Ösztönöktől vezérelve

2014.04.18. Avagy vissza a természetbe?

Valamelyik nap “az egyik roppant népszerű” horgász- és vadászcsatorna (kanális) honlapján az alábbi mottóra lettem figyelmes: “Ösztönöktől vezérelve.” A sors iróniája, hogy már régóta szerettem volna magamban letisztázni ” a természet lágy ölén” című szentimentális “love story” mibenlétét, de még mielőtt alaposabban megrághattam volna a témát Julius Evola ismét a segítségemre sietett. Érdekes, hogy az általam olvasott könyvekben mindig megtalálom az adekvát választ azokra a kérdésekre, melyek éppen foglalkoztatnak. A folytatásban górcső alá vesszük a rousseau-i “vissza a természetbe” életérzés pozitív(?) és negatív oldalait, méghozzá szigorúan a tradicionalitás egyedi szűrőjén keresztül.

De még mielőtt nekilendülnénk, hadd legyen szabad visszautalnom az “Ösztönöktől vezérelve” sokatmondó szlogenjére, mert egy ilyen beszédes és önmagán túl(alul) mutató “önmeghatározás” szinte már-már kórrajzba illő, úgyhogy hiba lenn elmenni mellette. Ösztönöktől vezérelve; vagyis vezetve, vezéreltetve, irányítva. Ebben az összefüggésben éppen az ember az, aki a cselekvést elszenvedi, vagyis ő a cselekvés tárgya; az uralt, a mozgatott. Vajon milyen minőséget képviselhet egy olyan “ember”, aki még büszke is arra, hogy saját ösztönei pórázán van “lazára” engedve? Most pedig következzék egy rövidke részlet a Meglovagolni a Tigrist c. könyvből. A fejezet címe már önmagában is beszédes. »”Az állati eszmény.” A természet iránti érzés.« 

“Számunkra e tekintetben sem arról van szó, hogy áttérjünk a lázadás vagy a tiltakozás ama formáira, amelyek -az “emberi értékek” védelmének gondolatával- a város és a természet, a “civilizáció” és a természet közötti ellentétből kiindulva a természet ellentétből kiindulva a “természethez való visszatérésbe” torkollanak. Ez a téma már az elmúlt évszázad polgári repertoárjának sajátja volt. De ma annak keretében jelenik meg, amit a létezés fizikai primitivizálódásának nevezhetünk.

Itt annak a regressziónak a hatásairól van szó, amelynek következtében a nyugati ember “felszabadulása” során egyre kevésbé érezte magát a teremtés kiváltságos lényének, és egyre inkább hozzászokott ahhoz, hogy úgy tekintsen magára, mint aki a számos természeti faj -és végül egyenesen állatfaj- egyikéhez tartozik. Ennek a belső orientációnak a darwinizmus és az evolucionizmus kialakulása és elterjedése már kétségtelen jele volt. De eltekintve az elméletek és a tudomány területétől, a modern hétköznapi élet területén ez magatartásformákban nyilvánult meg, amikor formát adott annak, amit valaki az “állati eszménynek” nevezett, főként az észak-amerikai világra utalva, ahol ez először valósult meg.

Ez az elnevezés annak a biológiai jólétnek, annak a komfortnak, annak az optimista eufóriának a kifejezését jelenti -amely hangsúlyozza mindazt, ami csupán egészség, fiatalság, fizikai erő, anyagi biztonság és siker, a has és a szexus igényeinek primitív kielégítése, sportélet és így tovább-, aminek másik oldala az érzékenység és az érdeklődés minden magasabb formájának elsorvadása. Erről már szóltunk. Nyilvánvaló, hogy ezt az eszményt csak olyan ember emelhette a modern civilizáció mutatójának rangjára, aki csak azon aspektusok tekintetében fejlődött, amelyek szerint ő nem több, mint, mint egy állatfaj egyede. Nem térünk ki arra, hogy elmondjuk; ez az eszmény találkozik a nihilizmussal, amely sok ma uralkodó társadalmi-politikai áramlat alapja. Itt csak az érdekel bennünket, hogy hangsúlyozzuk a természethez való visszatérésnek, a személyiség egyfajta fizikai kultuszának jegyében végbemenő orientációit.

Nem az organikus kompenzáció pusztán legitim, de banális formáiról van szó. Semmiféle probléma sem vetődik fel, amikor a mai emberben megnyilvánul a modern nagyvárosok környékén kívüli fizikai felfrissülésnek, az idegek megnyugtatásának,  a test felhangolásának igénye. Így a természetben folytatott életnek, a testkultúrának, sőt a sport bizonyos fajtáinak is kétségtelenül  hasznos funkciója lehet. Azonban a dolgok másképp állnak, amikor polemikusan, hogy úgy mondjuk spirituális tényezők lépnek be; vagyis amikor azt gondolják, hogy az ember a természetes élet és a fizikai megerősödés légkörében közelebb van önmagához, mint a “civilizált élet” élményei és feszültségei között; főként amikor azt tételezik fel, hogy a jólét és a felüdülés többé-kevésbé fizikai élményeinek közük van valami mélyhez és ahhoz, ami magasabb szempontból emberi integritásnak tekintendő. 

Az ezen az alapon az “állati eszményhez” és a modern naturalizmushoz vezető orientáción kívül általánosságban rá kell mutatnunk arra a hibára, amely a Földanyához és éppenséggel a “természethez” való visszatéréssel összekevert “eredethez való visszatérés” formulájának a sajátja. Noha gyakran rosszul alkalmazták, nem kevésbé igaz teológiai tanítása, amely szerint az ember számára sohasem létezett egy tisztán “természeti” állapot: kezdettől fogva “természetfeletti” állapotban volt, amelyből azután kizuhant. Ténylegesen a sajátos “tipikus” értelemben vett ember tekintetében sohasem beszélhetünk arról az “eredetről” és arról az “Anyáról”, amelynek függvényében az ember ne haladná meg nemcsak a társaival való promiszkuitást, hanem az állati fajokkal való promiszkuitást is. 

A természethez való minden “visszatérés” (ez a formula általánosítva magában foglalhatja az ösztön, a tudattalan, a test, az intellektus által gátolt élet jogainak nevében hangoztatott minden tiltakozást) regresszív jelenség. Az az ember, aki ebben az értelemben “természetessé” válik, valójában “elfajul”. 

Itt visszatérhetünk a kiindulási pontunkhoz, mivel annak a magatartásnak a tekintetében, amelynek az általunk vizsgált embertípus számára “természetesnek” kell lennie, e szemlélet elvetésének egyik sajátos következménye a “város” és a “természet” közötti ellentét meghaladása. Ez annak a magatartása, aki a maga helyét éppoly kevéssé ismeri fel a “természetben”, mint a “városban”, aki abban a magasabb értelemben normális és ép, hogy mindkettőtől távol tartja magát és a menekülés egyik formáját, a fáradtságot és a belső tartalmatlanság tünetét látja abban a szükségletben és abban az élvezetben, hogy az állatian fizikai állapotban engedjük el, pihenjük ki, érezzük magunkat. A test a már pontosított értelemben a kifejezés és a cselekvés eszköze, a személy része, amelyet abban a helyzetben, hogy élünk, felvállaltunk; ezért kézenfekvő, hogy rá is ki kell terjednie a figyelemnek , a forma aktív és teremtő megragadásának, amely arra törekszik, hogy az egész lény teljességét biztosítsa. 

Azonban ennek semmi köze sincs a fizikai személyiség kultuszához, még kevésbé a sportok, kiváltképpen a kollektív sportok iránt tanúsított tébolyhoz, amely ma a legközönségesebb és a tömegek között legelterjedtebb kábítószerek egyike. 

Ami a “természet szeretetét” illeti, a bennünket érdeklő típus általában a természetet úgy tekinti, mint egy szélesebb és objektívabb egész részét: számára egyformán természet a mező, a hegység, a liget, a tengerpart, valamint a gát, a nagy modern kikötő a daruk és rakpartok csápszerű rendszerével vagy a funkcionális felhőkarcolók komplexuma. Ez egy magasabbrendű szabadság tere. Szabadnak maradni, önmagunknak lenni mind az egyik, mind a másik “természettel” szemben -és a sztyeppe közepén vagy a szinte sértetlen alpesi csúcsokon éppúgy, mint az európai vagy amerikai éjszakai mulatóhelyeken. 

Az “állati eszmény” másik oldala a természet és a táj iránti érzés banalizálása. Ez már arra az idilli természetre is érvényes volt, amelyből az enciklopédisták és Rousseau idejében mítoszt gyártottak. Később ugyanilyen módon jelent meg a polgár számára kedves természet: a szép és a bájos, a festői, a pihentető, árkádiai, vagy lírai természet, amely a dolgokba “nemes érzelmeket” lehel; a természet a patakocskákkal és ligetecskékkel, a romantikus alkonyokkal, és a szenvelgő holdfénnyel; a természet, amelynek közepette verseket szavalnak, idilleket szőnek, széplelkű költőket idéznek. Még ha szublimálva és felmagasztalva is, ez a Beethoven Pastorale-szimfóniája által megörökített légkör. 

Végül bekövetkezett a természet plebejussá tétele, a tömegek és a motorizált és nem motorizált köznép betörése mindenüvé az utazási irodákkal, a munka utáni időt kitöltő szervezetekkel és a többivel; és immár semmit sem kímélnek. A naturalisták és nudisták jelentik a határjelenséget. A magukat ízetlenül, szinte teljes meztelenségükben a tekintetnek kitevő férfi- és női testek ezreitől féregszerűen nyüzsgő strandok az idők másik jelei. Egy további jelenség a hegyekben a függővasutak, drótkötélpályák, függőszékek és sífelvonók rohama. Mindez korszakunk végső szétesésének rendszeréhez tartozik. Nem érdemes ezeknél időznünk…”

“Matzke írta: ” A természet a dolgok nagy birodalma, azoké, amelyek semmit sem akarnak tőlünk, amelyek nem ösztönöznek bennünket, nem követelnek szentimentális reakciókat sem, amelyek némán állnak előttünk, mint egy magáért való, szélsőségesen külsőleges világ. Ez az, éppen ez az, amire szükségünk van… ez a mindig nagy és távoli valóság, amely önmagában nyugszik, messze túl az ember minden kis örömén és kis fájdalmain. A tárgyak világa, amely önmagában van zárva és amelyben önmagunkat is tárgyakna érezzük. Tökéletes elszakadás mindattól, ami csupán szubjektív, minden személyes hiábavalóságtól és semmiségtől: számunkra ez a természet.”

Arról van tehát szó, hogy helyreállítsuk a természetben -a térben, a dolgokban, a tájban- az emberitől való távolságnak és idegenségnek azokat a jellegzetességeit, amelyeket az individualizmus korszaka elfedett, amikor az ember az érzelmeit, szenvedélyeit, lírai lendületét kivetítette a természetbe, hogy azt közel hozza magához. Arról van szó, hogy fedezzük fel újra a lélektelennek a nyelvét, amely csak akkor nyilvánul meg, ha előbb a lélek abbahagyta azt, hogy kiöntse magát a dolgokba. 

Ezen a vonalon a természet tud beszélni a transzcendenciáról. Ekkor magától bekövetkezik az, hogy a tekintet a természet egyes főbb aspektusaitól más aspektusok felé fordul, amelyek alkalmasabbak a nem-emberire és a nem-individuálisra való megnyílásra. Nietzsche is beszélt a szervetlen világ “magasabbrendűségéről”, amikor a szervetlent “individualitás nélküli spiritualitásnak” nevezte. Hasonlatként, mint a “létezés legfőbb megtisztulására” utalt az Alpok és a gleccserek tiszta légkörére, ahol már nincsenek sem ködök, sem fátylak, ahol a dolgok elemi minőségei csupaszon és ridegen, de tökéletesen érthetően nyilvánulnak meg, és megragadjuk a létezés hatalmas rejtjelezett nyelvét, “a létezés kővé vált doktrínáját”.

Elérni, hogy a világ nyugodttá, stabillá, világossá, hideggé legyen; helyreállítani elementaritását, zárt nagyszerűségét, ez volt -ahogyan elhangzott- az “új tárgyilagosság” (Neue Sachlichkeit) követelése is. És itt helyesen kiemelték, hogy nem érzéketlenségről van szó, hanem egy másfajta érzékenységről. Számunkra is olyan embertípusról van szó, akit a természet már nem azért érdekel, mert valami “művészit”, “ritkát”, “jellegzeteset” nyújt; aki a természetben már nem a “szépet” keresi, azt, ami zavaros nosztalgiákat táplás és a fantáziához szól. E típus számára a többinél szebb tájak sincsenek, hanem a többinél távolabbi, határtalanabb, nyugodtabb, hidegebb, keményebb, primordiálisabb tájak vannak: a dolgok, a világ nyelvezetét nem fák, patakok, szép kertek, festői alkonyok és romantikus holdfény közepette, hanem inkább sivatagokban, a trópusok engesztelhetetlen napsütésében, nagy folyókban ragadja meg -éppenséggel mindabban, ami primordiális és elérhetetlen. És természetes, hogy annak az embernek, akinek ez az eltérő természetérzése van, a természettel való viszonya inkább cselekvő, nem pedig bizonytalan, lágy és szórakozott szemlélődő…”

“A természetnek az emberitől való megszabadítása, a csend és a lélektelen nyelvén való megnyitása úgy jelenik meg, mint annak természetéhez illő vonása, aki saját előnyére fordítja a modern világ rombolóan objektív folyamatait. De ez az irány nem különbözik attól, amelyet a tradicionális bölcsesség olyan iskolái is ismertek, mint a zen, egy valóságos megtisztulásnak, a tekintet megtisztításának, a szem felnyitásának, a tudat ama megvilágosító megnyitásának értelmében, amely meghaladta a fizikai “én” bilincsét: a “személy” és az ő értékeinek bilincsét.”

“…annak a felismerése, hogy nem létezik semmiféle túlvilág, semmi rendkívüli, hogy csak a valóságos létezik. A valóságot azonban egy olyan állapotban éljük át, amelyben a tapasztalatnak nincs alanya és nincs megtapasztalt tárgy sem; amely az abszolút jelenlét jegyében áll; “az immanens transzcendensé válik, a transzcendens pedig immanenssé.” A tanítás az, hogy amikor az Utat keressük eltávolodunk az Úttól és ugyanez érvényes önmagunk tökéletesítésére és “realizására” is. A cédrusfa az udvaron; egy felhő, amely árnyékát a dombokra veti; az eső, amely esik; a virág, ami kinyílik; a hullámverés egyhangú moraja: mindezek a természetes és banális tények az abszolút megvilágosodást, a satorit sugallhatják: éppen ezért, mert ezeknek a tényeknek nincs értelmük, céljuk, szándékuk; éppen azért, mert abszolút értelmük van. Így jelenik meg a valóság, a dolgok, amelyek olyanok, amilyenek puszta minőségében. 

Ennek erkölcsi oldalát olyan mondások fejezik ki, mint a következők:

“A tiszta és beszennyezetlen aszkéta nem lép be a nirvanába és az a szerzetes, aki megsérti a szabályokat, nem jut a pokolba, vagy pedig; “Nem kell keresned a bilincsektől való megszabadulást, mivel sohasem voltál megbilincselve.” 

Julius Evola: Meglovagolni a Tigrist, 18. Az “állati eszmény”, A természet iránti érzés (A Persica kiadó engedélyével)