Beszélgetés Julius Evolával

2014.06.02. az 1970-es évekből…

“-Az előbb utalt egy “differenciált embertípusra”, és ez az utalás gyakran visszatérő motívum a könyveiben, főként azokban, amelyek az “egzisztenciális orientációt” tárgyalják, úgy mint a Meglovagolni a Tigrist (Cavalcare la tigre). El tudná mondani nekünk, mit ért ezen a megjelölésen?”

-Egy olyan felelet, amely alaposan megvizsgálná a kérdést, meglehetősen messze vinne; e feleletet illetően arra kényszerülök, hogy a Meglovagolni a Tigrist c. munkámra utaljak. De az előzőleg már tárgyalt speciális témára hivatkozva elég, ha annyit mondok, hogy a “differenciált embertípus” az, amely személyiségként képes inkább aktív, mintsem passzív magatartást tanúsítani mindazzal szembe, ami benne ösztönösség, impulzus, érzelmi jelleg, “természet”. Ő az, akiben legalábbis részben megvan az ókori filozófia által “belső uralkodónak”, hegemonikonnak nevezett princípium. A szexus területén, mint más területeken is, számára a következő normának kell érvényesnek lennie: “Szabad megtenned azt, amiről tudod, hogy ha akarnád tartózkodnál tőle…”

… továbbá számot kell vetnünk azzal, hogy az első jöttment nem becsülheti magát túl annyira, hogy azonosítsa magát a jelenkori embernek a könyv által megszólított, sajátos típusával.*

* differenciált ember

-Immár egy hónapja, hogy az Edizioni Mediterranee-nál megjelent a Lázadás a modern világ ellen harmadik kiadása. Ezt a művet általában úgy tekintik, mint a legfontosabbat és legalapvetőbbet ahhoz, hogy megértsük az Ön sok más állásfoglalásának az eredetét. A jelenlegi légkörben milyen jelentőséget tulajdonít ennek a kiadásnak? 

-A feleletet részben megadja már maga a könyv kiadói ajánlása, amely szerint ennek az újbóli kiadásnak kettős oka van. Az első emlékeztetni arra, hogy már harmincöt évvel ezelőtt (hiszen a Lázadás Olaszországban 1934-ben, Németországban pedig 1935-ben jelent meg először) meghirdettem a “modern” civilizáció elleni lázadást, amely messze meghaladja a jelenlegi különböző kontesztációkat, mivel nem az utóbbi, legújabb aspektusokat veszi figyelembe (a fogyasztói társadalmat, a technokráciát, és így tovább), hanem sokkal mélyebbre hatol, visszanyúlik az első okokhoz, egy általános történelmi rekonstrukció alapján megmutatja azokat a folyamatokat*, amelyek már abban az időben is a létezés minden ideális értékére és magasabb szervezeti formájára romboló hatást gyakoroltak.

*többek között a kasztok alászállása (az én megjegyzésem)

A második ok az, hogy a könyv szerint egy valóban globális kontesztáció csak akkor lehetséges, ha a jobboldali vonatkoztatási pontokból, és még pontosabban abból indulunk ki, amit teljesen speciális értelemben a “tradíció világának” neveztem. Valójában nem centrum nélküli lázadásról van szó: az olvasónak úgy javaslunk egy lázadást, mint természetes és implicit következményét annak, aminek megmutatására a legkülönbözőbb civilizációkat felölelő összehasonlító tanulmányozás révén tettem erőfeszítést: ami a létezés különböző területein a magasabb értelemben vett normalitás és a normativitás jellegét igényelheti. Így az állam, a törvény, az élet és halálfelfogás, a szent, a társadalmi tagozódás, a szexus, a háború, stb., továbbá azon utak területén, amelyekről megmutattam, hogy az egyén az emberi állapoton túlra vezetik, ahelyett, hogy az lassanként egy arctalan létre redukálódna egy olyan képtelen világban, melyben csak az anyag és az emberállat tompa jólétének formáit követő gazdaság uralkodik.

A könyv ezért szándékosan minden komoly lázadás pozitív és “legitimációjának” alapját nyújthatja. Nem egyszerűen tagad, hanem teljesen világos számára, hogy minek a nevében mond nemet egy egész civilizációra. Ez nagyon fontos, és hogy fogalmunk legyen a létező ürességről, elég megvizsgálnunk mindannak a banális, kiüresedett és lapos jellegét, amit például az agyonreklámozott Marcuse -aki egyébként egy tévelygő, durván freudi szociológiából indul ki- tételez alternatívaként.

-Abból, amit mond, éppenséggel úgy tűnik, hogy az Ön által vallott eszmék és a különböző jelenlegi, főként ifjúsági és egyetemi kontesztáló áramlatok eszméi közötti kapcsolatok nagyon gyérek, annak ellenére, hogy némelyek megszeretnék kísérelni a közeledést. Így van? 

-Pontosan. Úgy vélem, hogy ha ezeknek az áramlatoknak valaki az általam említett vonatkoztatási pontokat javasolná, az esetek többségében visszautasítanák, egyáltalán nem értenék azokat, hiányozna a rezonancia egzisztenciális talaja. Tudjuk, hogy a kontesztáló áramlatokat többé-kevésbé közvetlenül milyen mértékben befolyásolták a baloldali ideológiák, úgyhogy ezeket a marxizmus könnyen eszközként használhatja. Vagy pedig csak egy rendezetlen, alaptalan anarchizmusról van szó, amely nem tűr semmiféle önfegyelmet. Tudom, hogy könyveimnek a fiatalok köreiben sok olvasója van. Azonban fel kell tennünk a kérdést, hogy mely pontig értik meg teljesen, mivel ezek bizonyos érettséget követelnek meg, hogy úgy mondjam benőjön a fejük lágya.

–Több oldalról azt állítják, hogy a Lázadás évtizedekkel megelőzte a Marcuse által megfogalmazott, manapság annyira hirdetett nézeteket. Más szavakkal, noha egészen más álláspontról indult el, mint a német-amerikai professzor, Ön lett volna az első, aki állást foglal a “rendszer” ellen. Érvényesnek tartja-e ezt a Marcuséhoz való hasonlítást? 

-A 19. század vége felé Nietzsche előre látta a Marcuse által vád alá helyezett fejlődés egyik szembeszökő vonását, amikor rövid, metsző mondatokat szentelt az “utolsó embernek”: “közel a legmegvetésreméltóbb emberek ideje, akik már nem tudják megvetni saját magukat, a nyüzsgő és makacs rassz utolsó embereinek az ideje, akik ránk kacsintva azt mondják: feltaláltuk a boldogságot, akik elhagyták azt a vidéket, ahol az élet kemény.” Ez a tömegek, a fogyasztás és a jólét civilizációjának a lényege, de azé az egyetlen civilizációé is, amelyeket maga Marcuse is pozitív szavakkal jellemzett, amikor a technika további fejlődése az ösztönök szublimálásának és áthelyezésének a kultúrájával egyesülve kivonja az embereket a jelenlegi rendszer és a jelenlegi rendszer teljesítményelvének kondicionálása alól.

Az Ön által idézett könyvemmel való összehasonlítás nem megfelelő, főként azért, mert annak tartalma valójában nem felel meg a címének: nem egy olyan könyv, amely kimerül a polémiában, hanem először a “civilizációk morfológiájával” foglalkozik, majd a történelem nem “progresszista”, nem evolucionista, hanem inkább involucionista szempontból való általános értelmezésével foglalkozik, és eme háttér előtt végül megmutatja a modern világ genezisét és arcát. Az olvasónak csak természetes és következményképpen megjelenő módon javasoljuk a “lázadást”, és voltaképpen csak azután, miután a legkülönbözőbb civilizációkat felölelő összehasonlító tanulmányt követően megkíséreltem megmutatni azt, ami a létezés különböző tartományaiban a magasabb értelemben vett normalitás jellegére tarthat számot: így az állam, a törvények, a cselekvés, az élet- és halálfelfogás, a szent, a társadalmi tagolódás, az etika, a szexus, a háború tekintetében. Ez az alapvető különbség a különböző mai kontesztációk vonatkozásában: nem szorítkozunk arra, hogy “nemet” mondjunk, hanem megmutatjuk azt is, hogy minek a nevében kellene “nemet” mondanunk: azt, ami valóban igazolhatja a “nemet”. És egy valóban radikális “nem”, amely nem korlátozódik a modern világ utolsó aspektusaira: a “fogyasztói társadalomra”, a technokráciára és minden hasonlóra, hanem visszanyúlva az okokhoz sokkal mélyebbre megy, amikor vizsgálja azokat a folyamatokat, amelyek már egy ideje a létezés minden értékére, eszményére és szervezeti formájára pusztító hatást gyakorolnak. Ezt sem Marcuse, sem általában a kontesztálók nem teszik meg: ehhez nincs meg sem a bátorságuk, sem a képességük…

Természetesen az, aki beleéli magát a könyvemben kifejtett gondolatokba, semmiféle optimizmusban nem ringathatja magát. Csak egy belső, egyéni védekezést tartok lehetségesnek. Ezért egy másik, Meglovagolni a tigrist című könyvemben megkíséreltem megmutatni azokat az egzisztenciális orientációkat, amelyek a felbomlás olyan korában, mint a jelenlegi, egy “differenciált emberhez” illenek. Különösképp kiemeltem a “mérgek gyógyszerré való átalakításának” az elvét, vagyis ama mérték elvét, amely szerint egy adott belső orientáció mellett a legtöbb ember számára romboló jellegű élményekből és folyamatokból a megszabadulás és önmeghaladás bizonyos formáit lehet kivonni. Ez nagyon veszélyes, de lehetséges út.

Az első oldalakon is megemlítem, hogy ha a kérdéses típustól eltekintve manapság léteznek olyan emberek, akik mindennek ellenére még elveszített pozíciókért is hajlandóak harcolni, őket szintén elismeréssel illetem. Csak realizmusra vágyom, a tisztánlátásra.

-Önt általában úgy tekintik, mint “jobboldali elkötelezettségű” szerzőt. Tekintettel az uralkodó légkörre és az ismert formulák majdnem általános elfogadottságára, egy ilyen címke Önt annak az összeesküvésnek teszi ki, amely a kirekesztésre, az Önt és tevékenységét körülvevő elhallgatásra törekszik. Hogyan látja Ön ezt a helyzetet? 

-Az, hogy jobboldali szerzőnek minősítenek, még a legkevesebb; pontosan a publicisztikai kirekesztés céljából személyem és tevékenységem körül egészen más mítoszokat alkottak meg és terjesztettek el. Mindez nagyrészt olyan személyeknek köszönhető, akik nem ismerik azokat az eszméket, amelyekre hivatkozom; vagy még inkább olyan személyeknek, akik rosszhiszeműek és nem is akarják megismerni őket. Ami a jobboldalt illeti természetesen ellene vagyok bármiféle baloldalnak, és elleneztem és most is ellenzek minden demokráciát. De ha a jobboldalt osztályszempontú, vagy osztályszempontú gazdasági alapon és az Olaszországra való speciális tekintettel határozzuk meg, ahol egy igazi jobboldal sohasem létezett, ez a minősítés nem érvényes: ha valaki rám vonatkoztatva szeretné használni, arra kellene hivatkoznia, amit a jobboldal a megfelelő politikai-kulturális területeken Matternich vagy Bismarck korában jelentett.

Ami a kirekesztést illeti, amelynek az úgynevezett nagy sajtóban és az azt ellenőrző klikkeknél ténylegesen a tárgya vagyok, abból az előfeltevésből kell kiindulnunk, hogy az általam védelmezett eszmék, az általam felidézett értékek természetüknél fogva csak egy kisebbséghez szólhatnak. Eltekintve attól, hogy öt művemet lefordították franciára, ötöt németre, egyet angolra, Olaszországban a legfrissebbek kivételével minden könyvem vagy kifogyott, vagy csak új kiadásban kapható, ami azt bizonyítja, hogy van egy hű és fegyelmezett közönségem, amely elég számos ahhoz, hogy a kiadók, akiket nem félemlít meg ostoba tabusításom anyagi kockázat nélkül kinyomhatják, amit írok. De individuális és spirituális szempontból a problémának számomra nincs jelentősége, mivel mindig egy ókori etika maximáját követtem, vagyis: tekintet nélkül a sikerre vagy a sikertelenségre, a lehető legszemélytelenebbül megtenni azt, amit meg kell tenni.

(A Persica Kiadó engedélyével)

“My assertion that today there is no political system, no formation, and no party whatsoever worth devoting oneself to, and that everything existing must be denied, has disconcerted many. However, this denial and non-commitment do not derive from a lack of principles, but from the possession of principles, which are precise, solid and not subject to compromise. Nor is this the only respect in which I differ from the nihilism or the anarchism of the ‘angry young men’, the more or less defeated generation, the beats, hipsters, and such people, whose ‘no’ is not based on anything positive. In the life of today it can be appropriate, for many, to withdraw in order to settle in a more interior line of trenches, so that that which we cannot do anything about cannot do anything against us. However, the whole book does not encourage people to let themselves go, but precisely the contrary : a strict discipline of life brought to the highest point is what is outlined in it.”

Julius Evola