Szoknya

 2014.09.21.

Kettőezerhuszonnyolcat írunk.

Nem, bocsánat, így jobb; kettőezerhuszonnyolcat írok. Egy forgalmas út mellett iskola. Többszintes. Kocka. Tömb. Teteje nincs. A külső szemlélő tekintetét már semmi sem vezeti a magasba. A bejárat felett tábla díszeleg ezzel a jelmondattal; “Hiszünk a szeretet erejében”. Eredetileg általános iskolának készült, de a kor szelleme egyenlőség iskolát csinált belőle. Az összes általános iskola erre a sorsra jutott. Az egyenlőség iskolában már nincsenek osztályfőnökök, mert a főnök szó félelmet keltett a szülőkben és a gyermekekben egyaránt. Az osztályfőnök, mint főnév túl radikálisnak bizonyult és nem állta ki a humanizmus szigorú próbáját. Az egyenlőség iskolában a tanulók cimborának hívják a tanárokat és játszótársaiknak tekintik őket. A cimbora azért vált be, mert egyrészt közvetlennek, másrészt semlegesnek bizonyult. A cimbora ugyanis nem vonzza a nénit és a bácsit. Kétezerhuszonnyolcat írok. Már nincsenek férfiak és asszonyok, vagyis morfológiailag még úgy ahogy akadnak, de már nem szabad őket nevükön nevezni. A lány és a fiú is erre a sorsra jutott. Csak a cimbora létezik. Cimbi, haver, pajti, koma. A haver természetesen magától értetődően irtotta ki a magázódás minden magasabb formáját. Az “elemi egyenlőség iskolában” szoknyát hordanak a fiúk és nadrágot a lányok, így mutatva ki “nemi szolidaritásukat” egymás iránt. Az egyenlőség iskolában mindenki egyenlő és azt csinál, amit akar. A pedagógus pajtásnak pedig aktívan részt kell vennie mondjuk egy hirtelen kerekedett fogócskában, vagy éppen bujócskában, mert különben beírást kapna Kati diáktól a nemlétező ellenőrzőjébe. Azért mondom, hogy nemlétező, mert már az ellenőrzőt is betiltották, mondván náci találmány. Az egyenlőség iskolában mindenki szeret mindenkit és csak két (kötelező) olvasmány létezik, ami tulajdonképpen nem is kötelező, hanem csak szeretetteljesen és melegen, de inkább langyosan ajánlott. Az egyik Exupéry Kis hercege, a másik a Lúdas Matyi. Természetesen a nebulókat már nem lehet a betűvetés és az olvasás tudományára megtanítani, mert az a gyerekek szabadságjogának degradálását vonná maga után, ezért a pedagógus cimborák hangosan olvasnak fel tanuló pajtásaiknak. Kétezerhuszonnyolcat írok. Az iskola bejáratánál ülök egy padon és egy mellettem elhaladó apukára és csemetéjére leszek figyelmes. A kislányon farmer, kezében autó. Szemlátomást mindketten nagyon elégedettek és rendkívül jól érzik magukat a bőrükben.

-Aztán jó légy kicsim! Tudod, mi a mamával nagyon szeretünk! A szendvicseidet el ne felejtsd megenni és ha délután melegebbre fordulna az idő, ne szégyelld felhúzni a szoknyádat! Ugye te is nagyon szereted a papa és a mama pajtást?

-Igen, nagyon.

-És az osztálypajtásaidat is?

-Igen, őket is.

-És a tanító cimboráidat is?

-Őket is!

-Jól van drágaságom. Mi is nagyon-nagyon szeretünk. Mama egykettőre itt lesz érted és ne feledd, hogy a hétvégén megyünk az állatkertbe és a vidámparkba, hogy egy jót szórakozzunk és hogy jól érezzük magunkat. Ha minden jól megy még mézeskalács szívet is kapsz! Ja és még valami! Matek órán ne szégyelld felvállalni, hogy kétszer kettő az nálad hat és ha a tanító cimborád ezt kifogásolná, akkor nyugodtan részesítsd szóbeli megrovásban. Hivatkozz arra, amit már oly sokszor megbeszéltünk otthon! Hisz minden relatív kicsim! A lényeg, hogy szeretet legyen! Mert, ha szeretet van, akkor minden van. És ha minden van, akkor mi jól érezzük magunkat. El sem tudom mondani mennyire szeretlek!

-Én is szeretlek apa pajtás.

-Akkor szia, kicsim.

-Szia apa.

-Szeretlek kicsim.

-Szeretlek apa.

Írta: én (egy hirtelen sugallat hatására)