Reach

2014.03.31. Veszélyes vizeken…

“Nietzsce kiemelte, hogy az a pont, ahol észrevesszük, hogy “Isten halott”, hogy a “szellem”, a jó és a rossz egész világa csak illúzió, és egyedül az a világ az igaz, amelyet valaha az előbbi nevében megtagadtak vagy elvetettek -hogy ez pont egy döntő próbatétel helye: “A gyengék összetörnek; az erősek elpusztítják azt, ami nem töri össze őket; a legerősebbek meghaladják azokat az értékeket melyek mértékül szolgáltak…”

“Maga Nietzsche saját magát úgy tekintette, mint Európa első tökéletes nihilistáját, aki azonban -miután lelkében megélte- már meghaladta a nihilizmust, az mögötte van, alatta van, rajta kívül van. A nihilizmust egy köztes kóros állapotnak tekintette, és megjósolta azt az ellenmozgalmat, amelynek rendeltetése, hogy a nihilizmust a meghódított pozíciók veszélyeztetése nélkül szorítsa ki…” 

“Az utolsó idők egész válságának a problémája így foglalható össze: szabad akart lenni egy olyan ember, akinek egy felszabadult élet csak romlást jelenthetett. “Isten halott” -mondták-: ez csak pusztán patetikus módja annak, hogy rámutassanak a korszak alapvető, de facto állapotára. De éppen Nietzsche jelenti ki: “Hogy megöltük Istent, de nem volt-e talán számunkra túlságosan nagy tett?” Nem kellene-e istenekké válnunk, hogy méltók legyünk erre?”

“Annak felismeréséből, miszerint “semmi sem létezik, mindent szabad”: a szellem szabadságából elkerülhetetlenül következik, hogy “most be kell bizonyítanotok, nemes természeteteket.”

A Zarathustrában, annak egy ismert szakaszában megtalálható a válság hátterének legnyomatékosabb megfogalmazása: “Azt mondod szabad vagy? Meg akarom ismerni a benned uralkodó gondolatokat. Számomra nem az fontos, hogy megmenekültél-e egy igától, hanem az, vajon azok egyike vagy-e, akiknek joga van lerázni az igát?” 

“Sokan vannak, akik elvetik legutolsó értéküket, amikor megszűnnek szolgálni. Mitől vagy szabad? Szabad vagy, de mire vagy szabad? És Zarathustra figyelmeztet arra, hogy BORZALMAS lesz egyedül lenned, valamilyen feletted álló törvény nélkül, saját szabadságoddal egy elhagyott területen és jeges levegőben, saját normád bírájaként és megtorlójaként. Aki csak szolgálva tud értékre szert tenni, akit a bilincsei nem megbénítottak, hanem megtámasztottak, annak a bátorsága meggyengül, kezdeti gőgje meghátrál. Vannak olyan érzelmek -folytatja Zarathusrta, amelyek ekkor megrohanják a szabad embert, és megölik, ha ő nem öli meg őket. Pontosan szólva magasabb nézőpontból itt meg van adva a modern ember nyomorúságának a lényegi alapja.”

“Egyébként erre hasonlóképpen mutatott rá Dosztojevszkij. Ez Krillov doktrínája. Azonos a keret: “Az ember csak azért találta ki Istent, hogy ne kelljen megölnie magát. Ez az emberiség története a kezdetektől napjainkig”, mondja Kirillov. Ennek következménye nyilvánvaló: az embernek szüksége van arra, hogy legyen centruma, egy alapértéke; miután ezt nem találta meg saját magába, önmagán kívülre helyezte, Istenbe vetítette ki; igen feltételezte, hogy létezik, de egy “másikban” megtestesülve, és az ebbe a másikba vetett hit ideiglenes megoldotta az egzisztenciális problémát. Kirillov megállapításával szemben ez valójában nem az emberiség egész történelmének  az értelme; ez csak egy teista vallás hitbuzgalmi fázisának értelme: ama fázisé, amely már a tradíció világának szétesését képviseli, és a metafizika törés már említett kritikus pontjából tör elő.”

“Kirillovnak, a szabad embernek kinyílik a szeme: “Nem akarok hinni. Tudom, hogy nincs Isten és nem is lehet.” Ebből akkor ez következik: “Ha Isten nincs és van Isten… Képtelenség és a logikai következetesség hiánya felismerni, hogy nincs Isten, és ugyanakkor nem felismerni, hogy Istenné lettünk, mert másként nem maradna  más hátra, mint, hogy megöljük magunkat.”

Figyelmen kívül hagyhatjuk az öngyilkosságot, Kirillov értelmes őrültségének a rögeszméjét, és egyszerűen összeroppanásról, széteséséről, az értelmetlenségben való elveszésről beszélhetünk. Ezzel a szituációval szemben születik meg a félelem és az aggodalom: “Olyan, mint amikor egy nyomorúságban élő, miután megkapta az örökségét, megrémülne, és nem merné rátenni a kezét, mert túl jelentéktelennek érezné magát ahhoz, hogy birtokolja.”

Semmi sem jellemzi jobban a döntő próbán való elbukást, a nihilista tapasztalat negatív kimenetelét, mint az az érzés, amelyet Sartre következő megfogalmazása fejez ki: “Arra vagyunk kárhoztatva, hogy szabadok legyünk.” Az ember magáévá teszi az abszolút szabadságot; de ezt a szabadságot csak kárhozatként tudja megélni. A metafizikai szorongás ennek a kiegészítője.”

“Milyen az az Isten, akinek bejelentették a halálát? Magának Nietzschének ez a válasza: “Csak az erkölcs istenét haladtuk meg.” Felteszi ezt a kérdést is: “Van-e értelme elképzelni egy istent túl a jón és rosszon?” A válasznak igenlőnek kell lennie: “Isten levedli erkölcsi bőrét, és meglátjuk, hogy túl a jón és rosszon újra megjelenik. Tehát nem a metafizika istenének, hanem a teizmus istenének, a személyes istennek kell eltűnnie, aki az erkölcsi és társadalmi értékek kivetítése, vagy pedig az emberi gyengeség támasza. 

“Nos, egy másfajta istent elképzelni nemcsak lehetséges, hanem egy ilyen isten minden kereszténység előtti és kereszténységen kívüli nagy tradíció belső doktrínáinak sajátja volt, és amelyekben a kettősségnélküliség princípiuma is megjelenik. Itt a világ végső alapjaként ténylegesen egy olyan princípiumot ismertek fel, amely megelőz és felülmúl minden antitézist, beleértve az immanencia és transzcendencia közötti, egyoldalúan tekintett antitézist is, tehát olyan princípiumot, amely a létezésnek, a teljes létezésnek, beleértve azt is, ami problematikus, romboló és rossz, megadja a világtól megszabadított, a nihilisztikus romboláson túl hirdetett szemlélet számára keresett legmagasabb igazolást.”

“Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a fogalmaknak a keresztény Nyugat által bármiféle “igaz” vallás szempontjából lényegesnek és nélkülözhetetlennek tartott csoportja -a teizmus istene, a mennyország és a pokol szankciójával járó erkölcsi törvény, a világ gondviseléséből fakadó rendjének és “erkölcsi” és “racionális” célszerűségének korlátozott felfogása, a hittel kapcsolatos főként indulati, érzelmi, intellektus alatti állásfoglalás- hiányozhat a létezés metafizikai szemléletéből: abból a szemléletből, amelyet a tradíció világa teljességgel elismer. 

Arra az Istenre sújtottak le, akit az egész vallási rendszer vonzásközpontjának fogtak fel. De ezzel egy új lényegiség horizontja nyílhat meg azok számára, akik erőpróbaként -azt is mondhatnánk: magasabb értelemben vett hitük próbájaként- fogják fel mindazokat a bomlasztó folyamatokat, amelyeknek az utóbbi idők civilizációja által követett orientáció utat nyitott.

Lehull amaz isten erkölcsi bőre, aki odáig jutott, hogy a polgári világ által a nagy erkölcs helyébe lépetett kis erkölcs fájdalomcsillapítójává vagy kiegészítőjévé vált. Azonban az előbb említett metafizikai doktrínák által nyújtott lényegi mag sértetlen marad, annak számára, aki ezt fel tudja fogni és át tudja élni. Mindezek a nihilista folyamatok nem érhetnek fel hozzá, fölötte áll minden felbomlásnak.”

“Az ember csak azt tette, amit akart; csak azt akarta, amit tett.”

http://www.persica.hu/

Hazafelé “csorogva” egy rég látott ismerősöm mellett vitt el a folyó. Éppen lázasan, már-már versenytempóban a horgait gilisztázta.

“-Mit fogtál?” -jött a kíváncsi kérdés… “-Látsz nálam botokat?” -kérdeztem vissza. “-Mi van, frusztrált vagy, vagy mi?” Nem válaszoltam. 

A kedvenc kanyaromhoz érve elfeküdtem a hajóban, lábaimat beleengedtem a jéghideg vízbe és hagytam, hogy a folyó kedvére eljátsszon velem. Eszembe jutottak egyik barátom szavai:

“A feltámadáshoz meg kell halni.” 

“Sokan vannak, akik elvetik legutolsó értéküket, amikor megszűnnek szolgálni. Mitől vagy szabad? Szabad vagy, de mire vagy szabad? És Zarathustra figyelmeztet arra, hogy BORZALMAS lesz egyedül lenned, valamilyen feletted álló törvény nélkül, saját szabadságoddal egy elhagyott területen és jeges levegőben, saját normád bírájaként és megtorlójaként. Aki csak szolgálva tud értékre szert tenni, akit a bilincsei nem megbénítottak, hanem megtámasztottak, annak a bátorsága meggyengül, kezdeti gőgje meghátrál. Vannak olyan érzelmek -folytatja Zarathustra, amelyek ekkor megrohanják a szabad embert, és megölik, ha ő nem öli meg őket. Pontosan szólva magasabb nézőpontból itt meg van adva a modern ember nyomorúságának a lényegi alapja.”

Egy bejegyzés, ami talán valahol rímel az iméntire: 

https://atyafipeca.wordpress.com/2014/03/29/homo-stupidus-subpersonalis/

Vízállás: 250 cm