2014.10.31.
“Az erkölcs a gyengék fegyvere.”
A fentebb látható “idézet” már sokszor elhangzott itt a blogon, de be kell hogy lássam szinte kivétel nélkül saját magam tisztára mosdatását szolgálta, annak ellenére, hogy szorult bele némi igazság.
Mert:
“Azt mondják, hogy a nagy ember különlegesség és ritka példány. Szenzáció. Ő a zseni. A kivétel. Vagyis a nyomorék, a bolond. Végül, az őrült. Ebben az értelmezésben én annak a bosszúját vélem látni, aki a nagy embert lealjasítja és kivételnek minősíti, hogy magáról a nagy embernek reája nézve is kötelező érvényét elháríthassa.” Hamvas Béla
Vagyis, erre rímelve:
Ebben az értelmezésben én annak a bosszúját vélem látni, aki az erkölcsös embert nevetségesség és balfácánság tárgyává teszi, csak azért, hogy hogy saját minőség nélküliségét, hitvány és hamisított mivoltát piedesztálra emelhesse. Ebből az aspektusból “az erkölcs a gyengék fegyvere” nem egyéb, mint gyakorlati fogás a siker emberének a kezében.
De továbbfűzve töprengésem:
“A cél szentesíti az eszközt.”
Itt sincs minden rendben. Valahogy sántít. Ez esetbe ismét tetten érhető a siker emberének aljas lapítása.
Helyesebben:
“A szent cél szentesíti az eszközt.”
De csak a szent cél. Kivétel nincs.
Hogy mivel vághat erre vissza végső elkeseredettségében a sikeres ember? Csak eggyel, amit már kívülről tudok, annyiszor hallottam:
“Na, de ki mondja meg, hogy mi a szent cél, hiszem minden relatív és nézőpont kérdése.”
Olcsó relativizmus. Ez a műanyag díszkard még megmaradt a siker emberének a markában. Más semmi esetre sem. Jaj, de mi lesz velünk, ha a sikeres ember sikerével alulmúlja, míg a dicsőséges ember dicsőségével meghaladja emberi minőségét!?
És az utolsó és egyben a kedvencem, ha már halottak napja közeleg:
“Hallottakról jót, vagy semmit.”
Ugye érezzük mögötte a lapítást és a sunyiságot?
Helyesen:
“De mortuis nil nisi vere.”
Vagyis:
“Halottakról igazat, vagy semmit.”
Ajánlott olvasmányok: itt és itt és itt.
atyafipeca.hu 
Elgondolkozva a dicsőséges emberről:
Talán lehetséges az, hogy felismerni csak az fogja tudni azt a bizonyos dicsőséget a másikban, aki már maga is birtokolja azt. … vagyis a dicsőség azok birtokában is van, akik azt képesek meglátni a másikban.
Aki, maga nem dicsőséges, annak számára nem érthető, nem felfogható a jelentősége, ezért mondhatni, talán ezért nem is “láthatóak” számára azok a személyek, akik ezt a dicsőséget birtokolták, birtokolják.
Ez minden minőséggel így van.
“Az avarnának fogalma sincs, mi az ativarna, de az ativarna azonnal felismeri az avarnát.”
Ezt még V. küldte egykoron.
Dicsőséges emberrel manapság már nem találkozni.
Az erkölcs minden formája pragmatizmus. A hétköznapi ember számára parancsolat, a Szent Cél felé törekvő számára ajánlás, támasz, védőkorlát.
Nyilván a dicsőség egy emberfeletti dolog, az emberi korlátozottság kereteit meghaladó minőségbe való kiterjesztése önmagának, mindig is a kevesek útja volt.
Amennyiben a teljességet az egyén képes maradéktalanul magába integrálni, lehetséges, hogy kizárja azt, hogy itt ebben a korlátozottságban jelen legyen már. 🙂
Teljes dicsőségben létezőt, “élően” jelen lévőt, a fizikai valóságában magam nem ismerek. Ennek ellenére mégis dicsőségesek számomra mostanában, olyan fényforrások (emberek) akik, nem önmagukat világítják meg, hanem rávilágítanak valamire és ezáltal láthatóvá tesznek valamit számomra az Isteni mindenütt jelenlevőségéről.
A szó részleges értelmében, korlátozottan dicsőségesek is csak azok lehetnek, akik nem azt akarják, hogy őket lássák, hanem láttatni szeretnének valamit, olyasmit ami önmagukon mindig túlmutató. Ha az a valami, amit képes felmutatni és láttatni velem, valóban az abszolútum egy lépésnyi kiterjesztése, akkor számomra az Önmagam dicsőségének a felismerése, az ami vagyok.
Belegondolva talán a folyamat nem valaminek a felépítése, ahol létrejön, kibontakozik valami számunkra, hanem ellenkezőleg, valaminek pont a lebontása által eljutni a jelenleg, és a mindig is birtokunkban levőhöz. 🙂