2014.02.08. Részlet
“Azt mondtuk, hogy ma már nincsenek igazi államok. Hozzá kell tennünk, hogy ma már társadalmak sincsenek igazán. Ha társadalmon emberek halmazát értjük, akkor természetesen vannak társadalmak, de ha társadalmon államilag organikusan vezetett, a szellem által áthatott emberek együttműködő együttélését értjük, akkor ebben az értelemben valójában már nincsenek társadalmak. Van valamilyen társadalmi maradványszerűség, de a társadalom — mint olyan — ma már döntően a földi–emberi világból eltűnt valóságok körébe tartozik. Ennél azonban tovább kell menni. Maga az ember is eltűnőfélben van. Ha embernek azokat nevezzük, akik két lábon, felegyenesedve tudnak járni — vagy csecsemőkorukban nagyon valószínűsíthető, hogy később majd két lábon fognak járni —‚ akkor természetesen vannak emberek, és eltűnőben sincsenek, hanem hihetetlen módon elszaporodóban vannak…” László András
Kommentálásra lehetőség NINCS!
“Minden benső és külső rendnek organikus és organikusan hierarchikus természete van. A „hierarkhiā” szó szerint a hieros-nak és az ’arkhiā-nak az összetétele, és ez szent uralmat jelent, egy szent uralmi rendet. Ez a szent uralmi rend lépcsőzetes, vagyis graduális: a hierarchia egy gradualitásban fejeződik ki. Ennek a fokozatiságnak a vonatkozásában a leghatározottabban ki kell mondanunk, hogy két létező sem horizontálisan jelképezve nem eshet egybe, sem pedig egy vertikummal szimbolizált mérték szerint nem lehet teljesen egyenrangú.
A világban lévő zavar mindig az egyes embert is megcélozza, és olyan ellen–kondicionalitást teremt, amely szemben áll és szemben működik a felemelkedéssel, a megtisztulással, a fényteliséggel. Erre a támadásra a bensőleg már megtámadott ember adekvátan reagál; — bár ez az adekvátság már egy „ellenadekvátság” valójában, mert az emberben már megvan az elsötétedésnek az appetitusa, és ezért tud megfelelően reagálni azokra a külső hatásokra amelyek a benső úttal szemben ellen–kondícióként megjelennek.
A tradicionalitás az ember benső életének a sajátja volt, ugyanakkor sajátja volt a külső életnek is — a külső élet is maradéktalanul a tradicionalitás szerint szerveződött. A tradicionalitás jelenléte a világban egyfelől — ugyanakkor kiemelt jelentőséggel — azt jelentette, hogy — az inkább élni elvét meghaladva — atöbb, mint élet elve domináns módon nyilatkozott meg.
Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy két alapvető benső irányultsága van az embernek. Az egyik az inkább élni elve, amely azt jelenti, hogy „jobban élni”, „tökéletesebben élni”, „teljesebben élni”, „boldogabban élni”, „nyitottabban élni”. A másik alapvető benső irányultság a több, mint élet elve, amely atrānsscendentiára és a trānsscendentālére irányul; — annak megragadásán keresztül, hogy az ember nem csupán „élő”, hogy az ember élete valójában az életfelettiből ered, és hogy ezért az ember élete az életfeletti felé konkludálhat.
A két elv nem áll feltétlenül ellentétben egymással; viszonyuk kapcsán azt kell tisztáznunk, hogy melyik uralkodik a másik fölött. Ha az inkább élni elve uralkodik, akkor valójában az inkább élni elve sem tud beteljesedni, Vagyis nem fog lényegileg »inkább élni« ettől valaki, a több, mint életet ugyanakkor ezzel az irányulással bizonyosan elszalasztja. Akiben azonban a több, mint élet elve dominál, az az inkább élni elvének is eleget tehet; — vagy eleget tesz az inkább élni elvének, vagy nem, ez egy ezirányú „választáson” múlik, ez azonban ebben az irányulásban már nem lesz többé lényeges.
A külvilág — az állam, a társadalom, a kollektívum — akkor normálisan organizált, ha az egyén számára a több, mint élet elvének az érvényesülését biztosítja. Maradéktalanul nem tudja biztosítani, hiszen ezt valójában benső szellemi akciók tarthatják fenn, de a külvilág minden feltételt biztosíthat ahhoz, hogy a több, mint élet elvének az érvényesülését elősegítse, és ahhoz, hogy azt semmilyen módon ne nehezítse meg. A tradicionális állam a legmesszebbmenőkig biztosította azokat a feltételeket, amelyeket a szellemi megvalósításra irányuló élet megkívánt és megkövetelt. Az állam teljes organikus struktúrája úgy szerveződött, hogy jelképe legyen a spirituális életnek, hogy jelképe legyen az életfeletti életnek, hogy megvalósítás analogikus lenyomata legyen a világban, hogy már jellegével is figyelmeztessen a megvalósításra. Ezzel összefüggésben a tradicionális államnak is volt egy állam–feletti centruma; — ez az állam–feletti centrum az Uralkodó volt.
Az uralkodó az egység reprezentánsa. Amikor a tradíciók a nem-földi, az egyetlen univerzális emberről beszélnek — ’Adām Qadmon-ról, Manu-ról, Praja-pati-ról —‚ ez az alak mindig király. Az ősi, az időtlen, az egyetlen embert, az egyetlen–egyetemes embert királyként írták le, királyként alkották meg a képét, és a király mindig az univerzalitásnak a feltétlen reprezentánsa volt. Ez a reprezentáció nem csupán egy „bemutató” reprezentáció volt, hanem egy „beteljesítő” reprezentáció, mert az az egységes és egyetemes szellemi fensőbbség, amelyet a király képviselt, ténylegesen áthatotta a király alatt álló világot, vagyis ez a reprezentáció egy tényleges erőt, hatalmat és uralmat jelentett.
Az állam — eredeti értelmében — azért állam, mert a mozdulatlanság jelen van benne; — jelen van benne a középpont, és jelen van benne a tengely. A „középpont” és a „tengely” értelmében állam az állam. Az államban reprezentálódott a primus mōtor immōbilis, az „első mozdulatlan mozgató”, a „mozgató és a megállító”, a „Jūpiter Stator”, a „megállító”, az „alapító”, a szilárdságot biztosító szellemi király. A „mōtor” és a „stator” — a mozgató és a megállító — ugyanaz: a szellemi király. Tehát az államnak organikusnak kellett lennie, hierarchikusan szervezettnek és tökéletesen uraltnak.
A tradíció beszél abasileiā-ról, királytalanságról. Az abasileiā lehet király–alattiság és király–felettiség. A király–felettiség azt jelenti ebben az esetben, hogy nem kell lennie királynak, mert mindenki a király minőségét foglalja el. Az aranykor kezdetén, amikor mindenki király volt, nem kellett „külön” királynak lennie. Amikor azonban nem mindenki áll a király fokán, akkor a királynak feltétlenül jelen kell lennie.
Bekövetkezhet egy olyan időszak is, amikor már azért nincs király, mert a lelki–szellemi struktúrában már nincs meg a tengely — nincs meg az axis —‚ és nincs meg a centrum. Ha meg is van ez a centrum, ennek a tudata már nem érvényesül többé, és ha nem érvényesül bensőleg, akkor külsőleg sem érvényesülhet. Ha külsőleg nem érvényesül, akkor a külső világ ellenkondicionalitása mindent megtesz, hogy a benső realizációt megakadályozhassa.
A legújabb korban az állam elveszőfélben van, ha nagyon szigorúan fogalmazunk, akkor azt lehet mondani, hogy az államok mára elvesztek, hogy ma már nincsenek államok. Ha kevésbé szigorúan fogalmazunk, akkor azt mondhatjuk, hogy az államok végletesen megszűnőben vannak, — és a legtöbb esetben megszűntek.
Ejtsünk néhány szót a totális államról. A totális állammal szemben az organikus állam mellett kell állást foglalnunk. A totális állam is elfogadható, ha ezt egy organicitás regulálja. Továbbá: az államnak a meghatározottsága legyen mindig katagogikus (felülről lefelé ható), az irányultsága pedig mindig anagogikus (alulról felfelé irányuló). (A jelenlegi ál- és ellenállamok anagogikus meghatározottságúak, ugyanakkor katagogikus irányultságúak.)
Az államnak mindenképpen organikusnak — szervesnek és élőnek — kell lennie, és ezt az életet egy életfeletti principiumnak kell irányítania. Az „életfelettinek” kell irányítania az élő — bios-szerű —‚ az organikus, a rendezett, a koherens államot. Ha ez megvalósul, akkor az állam lehet totális, és lehet feltétlen; — olyan értelemben lehet feltétlen, hogy semmiféle anagogikus mozgatásnak nem enged, és nem fog katagogikusan mozogni — irányulni —haladni. Az anagogikusan meghatározott és katagogikusan irányuló — haladó totális állam — amely egyszersmind anorganikus — a szó szigorú értelmében véve valójában nem is állam, mert az ilyen »államokat« minden esetben sötét erők mozgatják. Ebben a mozgatásban igen nagy szerep jut az alulról felszabadult ál–fensőbbségeknek.
A sötét erők — hivatkozzanak akár a nép akaratára, akár a néptől független »igazságaikra« —‚ mindig valami alsóbbra, mindig valami alacsonyabbrendűre apellálnak.
Ezeknek a törekvéseknek az egyik legdémonibb megnyilvánulása az úgynevezett népfelség elve, amelynek érvényében soha senki nem hitt még igazán, soha senki nem hitte, hogy az valóban valamit is jelenthet, valami tényleges értéket. Sajátos módon létezhetnek emberek, akik életüket áldoznák fel a népfelség eszméjéért, és még ők sem hisznek benne, — mert abban nem hihet senki.
Nem lehet hinni abban, hogy valóságos fensőbbséget jelent egy olyan tömeg, amely szinte korlátlanul manipulálható; — a tömegek ugyanis szinte korlátlanul manipulálhatók (azt, hogy »szinte«, méltányosságból mondtuk, mert korlátlanul manipulálhatók). Nyilvánvalóan kell egy bizonyos idő ahhoz, hogy ez a manipulálhatóság beérjen, mégis, kellő előkészítés után a világon mindent el lehet fogadtatni tömegekkel. A népfelség markánsan antitradicionális elv. A szakrális uralkodó a néppel kapcsolatban egyetlenegy „szabályt tartott be”, azt, hogy nem gyakorolta a hatalmát a nép ellenében. A néppel kapcsolatos eljárási módoknak csak ez az egyetlen szabálya van: nem gyakorolni a hatalmat a nép ellenében. Ezen túlmenően azonban a dēmos-nak — amely rendesen mint tömeg nyilvánul meg — semmiféle érvényes meghatározó szerepe nem lehet.
Joggal mondhatjuk tehát, hogy az igazi állam részben megszűnt, maradványai pedig megszűnőfélben vannak. Azok a feltételek — valójában ellen–feltételek —‚ amelyek ma általánosak, kizárják az organikus állam létrejöttének a legcsekélyebb valószínűségét is. Mind a köztársasági államforma, a parlamentáris, liberális és demokratikus berendezkedés, mind pedig a terrorisztikus berendezkedés kizárják annak lehetőségét, hogy organikus állam létrejöhessen. Ugyanakkor ezeknek a berendezkedéseknek a formális ellentétei ugyancsak nem biztosíthatják az organikus állam létrejöttét. Egy ál–monarchia például semmi igazán ténylegeset nem tud tenni; — a köztársaság viszont feltétlenül kizárja azt, hogy a világ szellemileg szerveződjék. A tényleges szellemi organizáltságot egyébként az alkotmányos monarchia is kizárja, sőt az autokratikus–rendezettségű monarchia is abban az esetben, ha anorganikus.
Vannak fényteljes időszakok — lucidum intervallumok —‚ amelyek persze nagyon relatív módon fényteliek, mégis ezek azok az időszakok, amikor valamit még lehet kezdeni, valamit még lehet tenni. Jelenleg szó sincs ilyen lucidum intervallumról, de elképzelhető, hogy a jövőben még lesz ilyen, és akkor esetleg még lehetséges lesz a megfelelő irányokba lépni. Kevés a valószínűsége, hogy ez a lehetőség megjelenik, annak pedig még kevesebb a valószínűsége, hogy valaki ténylegesen lépni is próbál majd. Mégis, ezt a lehetőséget fel kell vetnünk, és mindenképpen szem előtt kell tartanunk.
Azt mondtuk, hogy ma már nincsenek igazi államok. Hozzá kell tennünk, hogy ma már társadalmak sincsenek igazán. Ha társadalmon emberek halmazát értjük, akkor természetesen vannak társadalmak, de ha társadalmon államilag organikusan vezetett, a szellem által áthatott emberek együttműködő együttélését értjük, akkor ebben az értelemben valójában már nincsenek társadalmak. Van valamilyen társadalmi maradványszerűség, de a társadalom — mint olyan — ma már döntően a földi–emberi világból eltűnt valóságok körébe tartozik.
(A fentebb látható sematikus emberek nem is olyan régen még papucsállatkák voltak egy pocsolyában, hogy a törzsfejlődés segítségével bölcs emberré váljanak. Ilyen az, amikor az egykori csillósok a demokráciában és az egalitarizmusban csúcsosodnak ki. Természetesen jelen sorok írója készséggel elfogadja és elhiszi nekik, hogy ők egy tócsából, majd azt követően egy fáról származtatják magukat, mindaddig, amíg nem kell velük történelmi – és történeti közösséget vállalnia.)
Ennél azonban tovább kell menni. Maga az ember is eltűnőfélben van. Ha embernek azokat nevezzük, akik két lábon, felegyenesedve tudnak járni — vagy csecsemőkorukban nagyon valószínűsíthető, hogy később majd két lábon fognak járni —‚ akkor természetesen vannak emberek, és eltűnőben sincsenek, hanem hihetetlen módon elszaporodóban vannak. Az, hogy kit nevezhetünk embernek, a kritika szigorúságától függ. Ha nagyon engedékenyek vagyunk, azt mondhatjuk, hogy ember az, aki két lábon, felegyenesedve jár, ha valamivel szigorúbbak vagyunk, akkor azt mondjuk, hogy az az ember, aki beszélni tud. Spirituális szempontból azonban indokolt, hogy ennél is sokkal szigorúbbak legyünk: valójában csak az tekinthető embernek, aki valamilyen mértékben önmagára reflektál és transzszcendál, vagyis aki túllép és túlemelkedik természeti kontingenciáin. Az, aki soha lényeges kérdést önmaga felé nem tesz fel, akit nem foglalkoztat a lét, az élet, a halál, a halál-utáni, a tudat, a tudatfolyamatok, aki nem gondolkozik magán a gondolkozáson, az tulajdonképpen — és itt szigorúnak kell lennünk — nem is ember. Messziről és kívülről úgy tűnik, mintha az lenne, de valójában nem az.
Valamikor — ha nem is magas szinten — mindenki ténylegesen reflektált önmagára. Tudta, hogy magasabb eredete van, és ha már nem tudta — ha már igazán gondolni sem tudta —‚ akkor legalábbis érezte ezt, érzett valamilyen fensőbbséget. A jelenkorban szinte senki nem tudja már sem gondolni, sem érezni magasabb eredetét, ennek ellenére semmilyen módon nem reflektál szellemileg önmagára, önmaga felülmúlásának lehetőségeiről pedig végképp nem tud semmit.
Aki csak az élet körében marad, aki számára — megfogalmazva vagy megfogalmazatlanul — csak azinkább élni elve érvényesül, aki ezt akarja és semmi mást nem akar, az nem transzszcendálhat. Akiben a több, mint élet elve nem villan fel intuitíve, az nem transzszcendálhat, az nem múlhatja felül önmagát, nem múlhatja felül személyének azt a körét, amelyben — egy identifikáció révén — exszisztál.
Még »szelleminek« is lehet valamit tévesen hinni. Hiheti azt az ember, hogy tényleges szellemi céljai vannak; — az ember önmegtévesztésre igen nagymértékben hajlik. Ha például úgy vélekedik, hogy intelligens dolog, ha szellemi céljai vannak — esetleg meg is fogalmazza önmaga számára ezeket a célokat
—‚ ugyanakkor ezek nem tényleges céljai, mert ezek nem működnek, mert valójában nem is ezek felé halad. Kijelentheti, hogy ezek felé akar haladni, mégsem ezek felé halad, mert nem tesz annak érdekében, hogy a szellem felé mozduljon el.
A jóhiszeműség sem mentség, ha azt hiszi valaki, hogy elegendő fennkölt célokat megfogalmaznia. Azt sokan tudják, hogy intelligensebbnek, szebbnek, fennköltebbnek hat, ha szellemi célokat jelölnek ki maguk számára, de ettől önmagában még nem fognak szellemi irányban transzmutálni. A tényleges transzmutációhoz az embernek önmagára kell reflektálnia egy szellemi intuícióban; — és ennek az intuíciónak arra kell vonatkoznia, ami az örök eredettel függ össze, az eredetnélküli eredettel, a kezdetnélküli örök kezdéssel és a halhatatlansággal.”
László András (Részlet)
http://www.layakriya.hu/ultradextra/coronaborealis/megszuno.html
A teljes írás itt található.
(Tisztában vagyok vele, hogy a mai modern ember számára a fenti értekezés befogadása nem kis ellenállásba ütközik, de ez nem is csoda, hiszen már gyermek kora óta azt sulykolták (agyf@szolták) belé, (belém is) hogy a középkorról a sötétség, a királyról egy véreskezű diktátor, a szentkoronáról micisapka, a vallásról együgyű hiedelem, a feudalizmusról pedig sárba tiport véres tetemek jussanak az eszébe. A modern ember miközben az előítéletmentességet, az emancipációt és az egalitarizmust hangsúlyozza, merő rafinériából, vagy éppen csak magabiztos tudatlanságtól vezérelve, úgy bélyegez meg önkényes módon letűnt korokat, korszakokat, mintha azok az ördögtől valók lettek volna és mintha azokban az érákban az egyszerű halandó a nyomorúság nyomorúságát képviselte volna. Az persze -öntelt módon- egy percre sem jut az eszébe, hogy lehetséges, hogy éppen a legújabb kor a legsötétebb, a legnyomorúságosabb, a legördögibb és a legszánalmasabb és hogy valójában éppen ő az akinek a szemében gerendák vannak. Ez véleményem szerint többek között azért lehet így, mert manapság az üdvösséget felváltotta a jólét és már virág helyett lóhere díszeleg a gomblyukakban. A modern ember már csak kizárólag anyagi síkon(a tapinthatóság síkján) képes tájékozódni és csak és kizárólag a jólétben és a technikában hisz. A jólétet csakis mennyiségi szempontból méri és azt hiszi, hogy minőséggel csakis az anyagi természetű dolgok bírhatnak. Már csak az van, ami fogható, ami ízlelhető, ami látható és ami tapintható. A többi, ami efelett állhat és ami valójában a valódi minőséget képviselheti merő fantazmagóriának és hiedelemnek titulálja. Az intuíciót felváltotta a racionalizmus. A jólétből kinőtt a jóléti társadalom. Persze ezzel saját maga felett mondta ki a halálos ítéletet. Mert ezáltal szolidifikálódott*, és így dermedt meg körülötte a világ. És ami a legelszomorítóbb, hogy ez valójában így is van. Mindenki az, ami. Mindenki az, aminek érzi és tartja magát, miután este lekapcsolta az ágya mellett a villanyt és miután a holnapi igahúzásra és robotra felkészült. Mindenki világa egy börtön. Egy olyan egyszemélyes cella, ahol megvan a joga ahhoz, hogy saját magát parodizálhassa vég nélkül és szüntelen, mindenféle korrekció nélkül. Korlátlanul, de korlátokkal körbevéve. És éppen most, mikor a legsúlyosabbak a lábain a béklyók, éppen most érzi úgy, hogy még sosem volt ilyen szabad és korlátlan körülötte a lég. Sötét középkor, majd felvilágosult legújabb kor. Mi lenne ha felcserélnénk? Fényteli középkor és sötét legújabb kor. Mennyivel jobban hangzik, ugye? Mert milyen kor, illetve kór lehet az, ahol az embernél okosabb a telefonja és ahol egy tanulatlan és ostoba bűnöző szavazata pont annyit nyom a latba, mint egy tisztességes és tanult orvosé? Egyáltalán milyen minőséggel rendelkezhet egy olyan világ, ahol mindenki egyenlő és ahol győz a mennyiség a minőség felett és amiben 4 évenként sorban állunk “borítékba zárt tébolyainkkal”? Régen a bilincsek vasból készültek. Ma virágból fonják őket. Cunciból.)
“Az idők végén, mondják, a kezdet visszatér.”
“Aki az életet az életnél többért odaadja, az szabad, aki ezt nem teszi, először szolga, aztán senki.”
* Guénon után, jelentése: megszilárdult (lsd. A mennyiség uralma és az idők jeleiben)
Jelen bejegyzés kommentálására lehetőség nincsen.
atyafipeca.hu 