Szolipszizmus 5. rész

2014.05.15.

Az alábbi idézet egy Olvasó hozzászólásaként érkezett a “botrányos szolipszizmus” témakörével kapcsolatban, melyet annyira lényegre törőnek találtam, hogy úgy döntöttem létrehozom a Szolipszizmus 5. részét…
“Az ember nagyon sokféleképpen van jelen a világban. Ha levetjük magunkról a felvilágosodás és a humanizmus súlyosan lefokozó és lekorlátozó sugallatait, be kell hogy lássuk, hogy amíg lefelé, a létezése formai szintjein többé-kevésbé meghatározott, lehatárolt az emberi lény, addig felfelé (befelé) a “végtelenbe” nyitott. Ez azt is jelenti, hogy az ember két olyan világot köt össze lényében, amelyek “végtelenül” különböznek is egymástól. A két világ között hierarchikus és nem mellérendelt viszony áll fenn -(itt most figyelmen kívül hagyjuk, a buddhizmus magasabb irányzatai által megfogalmazott, a kettő egylényegiségére utaló- téziseit).”

A lehatárolt, formai világ nem a Teljesség ellenpólusaként, hanem a “bennefoglaltságként” van jelen. Másképpen: a “világ benne van Istenben”. Igen ám, de akkor az is kijelenthető, hogy a világ Teljesség is, hiszen, ha benne van akkor nem “más”. Akkor mégis miért érezzük ezt a kettősséget, hiszen lényegében minden, mindig teljes és tökéletes. Lényegében az is, de ez a keresőn most nem sokat segít. Ugyanis egyetlen egy dolog van, ami ennek a lényegi belátása elől elzárja az embert, ez pedig az aktuális “nézőpontja” másként fogalmazva aktuális “önazonossága”. Az önazonosság legalapvetőbb reprezentánsa pedig az “én” érzete.

Az “én” a legjobb barátunk, de a legnagyobb ellenségünk is lehet egyben. Ha az “én”-re úgy tekintünk, mint emberi létezésünk középpontjára, akkor az felemelkedést, de ha úgy, mint ami elválaszt (vagyok én, és vannak a nem “nem ének”), akkor viszont lesüllyedést generál. De mi ez az “én”? (most nem arról beszélek, hogy “ki vagyok én?”) Miért jön létre? Az én a Teljesség lenyomata a mulandó világban. Miért mondom ezt? Mert az “én” még lefokozott állapotában is hordozza a Teljesség alapvető “tulajdonságait”. Egyik az “egyedülvalóság” (hiszen a Teljességen kívül nem lehet más). És valóban a világunkban csak egy ilyen “dolog” van amit egyedülvalónak tapasztalunk (tapasztalunk szó aláhúzva) ez pedig az “én”. Beszélhetnek mások “én”-ről természetesen, de azokat sosem tudom tapasztalni.

https://atyafipeca.wordpress.com/2013/12/13/hamvas-bela-a-tukor/

A másik hordozott tulajdonság a “középpontiság” (a forrás öntapasztalása). Elég csak körbenézni a világban, elemi tapasztalásunk szerint MINDIG a középpontban tapasztalom magam. A tenger horizontja mindenfelé egyenlő távolságra van tőlem, én a világ középpontjában vagyok, sőt a középpontja vagyok. A középpont viszont a Lényeg, a Forrás evilági lenyomata.
A fentiekből az is következik azonban, hogy az “én” merő praktikum, addig és csakis addig áll fenn, amíg az önazonosság ki nem teljesedik az Abszolútumban. Ezért én nagyon nem szeretem az “én” és az “Én” használatát és pláne szembeállítását, mert ez könnyen félrevezető lehet. De ha már felvetődik, akkor úgy kell fogalmaznunk, hogy az “út” az a tettcselekvés, amely végén az “én” felszívódik és kiteljesedik az “Én”-ben (nem elvész benne, hanem kiteljesedik!)

Hogyan kapcsolódnak mindezek a szolipszizmushoz?

A szolipszizmus a beteljesedett “én”-t tartja csak egyedülvalónak (Önmagamság)! A létezésem alacsonyabb, nem teljes megéléseiben még dominál a “nem-énség”, ez pedig külső világként (és többi emberként) vetül elénk. A szolipszizmus ezt a “VAGYOKSÁG-VANSÁG” viszonyaként határozza meg. Ebben a tapasztalásban, minden, amiből “több van” az nem énség, hanem vanság (még nem felismert vagyokság), és ebbe bizony beleszámít a saját testiségem, pszichém, gondolataim, még szellemem is) és minden olyan dolog, amit másban is tapasztalok csak egy “dolgot” nem: az “Én vagyok” érzését.

Összefoglalva – megítélésem szerint – a szolipszizmus nem az énség bármilyen formáját tartja egyedülvalónak, hanem azt a princípiumot, amelyre az “ÉN” (és csakis az én) képes kaput nyitni, és ahol léte beteljesedik. Ez László András megfogalmazásában a végső Önmagamság, vagyis a teljes Felébredés.

Még egyfontos észrevételt tennék az “énség” kettős (elhatárol és összeköt) jellegzetességével kapcsolatban. Az, hogy az “én” megakadályoz abban, hogy a többi embert (ez esetben, mint vanságokat) “énnek” tekintsek van egy hallatlanul pozitív következménye is. Egészen addig, amíg önazonosságom nincs azon a létrendi szinten, hogy a “vanságok” és a “vagyokságok” lényegi azonosságát, pontosabban a “vanságok” “vagyokságba” való integrációját helyesen átéljem és véghez vigyem, addig az “énség” elválasztó szerepe tulajdonképpen megóv attól, hogy elvesszek a “vanságokban”.
Ugyanis, (és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni) ha úgy igyekeznék a “vanságokat” “vagyokságként” megélni, hogy erre nem vagyok metazifikai értelemben felkészülve, a szándékommal éppen ellentétes eredményt érnék el: felemésztene a “vanság”, a “más”, melynek eredményeképpen tulajdonképpen elvesznék a létezés külső perifériájában.
Tehát a tét hatalmas. Ha nem érzed úgy, hogy a többi ember az éned része, akkor ne is szándékozz őket annak tekinteni, ezzel számtalan problémától kíméled meg Magad.”

“Kezdetben az egész világ Önmagam voltam.”