2014.08.10. Avagy a tömeg vertikális beözönlése…
“Ha a kutyagumit felrakják a polcra, azon nyomban lekvárnak, sőt mi több; ízletes barackkompótnak képzeli magát.”
“Már utaltunk arra, hogy ha egy teljesen általános törvényt kellene felállítanunk, amely megadja a “történelem értelmét” a legutóbbi időkben, nem beszélhetnénk haladásról, hanem legfeljebb involúcióról*. Ebben a vonatkozásban egy olyan folyamatot látunk, amely mindenkiben a legobjektívebb és legelkerülhetetlenebb módon felmerül: a kasztok visszafejlődésének a folyamatát…”
Nem kommentálható bejegyzés!
A történelem előtti kortól kezdve a “történelem értelmét” azon négy kaszt –a szoláris (királyi-szakrális) kaszt, a harcos nemesség, a polgárság (kereskedőkaszt) és a szolgák kasztja -egyikéből a másikába való alászállásában pillanthatjuk meg, amelyekben a tradicionális kultúrákban -kiváltképpen pedig az árja Indiában- az emberi lehetőségek minőségi differenciálódása megtalálta a maga tükröződését.
Először a királyi istenség korának hanyatlását kísérhetjük figyelemmel. A vezérek, akik isteni lények; a vezérek, akik egyesítik magukban a két hatalmat: a királyi és a főpapi tekintélyt, egy távoli, szinte már mitikus múlthoz tartoznak. A római szent birodalom német eszményében ennek a tradíciónak, ennek a szoláris síknak az utolsó visszhangját ismertük fel.
Miután eltűnt a csúcs, a tekintély a következő, alacsonyabb fokra száll alá: a harcosok kasztjára. Olyan uralkodókról van szó, akik immár csupán katonai vezetők, a világi törvénykezés urai, abszolút politikai vezetők. Olykor fennmarad az “isteni jog” formulája, de csupán tartalmatlan reminiszcenciaként. Azon intézmények mögött, amelyek csupán formálisan őrzik a régi arisztokratikus-szakrális alkotmány vonásait, már az ókorban is gyakran csak ilyen királyokat találunk. Mindenesetre a középkor oikoumenikus egységének bukása után a jelenség meghatározóvá és véglegessé válik.
A második összeomlás: az arisztokrácia elesik, a lovagság kihal, a nagy európai monarchiák “nacionalizálódnak” és lehanyatlanak. Lsd.(1789, 1848) Ha a forradalmak és “alkotmányok” (szabadság, testvériség, egyenlőség) mentén nem is váltják fel ezeket más kormányformák (köztársaság, föderáció), a már említett üres csökevényekké válnak, amelyek a “nemzet akaratának” vannak alávetve. A parlamentáris, köztársasági vagy nemzeti demokráciákban a kapitalista oligarchiák létrejötte mutatja, hogy a tekintély és a hatalom végzetesen átment a második kaszt kezéből a harmadik kaszt modern megfelelőjének a kezébe: a harcosok kezéből a kereskedők kezébe. A hűség és a becsület férfiúi princípiumainak helyébe most a “társadalmi szerződés” tana (cunci) lép. A társadalmi kötelék most haszonelvű és gazdasági: a haszon és az egyéni érdekek alapján kötött szerződés. Így ez a kötelék szükségképpen személyes személytelenné válik. Az arany válik közvetítőeszközzé, és az, akinek az arany a birtokában van, és ért hozzá, hogy az aranyat megsokszorozza (kapitalizmus, indusztrializmus) virtuálisan eljut a hatalom megragadásához is. Az arisztokrácia átadja helyét a plutokráciának, a harcos a bankárnak. A pénz és kamatkereskedelem válik e korszak dicsőségévé és csúcspontjává. A szocializmus rejtett ereje: az antihierarchia elkezdi láthatóan kinyilvánítani a maga hatalmát.
Ebben az új helyzetben az, hogy ami lent volt és felkerült, éppen olyan végzetes, mint az, hogy ami fent volt, az elmerült. A tömeg helye lent van, ahogy lent van a tudattalan helye is. Sorsa szerint ide tartozik. Az ökör, ha a szekeret húzza és szánt, szent állat. Ha felkerül, sárkánnyá változik. Az ekét nem húzza többé, az igát ledobja, megvadul és tüzet okád. Az uralkodó helye fent van, mint a tudaté. Sorsa szerint ide tartozik. Az angyal, ha fent él, szent lény, de ha lemerül, ördögivé változik. Nem áraszt világosságot és tüze vulkanikus lesz. Ha a tudattalan, amelynek helye lent van, felkerült, éppen olyan démonikussá válik, mint a tudat, amelynek helye fent volt és lemerül. A szent igavonóból sárkány lesz, a szent világosság angyalából sátán. Mert ami lent türelmesen szolgáló ökör, az fent szörnyeteg, és ami fent fényes angyal, az lent ördög. És az, hogy az igavonóból sárkány lett, éppen olyan katasztrófa, mint az, ahogy az angyalból sátán. (Hamvas Béla)
Végül a polgári társadalom válsága, a proletariátus felkelése (szolgák kasztja) a kapitalizmus ellen, (1917) a “Harmadik Internacionálé” megjelenése, a csoportok és a tömegek ennek megfelelő tiszta kollektív és gépiesített lényekké való lassú felemelkedése és önszerveződése -a “munka új kultúrájának” formájában- jelentik a harmadik összeomlást, amely azzal fenyeget, hogy a tekintély az utolsó tradicionális kasztra -a bérrabszolgákra és a tömegemberekre- száll. Ez együtt jár azzal, hogy minden horizont és minden érték az anyag és a szám színvonalára süllyed.
Ha a “szoláris” periódust az emberen kívüli szellemiség és a “dicsőség jellemi; a harcost a hősiesség, a hűség és a becsület; a kereskedőt az arany; akkor a rabszolgák felemelkedésének a rabszolga princípium dicsőítésével kellett együtt járnia: A vallás rangjára emelt MUNKA DICSŐÍTÉSÉVEL. A rabszolgák gyűlölete szadista módon kijelenti, hogy “aki nem dolgozik, ne is egyék”. A rabszolga önmagát dicsőítő tompa elméje az emberi verejték kipárolgásából megszentelő tömjént készít. “A munka nemesít, a munka a nagyság, a munka erkölcsi kötelesség.” Ezzel a holttestet befedi a sírkő és úgy tűnik, hogy a visszafejlődés ciklusa végképp befejeződik.
A jövő nem tartogat a “haladás” papjai számára más eszményt. Manapság még tart a a küzdelem egyrészt a bankár, az arany mindenható uralma, másrészt a rabszolgafelkelés között; és azt a kultúrát, amelyre a mai ember oly büszke, eltapossa egy óriási gépezet, amelyet nyers és személytelen erők mozgatnak: az arany a tőke a gép…
És talán csak néhány nemzedéket kell kötelességtudóan és tudományosan “a társadalmi szolgálat” szabályai szerint felnevelni, hogy az individualitás iránti érzék teljesen eltűnjék és azzal együtt annak a tudatosságnak a maradéka is, amely szükséges ahhoz, hogy legalább tudja, hogy rabszolga. Függőség vezérek nélkül, egy olyan szervezet, amely minden minőségi igénnyel szemben közömbösen viselkedik: azt a “társadalmi eszményt” (cunci) valósítja meg a pénz nyers, személytelen, csak mennyiségből álló ereje.
Azt mondtuk: vezérek nélkül. Valójában ne csapjuk be magunkat. Megismételjük, hogy az urak nemzetsége, ha még nem is tűnt el, nincs messze attól, hogy eltűnjék; és a nivellálódás túlfeszített crescendójában minden a legmateriálisabb és legtörténelemnélkülibb élet felé siet. A jelenlegi, úgynevezett “magasabb” vagy “vezető” osztályokat csak irónikusan lehet így nevezni: a nemzetközi pénzügyi szervezetek vezetői, a műszakiak, a gyáriparosok, a tisztviselők nem mások, mint azok a “szabadosok” vagyis szabadon bocsátott rabszolgák, akiket az egykori urak szolgáik felügyeletével és javaik igazgatásával bíztak meg. Hasonló járom kényszeríti őket a munkások és alkalmazottak hatalmas, vak és automatizált tömegébe, és efölött nincs más levegő a rabszolgák és a szabadosok számára -sőt: senki számára-: az a “civilizáltak” undorító igazsága.
És ahogyan az arany és a gép urainak szünet nélküli. lázas, felelősséggel terhes napja bensőleg sokkal szorongásosabb, szabadságnélkülibb és nyomorultabb, mint egy egyszerű kézműves napja, ugyanilyen a “magasabb” osztályok napja, akiknek a pénze csak arra jó, hogy a “szórakozás”, a luxus, a gyönyör, vagy pedig a további pénzszerzés iránti szomjukat betegesen felfokozza.
És mindebben nyoma sincs az uraknak. és mivel ők hiányoznak, az egész álszervezetben nyoma sincs az értelemnek. Ha a gépek közé és az irodákba bezárt milliókat megkérdezzük, hogy “miért?”, ha megkérdezzük, hogy mivel indokolják mindezt, -azon efemer füstön túl, amellyel a “magasabb” osztályok “előkelőségét” majmolják- nem kapunk választ. De ha magasabbra lépünk és a “gazdaság vezéreit”, a feltalálókat, az acél és szén, a kőolaj, a népek, az arany urait kérdezzük, megint csak nincs válasz. Az életfenntartás eszközei fölébe kerekedtek az életnek, sőt, az életet a maguk eszközévé fokozták le.
És így a nyugati büszkeség uralkodó illúzióinak fénye felett betör a sötétség, az a sötétség, amely a legújabb és legszörnyűbb mítoszban jelenik meg: a munka kedvéért végzett munka mítoszában, a munkának, mint öncélnak, önértéknek és általános kötelességnek a mítoszában.
A kaszt megvalósítja a tevékenység, a hivatás, a vér, az örökség, a törvények, a kötelességek és jogok közösségének azt az ideálját, amely legpontosabban megfelel a szilárd és tipikus létezési módoknak, a kongeniálisan kifinomult természetek organikus (hierarchikus) megnyilvánulásainak. Ennek előfeltétele, hogy azok legyünk, akik vagyunk: annak akarása, hogy mint MINŐSÉGET megvalósítsuk saját természetünket és saját sorsunkat, miközben individualista és karrierista szándékainkat -minden rendnélküliség és dezorganizáció principiumait- elhallgatjuk. Ez magában foglalja a mennyiségi egyformaság, a központosítás, a sztenderdizálás maghaladását; ez egy olyan társadalmi hierarchia bázisa, amely tükrözi a lét, az értékek és a minőségek hierarchiáját és amely rendezett módon, fokozatosan emelkedik fel az anyagitól a szellemi, a formátlantól a megformált, a kollektívtól az egyetemes és individuumfeletti felé.
A földszint (sudrák) az alacsony osztályok (szolgák) egészséges szorgalma… A ksatriyán (harcos) túl pedig a brahmana (pap) helyezkedik el: a szellem és a bölcsesség szoláris nemzetsége, azoknak a nemzetsége, akik “látnak” és “tudnak” és akik életükkel bizonyítják, hogy nem erről a sötét földről származunk, hanem életünk gyökerei a magasba, az “egek” fényébe nyúlnak fel. Mindennek csúcsán -mint mítosz és határ- ott van a cakravarti ideálja, a “világ uráé”, a láthatatlan császáré, akinek ereje rejtett, mindenható és feltétlen.
Julis Evola (Pogány Imperializmus)
Hamvas Béla: (A Vízöntő)
atyafipeca.hu 
