő, szórakoztató olvasmány. Azt hiszem tavasszal újra nekivágok a Tradicionális Metafizika Alapművének, de addig is egy két rövidke idézet a Fejlődő Létrontásból a teljesség igénye nélkül… 

A Huszadik Századról:

“A század egyik legsötétebb eseménye nyilvánvalóan az 1917-es oroszországi bolsevista proletárforradalom volt, amellyel kitárultak a kapuk a legalacsonyabb rendű, tellurikus-diabolikus embertípus tombolásához. A”világ proletárjai” miután -bizonyos háttérerők aktív közreműködésével -egyesültek, megmutatták mire képesek. A “dolgozó osztály” hatalomgyakorlása természetesen puszta retorika maradt, és valójában az történt, hogy -az e téren Le Bont korrigáló Hamvas Béla kifejezésével élve -a “sátáni idióta”, a tömeg -miután felforgató célokra kijátszották és ugrásra készen tartották -a “bitang úri rend” helyett olyan ágensek kezére játszották át a hatalmat, amelyeknek valódi természetéről fogalma sem volt és nincs is a mai napig. Az eredmény annyira katasztrofális, hogy mára a helyzet jóformán reménytelen lett. Mindazoknak, akiknek a kialakult helyzetben még egyáltalán felsejlik, hogy valami a világgal alapvetően nincs rendben, egyetlen halvány reményük az maradt, hogy a jelenlegi helyzetet,a  szolgák és a láthatatlan erők uralmának korát, évezredekkel ezelőtt pontosan előre jelezték bizonyos írások, egyszersmind azokat az ellenszereket is megadva, amelyek révén a normalitás iránti érzékét el nem veszített ember a sötét korból kiemelkedhet. A létrontás (lsd Hamvas itt) olyan professzionális szintekre fejlődött, hogy a vég kezdetén előállt az a paradoxon, miszerint nincs más, mint aminek hatóereje és érvénye lenne, kizárólag a legősibb, ez pedig az ember eredendő tudása a rendről és a normalitásról: az örök hagyomány…”  

A Harc Metafizikája:

„Háború mindenek atyja és mindenek királya.” (Hérakleitos).

“A hérós mindig és kizárólag Önmagáért küzd. Akár a faktumok „külső” világában, konkrét ellenfél, illetve ellenség ellen folyjon a küzdelem, akár a legtágabban értelmezett pszichikum internális terrénumaiban, a harcot mindig Önmagamért folytatom. Azért az Önmagamért, amely a lét és tudat abszolút metafizikai centruma. Úgy is megfogalmazható, hogy tulajdonképpen azt az egyrészről eszmei, másrészről szimbolikus, megint másrészről illuzórius távolságot kell leküzdeni, amely engem mint individuális létezőt Önmagamtól mint centrális metafizikai Abszolútumtól elválaszt. E kettő között vannak ugyanis a világok. Azok a világok, amelyek az Önmagamtól való distanciálódást jelentő individuáció során mintegy kizuhantak Önmagamból és egy illuzórius realitást képező korporalitás síkján megalvadtak. Ez a megalvadt és meghalt álomszerű világ, s ennek lényei a harc útján járó ember ellenségei. Ezeket az egyik oldalon, a tettek síkján meg kell semmisíteni (minden szentimentalizmus nélkül tudva, hogy valójában soha nem is léteztek), a másik oldalon, a kontempláció, a tudati funkciók reduktív transzmutációja útján Önmagamba vissza kell venni. E kettő együtt, egymásban: a mágikus auto-realizáció útja. Amit „bensőleg” realizáltam, kivívom a „külső” világban, a külső világban elért győzelmek pedig olyan kozmikus miliőt teremtenek, amely pozitív támasztékul szolgál a további „benső” küzdelemhez. A magasabb szint: a kettő egyidejűleg, egyszerre.

A jelenlegihez hasonló viszonyok közepette folytatott harc tradicionális jelentőségének tisztázása kapcsán – miként azt maga Guénon is hangsúlyozza – esszenciális jelentőségű leszögezni, hogy minden küzdelemnek legelsősorban a legmagasabb szintre, a princípiumok világára kell összpontosítania. Az itt elért eredmény azután úgyszólván automatikusan hozza meg a kívánt eredményt minden más szint és terület vonatkozásában, mivel a világon minden a princípiumok függvénye. Éppen ezért első lépésben a tradicionalitás erőinek is elsősorban az intellektualitás – vagyis a princípiumok – világára kell összpontosítania a tevékenységét például az emberek, a társadalom vonatkozásában, minthogy a princípiumok univerzális világában intellektuálisan egy önkorrekciót végrehajtott ember más, partikuláris területeken – például a társadalmi–politikai területen – is megfelelő álláspontot fog felvenni. A probléma másik oldala pedig az, hogy – pontosan a fentiekből kifolyólag – egy pusztán aktuálpolitikai küzdelem, még egy esetleges siker esetén is, tartós és komoly eredményt aligha hozhat, s az itt feláldozott energiák – leszámítva az ember benső világában születő eredményeket – jórészt elfecséreltek és minimális hatóerejűek.

A harc benső feltételei kapcsán lényeges megjegyezni, hogy az olyan fogalmak, mint harc (vagy realizáció) és szentimentalizmus egymást végletesen kizárják. Érzelmek által uralt és elragadott ember sem a harc, sem az önmegvalósítás ösvényén nem képes tulajdonképpen egyetlen jelentős lépést sem tenni. A szentimentumokat generáló gondolatok a metafizikai értelemben vett Éberség (Hamvas itt) hiányának abnormis következményei. Nem képes komoly „lelkiismeret furdalás” és egyéb negatív következmények nélkül megsemmisíteni ellenfelét az, aki hisz az ellenfél létének realitásában. Ellenben aki tisztában van vele, hogy – a mahãyãna buddhista tradíció kifejezésével élve – sarvam sunyam (’minden Üres’), nem hisz semmiféle ellenfél létében; a nem létező ellenféllel szemben természetesen nem érez sem averziót, sem félelmet, sem egyebet; mivel nem érez semmit, lelki állapota nyugodt maradt, így képes higgadt, hatékony cselekvésre, amelynek során pusztán azt a tévképzetét küszöböli ki, amely álomszerű képződményként ellenfelét maga elé vetíti. Az ilyen értelemben felfogott ellenségre mért megsemmisítő csapás pillanata tulajdonképpen analóg a tematikus gondolkozás praxisa során végrehajtott distractio műveletével. A distractio pillanatában Önmagamat tisztán Siva-i állapotomban tapasztalhatom meg, ez egy olyan autonóm tett, amelyben a végső szabadság lehetősége nyilatkozik meg. A halálos lövedék, a nyílvessző kiröppenésének pillanatában vagy amikor a kard végzetesen lesújt, csupán egy álomalak tér vissza a maga ontológiai helyzetébe: az „Ürességbe”. „Kelj hát fel! – mondja a Bhagavad-Gítában (11:33) az Önvaló egyik reprezentánsa, Krsna – Készülj a harcra… Győzd le ellenségeid… Én már halálra ítéltem őket, te csupán eszköz lehetsz a harcban.” A partikuláris formák pusztulásának végén feltűnik az Abszolútum. Első és végső soron az Önvalón, Önmagamon kívül nincs más realitás; ezen kívül minden „nem-létező”; s ezt minden szentimentalizmustól mentesen kell felfognia és adott esetben a harc útján realizálnia annak, aki egyáltalán képes erre. Ez egyszersmind egyebek mellett egy kaszt-képző kritérium is, amit ha valaki nem birtokol, vaisyánál magasabb kasztba tartozónak nem tekinthető. A harc útja tehát igen kevesek privilégiuma, kiváltképp napjainkban, amikor a Kali-Yuga eszkalációja következtében a földi emberiség döntő többsége mélyen kaszt-alatti állapotba süllyedt. Amikor egy ilyen lénynek fegyver kerül a kezébe és azt használni is kényszerül – például valamely „néphadseregben” – szélsőséges emocionális kizökkenések, kimozdulások, s ebből adódóan súlyos pszichikus torzulások óhatatlan elszenvedője lesz, ami egyenes úton vezet ezen lény benső és külső bukásához, ahelyett, hogy a fizikai harc számára a kiteljesedés eszközéül szolgálna. (Gondoljunk e ponton csak azokra a jelenkori háborús amerikai veteránokra, akiknek súlyos lelki torzulásiról, összeomlásairól maguknak az amerikai filmeknek a parttalan áradata tanúskodik.) A tömegek forszírozott pacifizmusa e ponton teljesen érthető (ami természetesen nem azt jelenti, hogy mi ezt el is fogadnánk), s az is, hogy a modern ember képes a legnagyobb sötétség vállalása árán is beleegyezni, sőt erőltetni a békét, a békességet.

A harmonicizmus – e ponton a minden áron mindenkivel „békességre”, „jóban létre” való törekvést nevezve így – súlyosan negatív, kontrainiciatikus tendencia. Olyan miliőt teremt ugyanis mind az ember külső, mind a benső világában, amely a – szimbolikusan fogalmazva – „sötétség” erőinek is akadálytalan térnyerést engedélyez, csak azért, hogy a pillanatnyi konfrontálódást – amitől valamilyen homályos, többnyire érzelmi okból visszaretten – elkerülje. (Itt ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a harmonicizmus extrém ellentéte, az oppozicionalizmus is szintén ellenbeavatási tendencia, minthogy ennek jegyében az oppozícióba vonás végül vagy esetleg kizárólag azon értékekre – egészen akár magáig az Abszolútumig elmenően – is kiterjed, amelyekkel az embernek éppenséggel mindig harmóniában kell lennie.)”

René Guénon és a Tradicionalitás:

“Végkövetkeztetésként megállapíthatjuk, hogy Guénon és a tradicionális létszemlélet hatása jelentős, üzenete jórészt eljut azokhoz, akikhez elsődlegesen szól, az azonban a jövő titka, hogy ebből mennyi valósul meg a tágabb értelemben vett külvilág vonatkozásában, vagy úgyszólván „egzisztenciálisan”, és ami jelenleg az egyetlen garancia lenne a modern világ számára az egyre fenyegetőbben közelgő tragikus vég enyhítésére, netalán elkerülésére. A theória átfogó és külső gyakorlatba való átültetésének eddigi sikertelensége elsődlegesen a modern világ, „a mennyiség uralma” makacsul szívós természetének következménye, és ez annak ellenére tény, hogy a tradicionális értelemben vett elit többé-kevésbé tökéletesen tisztában van a modern deviáció és a szkotazmokrácia genealógiájával, struktúrájával és fenomenológiájával. A tradicionalitás ezzel szemben „világosságot”, nagyfokú tudatosságot, értést és intellektuális erőt, valamint érettséget követel híveitől még az olyan sokadlagos alkalmazások területén is, amilyen például a politika, nem is beszélve a centrális princípiumok által regulált metafizikai önmegvalósítás vonatkozásairól. E sajátos „sikertelenség” azonban a végső elemzésben érdektelen, és kizárólag azoknak szegheti kedvét, akik nem vagy nem megfelelően értették meg, hogy valójában miről is van szó. Mert vajon „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt szenved”?

“René Guénon – sejk Abd al-Wahid Yahia – nem nyerte meg „az egész világot”, viszont lelkében semmilyen kárt nem szenvedett. Halála előtti utolsó szavai ezek voltak: „Allâh akhbar”. ‘Isten nagy!’ és Guénonnal együtt éppen a valóságos szúfiktól tudjuk, hogy aki Allâh-hoz – mint egy tőle különböző lényhez – imádkozik, az bálványimádó. Mert a „Legfőbb Azonosság” értelmében: „Allâh én Vagyok”. Ennél többet a létező nem mondhat. Ez megmarad, míg ellenben „az egész világ”, „az ég és a föld” véget érnek; és – magának René Guénonnak, az „Egyet Tisztelő Beavatónak”, „a jelenkor mesterének” és a Nyugat legbölcsebb emberének szavaival élve – „ha nem riadunk vissza a legvégső következtetéstől, akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, »egy világ vége« sosem volt, és soha nem is lesz más, mint egy illúzió vége”.

“És az Ég nem nyílik meg számukra, és Isten -aki meghalt (Nietzsce) -hallgat. Ahogyan hallgatunk mi is, és ha valamit mégis mondani kellene, azt mondanánk: ami nem öl meg, az erősebbé tesz, úgyhogy ti, akik jól érzitek magatokat ennek az átkozott manipulált anyagcivilizációnak a taposómalmában, ne törődjetek semmivel, csináljátok csak tovább, minél jobban, minél fékevesztettebben, mert tudjuk jól, hogy a mi királyságunk, ami nem “e világból való”, itt a földön addig nem valósulhat meg, amíg mindaz, ami azzal szemben áll és azt tagadja, ki nem pergett az időbeli megsemmisülés infernális szemétdombjaira. Dolgoztál, iparkodtál, fejlődtél. Isten veled huszadik század!”

Részletek: Baranyi Tibor Imre: Fejődő Létrontás és Örök Hagyomány c. könyvéből

Forrás: http://www.tradicio.org/baranyi/index.html

(Ha lehetséges csak olyanok szóljanak hozzá, akik maguk is “valamilyen szinten” jártasak e témában. Óva intek Mindenkit attól, hogy az általam -az eredeti szövegkörnyezetből- önkényese kiragadott idézetekből bármiféle messzemenő, legfőképpen téves következtetést vonjon le! Együgyű és makacs értetlenségből származtatható kommentekre nem áll módomban válaszolni, már csak azért sem, mert azok nem lesznek közzétéve.)