2014.05.05.
“A munka magasztalásában, a “munka áldásainak” fáradhatatlan emlegetésében ugyanazt a hátsó gondolatot érzem, mint a személytelen, közhasznú cselekedetek dicsőítésében: a minden egyénitől való félelmet. A munkát látva -s itt mindig a látástól vakulásig tartó munkára, a kemény munkáséletre gondolunk- ma lapjában véve úgy érezzük, hogy az ilyen munka a legjobb rendőrség, mindenkit kordában tart, és érti a módját, hogy teljes erővel megakadályozza az értelem, a kívánságok s a függetlenségvágy kifejlődését. Mert rendkívül sok idegerőt használ ez és elvonja ezt a gondolkodástól, töprengéstől, álmoktól, gondoktól, szerelemtől, gyűlölettől, mindig valami kis célt tűz elénk és könnyű, szabályos kielégülést nyújt. Így hát az a társadalom, amelyben örökös kemény munka folyik, nagyobb biztonságban lesz: és napjainkban a biztonság a legfőbb istenség, azt imádják. És lám! Ó borzalom! Épp a munkás vált veszélyessé! Csak úgy nyüzsög a sok veszedelmes egyén! És mögöttük a veszélyek veszélye: az egyén!”
(Friedrich Nietzsche, úgy 120 évvel ezelőtt…)
atyafipeca.hu 