Szolipszizmus 6. rész

2014.05.18. Eckhart Mester tollából. Néhányaknak…

Minél mélyebbre ás le az ember, annál inkább tapintható a nagy világvallások közös alapja. A következő prédikáció úgy 700 évvel ezelőtt(!) íródott, az állítólagos “legnagyobb sötétség” idején. Ezzel szemben a szöveg határtalan világosságról és tudásról tanúskodik, létrehozván ezzel a Szolipszizmus 6. részét itt a blogon.

“Néhányan azt kérdezték tőlem, mi is a szegénység magában véve, s mi is egy sze­gény ember. Erre akarok most válaszolni. Albert püspök azt mondja, az a szegényember, aki nem éri be semmivel, amit Isten valaha is teremtett – s jól mondja. Mi viszont még jobban mondjuk s még magasabb értelemben tekintjük a szegénységet: az a szegényember, aki nem akar semmit, nem is tud semmit s akinek nincs is semmije. Errõl a három pontról akarok szólni, s kérlek benneteket Istenre, hogy ha csak bírjátok, ezt az igazságot felfogjá­tok. Ha mégsem értitek, amiatt se fájjon a fejetek, mert az igazság, amelyikrõl szó­lani szeretnék, olyan, hogy csak néhány jó ember fogja megérteni…

Elõször is azt mondjuk: az a szegényember, aki nem akar semmit. Némelyik ember ennek értelmét nem jól fogja fel: ezek azok az emberek, akik vezekléssel és külsõ gyakorlással hozzátapadnak önõsségükhöz, s azt õk mégis nagyra tartják! Isten legyen irgalmas hozzájuk, hogy ilyen keveset ismernek fel az isteni igazságból! Az ilyen embereket külsõ látszat alapján nevezik szentnek, pedig belülrõl szamarak, mert az isteni igazság tulajdonképpeni értelmét nem fogják fel. Ezek az emberek mondani ugyan mondják, hogy az a szegényember, aki nem akar semmit sem. Ér­teni azonban így értik: az embernek úgy kell élnie, hogy soha semmiben se teljesítse be a saját akaratát, hanem sokkal inkább arra törekedjen, hogy Isten legkedvesebb akaratát végezze be. Ezeknek az embereknek jól áll az ügyük, mert amit gondolnak jó; ezért illesse õket dicséret. Ajándékozná bár nekik Isten az õ könyörületességé­ben a mennyországot. Én azonban az isteni igazságra mondom, hogy ezek az em­berek nem szegény emberek, és nem is hasonlitanak a szegény emberhez. Nagynak látszanak õk azoknak az embereknek szemében, akik semmi jobbat nem tudnak. Én mégis azt mondom, szamarak õk, akik az isteni igazságból nem fognak fel sem­mit sem. Jó szándékukért legyen ám jussuk a mennyország; de arról a szegénység­rõl, amelyikrõl most akarok szólani, nem tudnak semmit sem.

Ha most valaki megkérdezné tõlem, hogy akkor mi is az a szegényember, aki nem akar semmit, annak megfelelek, s ezt mondom: mindaddig, amíg az emberben még megvan az, hogy az õ akarata Isten legkedvesebb akaratának betölteni akarása, az olyan embernek nincs meg az a fajta szegénysége, amelyikrõl mi akarunk szó­lani; mert az ilyen embernek még van akarata, amellyel Isten akaratának akar megfelelni, s ez nem az igazi szegénység. Mert ha az ember igazán szegény akar lenni, akkor saját teremtett akaratától annyira szabadnak kell lennie, mint amennyire az volt, mikor nem volt. Mert az örök igazságra mondom nektek: mindaddig, amíg az az akaratotok, hogy Isten akaratát betöltsétek, megvan, amíg vágytok az örökkévalóságra és Istenre, addig nem vagytok igazán szegények. Mert csak az a szegény ember, aki nem akar semmit és nem is vágyik semmire sem.

Mikor még elsõ forrásomban léteztem, nem volt Istenem, s magam voltam forrása magamnak. Nem akartam semmit, nem vágytam semmire, mert nem kötõdõ lét voltam, s önmagamnak megismerõje az igazság gyönyörûségében. Akkor csak magamat akartam, és semmi mást; amit akartam, az én voltam, s ami voltam, azt én akartam, s Istentõl és mindentől szabadon léteztem. Mikor azonban a magam szabad akaratából innen kiléptem, s teremtett lényemet megkaptam, akkor már volt Istenem; mert mielõtt a teremtmények lettek, Isten nem “Isten” volt: sokkal inkább volt az, ami. Mikor a teremtmények meglettek s teremtett létüket megkapták, akkor Isten nem önmagában volt már Isten, hanem a teremtményekben.

Azt mondjuk mármost, hogy amennyiben Isten “Isten”, nem legvégsõ célja a teremtménynek; akkora gazdagsággal a legkisebb teremtmény is bír Istenben. S ha úgy lenne, hogy egy légynek esze volna s képes volna értelmével kutatni az isteni lét örök feneketlen mélyét, amelybõl ered, akkor azt mondanánk, hogy Isten mindazzal együtt, ami õ “Istenként”, sem volna képes eleget tenni s beteljesedést nyújtani a légynek. Ezért kérjük Istent, hogy “Istentõl” mentesek legyünk, hogy az igazságot ott, ahol a legfelsõ angyalok meg a légy meg a lélek egyek, megragadhassuk és örökkön élvezhessük, ott, ahol léteztem, s ahol azt akartam, ami voltam, és az voltam, amit akartam.

Azt mondjuk tehát: ha az ember akaratban szegény akar lenni, akkor olyan keveset kell akarnia és vágynia, mint amennyit akkor akart és vágyott, amikor nem volt. S ekképp szegény az olyan ember, aki nem akar semmit sem.

Másfelõl az a szegényember, aki tudni sem tud semmit. Valamikor azt mondottuk, az embernek úgy kell élnie, hogy ne éljen se magának, se az igazságnak, sem pedig Istennek. Most viszont máshogyan mondjuk, s tovább akarunk menni: annak az embernek, aki ilyen szegénységet akar, úgy kell élnie, hogy tudni se tudja: nem él sem magának, sem az igazságnak, sem pedig Istennek. Sokkal inkább: annyira mentesnek kell lennie minden tudástói, hogy ne is tudja, ne is ismerje fel, ne is érezze, hogy Isten benne él, mi több: mentesnek kell lennie valamennyi ismerettõl, ami benne él. Mert mikor az ember Isten örök lényegében létezett, nem élt benne semmi más; ami akkor élt, az õ maga volt. Ezért mondjuk, hogy az embernek annyira mentesnek kell lennie saját tudásától, mint amennyire az volt, mikor nem volt; hagyja Istent, tegyen, amit akar, s maga legyen mindentõl mentes.

Mindaz, ami valaha is Istenbõl eredt, tiszta mûködés céljával eredt. Az ember tulajdon mûve: hogy szeressen és megismerjen. Kérdés mármost, hogy melyikben rejlik inkább a boldogság. Egyes mesterek azt mondják, az ismeretben, mások, hogy a szeretetben, megint mások azt mondják, az ismeretben és a szeretetben rejlik, s õk már inkább beletalálnak. Mi viszont azt mondjuk, hogy nem rejlik sem a megismerésben, sem a szeretetben; sokkal inkább: van a lélekben valami, amibõl ismeret és szeretet árad; ez maga nem ismer meg és nem is szeret, ahogyan a lélek erõi teszik. Aki ezt megismeri, az felismeri, hogy miben rejlik a boldogság. Ennek nincs sem előbbje, sem utóbbja, nem vár semmi eljövendõre, mert nem nyerhet és nem is veszíthet. Ezért van megfosztva annak tudásától is, hogy Isten mûködik benne; sokkal inkább õ maga az, ami magában gyönyörködik ugyanúgy, ahogy azt teszi Isten is. Azt mondom tehát, hogy annyira szabadon és mentesen kell léteznie az embernek, hogy ne is tudja, ne is ismerje róla: Isten hat benne; s így lehet szegénysége valakinek. Azt mondják a tanítómesterek, Isten lét, értelmes lét, s minden do­lognak tudója. Én viszont azt mondom: Isten nem lét, nem is értelmes lét, és nem is tudja sem ezt, sem azt. Ezért mentes Isten minden dologtól s ezért minden dolog is egyben. Mármost aki szellemben szegény akar lenni, annak szegénynek kell lennie minden saját tudásban is, annyira, hogy ne tudjon semmirõl, sem Istenrõl, sem a teremtményekrõl, sem pedig magáról. Emiatt szükséges, hogy az ember arra vágyjon: semmit se tudjon és ne is ismerjen meg semmit sem Isten mûveibõl. Ekképp képes szegény lenni az ember saját tudásban.

Harmadszor az a szegényember, akinek nincsen semmije sem. Sokan mondták már, hogy az a tökéletesség, ha az ember a Föld anyagi javaiból nem birtokol sem mit, s ez bizonyára igaz is abban az értelemben: ha valaki szándékkal tesz így. De ez nem az az értelem, amelyikre én gondolok.

Az elõbb azt mondtam, az a szegényember, aki Isten akaratát sem akarja beteljesíteni, hanem sokkal inkább úgy él, hogy annyira mentes saját akaratától és Isten akaratától, mint amennyire az volt, mikor nem volt. Errõl a szegénységrõl mondjuk, hogy a legmagasabb szegénység. Másodszor pedig azt mondtuk, az a szegény ember, aki mit sem tud arról, hogy Isten benne hat. Ha valaki ennyire megfosztott tudástól, ismerettõl, az a legtisztább szegénység. A harmadik fajta szegénység viszont, s errõl akarok most beszélni, az a legvégsõbb: az, hogy az ember bírni sem bír semmivel.
Most pedig figyeljetek ide buzgón és komolyan! Többször mondtam már s mondják nagy mesterek is: az embernek annyira mentesnek kell lennie minden dologtól és minden cselekvéstõl, a belsõktõl és a külsõktõl egyaránt, hogy tulajdon helye lehessen Istennek, ahol Isten mûködni tud. Most másként mondjuk. Ha úgy fest a dolog, hogy az ember mentes minden teremtménytõl, Istentõl és magától is, s az még megvan benne, hogy Isten helyet lelhet benne, ahol mûködjék, akkor azt mondjuk: amíg ez az emberben megvan, addig nem a legigazabb szegénységgel szegény. Mert Istennek mûveivel nem az a szándéka, hogy az ember magában hellyel birjon, ahol Isten mûködni tud; hanem az a szellem szegénysége, ha az ember annyira mentes Istentõl és valamennyi mûvétõl, hogy Isten, ha a lélekben mûködni akar, akkor õ maga legyen az a hely, ahol mûködni akar – ezt pedig szívesen teszi. Mert ha Isten ennyire szegénynek találja az embert, akkor Isten saját mûvét mûveli, s az ember így szenvedi el Istent magában, Isten pedig saját helye mûveinek azáltal, hogy Isten önmagában mûveli, amit mûvel. Itt, ebben a szegénységben jut el az ember ahhoz az örök léthez, ami volt, ami most és ami marad mindörökkön.

Ezért mondjuk: annyira szegénynek kell lennie az embernek, hogy õ se legyen, benne se legyen helye Istennek, ahol mûködni tudna. Amíg az ember helyet õriz, különbözõséget õriz. Ezért kérem Istent, hogy fosszon meg “Istentõl”; mert lényegi létem Isten fölött való, amennyiben Istent a teremtmények kezdetének tekintjük; Istennek önnön létében ugyanis, ahol Isten fölötte van létnek és különbözõségnek, ott én magam voltam, magamat akartam s magamat ísmertem föl, hogy ezt az embert megteremtsem. S ezért vagyok önmagam forrása létem tekintetében, amely örök, de nem keletkezésem tekintetében, amely idõbeli; s ezért vagyok meg nem született, és születetlenségem mértékében nem halhatok meg soha. Születetlenségem mértékében voltam örökkön, vagyok most és leszek örökkön-örökké. Ami születettségem szerint vagyok, az meg fog halni és semmivé fog válni, mivel halandó; ezért el kell enyésznie az idõvel együtt. Az én születésemben született meg minden dolog, s én voltam forrása magamnak és minden dolognak; s ha úgy akartam volna, akkor nem lennék én sem és nem lenne semmi más sem; ha viszont én nem lennék, akkor nem volna Isten sem; hogy Isten “Isten”, annak én vagyok a forrása; ha én nem lennék, akkor Isten nem lenne “Isten”. Tudni ezt nem szükséges.

Egy nagy tanítómester azt mondja, hogy áttörése nemesebb, mint kiáradása, s ez így igaz. Mikor Istenbõl kiáradtam, akkor minden így szólt: Isten van. Ez azonban engem nem tehet boldoggá, mert ebben teremtményként ismerek magamra. Az áttörésben viszont, ahol mentes vagyok a magam akaratától és Isten akaratától és valamennyi müvétõl és magától Istentõl is, ott fölötte vagyok minden teremtménynek, s nem vagyok sem Isten, sem teremtmény, sokkal inkább vagyok az, ami voltam s ami maradok most és mindörökkön. Ott benyomás hatol belém, amely följebb visz valamennyi angyalnál. Ezzel a benyomással akkora nagy gazdagságot kapok, hogy Isten nekem már nem lehet elég mindazzal együtt sem, ami õ “Istenként” s valamennyi isteni mûvével együtt; mert ebben az áttörésben az lesz részem, hogy én és Isten egyek vagyunk. Ott az vagyok, ami voltam, s ott nem apadok és nem gyarapodom, mert mozdulatlan ok vagyok, mozgatója mindeneknek. Itt Isten nem lel helyet az emberben, mert az ember ezzel a szegénységgel azt szerzi meg, ami volt örökkön s ami marad mindig is. Itt Isten a lélekkel egy s ez a legigazabb szegénység, amit az ember lelhet.
Aki ezt a beszédet nem érti, az ne keserítse vele szívét. Mert amíg az ember nem olyan, mint ez az igazság, addig nem fogja megérteni ezt a beszédet sem. Mert leplezetlen igazság ez, amely Isten szívébõl fakad egyenesen.
Hogy így tudjunk élni, hogy örökké ezt tapasztalhassuk, abban segítsen minket az Isten. Ámen.”

Eckhart Mester, 12. prédikáció,

BEATI PAUPERES SPIRITU, QUIA IPSORUM EST REGNUM COELORUM.

 “ha viszont én nem lennék, akkor nem volna Isten sem.”