Magyar Párbaj

2014.11.09.

Egy eredeti és remek dolog, mely szintén áldozatává esett a “nagybetű humanizmusnak”. A könyv utolsó százötven oldala (párbajkódex) részletes betekintést enged a párbajvívás szigorú szabályzatába, ami szerintem becsületesség, logika és egyenesség terén vetekszik a mai magyar konformista jogrendszer összes paragrafusával. Vajon milyen emberi minőségek lapulnak meg ott, ahol névtelenül, vagy akár névvel feljelentjük a szomszédunkat a hatóságnál? Feljelenteni valakit, valamiért. Hívni a rendőrt. Bírósághoz fordulni jogorvoslatért. Hát nem siralmas és megvetendő dolgok ezek valahol? Régen a kimondott szó olyan súllyal bírt, hogy nem ritkán kesztyűt dobtak érte a meggondolatlan vagy bátor vagy éppen alantas ember képébe. Hogy a párbaj embertelen és erőszakos módja volt a dolgok elintézésének? Közel sem. Aki ezen a véleményen van az a dolog mélységét még csak nem is érintette. Talán nekik nagy segítségükre lehet ez a könyv, feltéve, ha nyitottak a szabad levegőre és szorult beléjük némi kitartás és bátorság. Pár hónappal ezelőtt a fegyverviseléssel kapcsolatban az egyik “nagy gondolkozónk” (abból sok van) azt bírta mondani nyilvánosan, hogy a magyar nemzet sosem rendelkezett olyan hagyományokkal és kvalitásokkal a fegyverviselés és fegyverforgatás terén, mint az amerikai. Észrevették már az Urak, hogy “nagy média-gondolkozóink” időszámítása, belső órája igazából 1945-től veszi kezdetét? Attól az 1945-től, amikor elkezdődött a magyarság lefegyverzése a felszabadítás ürügyén. Egyébként valóban felszabadítás volt. Illúzióink ne legyenek. Mindannak a felszabadítása, fellazítása, aminek a helye mindig is lent volt. Azóta generációk jöttek-mentek és a különböző ideológiák, sugallatok és csúsztatások kifejtették létrontó tevékenységüket a magyar nemzet, bocsánat: a magyar nép, bocsánat: a magyar lakosság, bocsánat: a tömeg széles rétegein belül. “Miután elvetted a fegyverüket, vedd el a szellemüket alapon.”

És kérem szépen -horribile dictu- most igazán tessenek elképedni és szörnyülködni, mert a hierarchia a párbajvívás esetében is fellelhető volt, ugyanis “holmi jöttment” nem élhetett ezzel a lehetőséggel, lévén nem volt párbajképes. Lévén nem rendelkezett olyan kvalitásokkal, melyek ezt lehetővé tették volna a számára. Nem úgy, mint manapság a nagy cunciságok korában, mikor mindenkinek alanyi jogon megadatik a névtelen kommentelés adta komfort. Itt már nincs kijózanító arcul csapás, becsület és a ködös erdei tisztások is kimentek a divatból. A kvalitást már átvette a drót, a processzor és a változtatható IP cím, na meg a fűtött nappalik nyomasztóan sűrű levegője. Modern kor. Kényelmesen aljas, aljasan kényelmes kor. A feljelentések és a bejelentések kora. A harcos még birtokolta a “wei wu wei”* minőséget. A bárónak még volt mersze farkasszemet nézni ellenfelével. A polgár már csak a sportlövésnek hódolt. A proletárra maradt a Forma 1 és az akciófilmek izgalma. Van tovább is…

*középpontból indított akció, heroikus tett

“Tisztelet a fegyvereknek!

Nincsen nemzet a világon, ahol annyi becsületügyet intéznének el lovagias úton, mint éppen minálunk, Magyarországon. A franciák és olaszok, akiknél pedig a fegyverforgatás egyik alpföltétele a nemzeti nevelésnek, talán együttvéve sem vívnak annyi párbajt, mint mi magyarok. Ezer év dicsőséges tradíciói, nemzeti függetlenségünk büszke önérzete, fajunk ősi harcias jellege, véralkatunk, szigorú fogalmaink a becsületről, s a női eszmény amelynek még mindig a lovagkor magasztos idealizmusával hódolunk, mind szinte predesztinálnak bennünket a párbajra.

Társadalmunk és igazságszolgáltatásunk hiányos berendezése is jelentékenyen hozzájárul, hogy ez így legyen. A társadalom megtagadja a közösséget a firfiúval, aki megfelelő elégtételt nem vesz a becsületén esett sérelemért. A törvény pedig alig védi meg a becsületet. A merénylőt, aki az ember anyagi élete és vagyona ellen intéz támadást halállal büntetik, vagy fegyházba zárják. Azt a merénylőt ellenben, aki az ember morális élete, egyéni méltósága, becsülete ellen tör, egyszerű pénzbüntetéssel, és csak ritka esetben büntetik fogházzal. 

Nagyon természetes, hogy míg a törvény csak így védelmezi a becsületet, s így bünteti azt, aki sérti a becsületet; addig a párbajok nemcsak nem fölöslegesek, de szükségesek. Isten mentsen az olyan társadalmaktól, amelynek tagjaiból hiányzik a morális sértések iránt való lovagias érzék!

9.§ A sértés árnyalati és fokozatai végtelenül sokfélék. Lovagias felfogás szerint azonban a sértésnek általában háromféle nemét szokás megkülönböztetni, úgymint:

a) az egyszerű sértést,

b) a gyalázást,

c) a tetleges bántalmazást.

24.§ A társadalom a és a lovagiasság elveinél fogva mindenki, aki sért, tartozik a sértett félnek elégtételt is adni.

28.§ Egyszerű sértés, vagy gyalázás esetében, ha az szóval történt, a sértő fél segédei útján szintén szóbelileg kérhet bocsánatot. Ha azonban a sértés írásban, vagy nyomtatásban történt, s általában komolyabb természetű a bocsánatkérésnek is írásban kellett megtörténnie. Ha a sértett fél segédei a bocsánatkéréssel megelégednek, s azt elfogadhatónak jelentik ki, az elégtétel meg van adva. 

54.§ A kardok lehetőleg egy párból valók, s alak, hossz-, súly- és súlypontfekvésre nézve egymással teljesen egyenlők s a pengék a szükségeshez képest egyformán élesek és hegyesek, vagy tompák -de nem csorbák- legyenek. 

86.§ A segédek vagy tanúk nem engedhetik meg, hogy egy vívómester hivatásszerű fegyverével vívjon párbajt, kivéve, ha a vívómestert tettleg bántalmazták, vagy családja ellen követtek el sértést. 

121.§ A kardpárbajnak két neme van:

a) kardpárbaj szúrás nélkül,

b) kardpárbaj szúrással

Kisebb sértések elintézésére rendszerint a kardpárbaj szúrás nélkül alkalmazzák, mely kevésbé veszélyes, mint a kardpárbaj szúrással, amelyet csak a legsúlyosabb esetekben határoznak el a segédek. Mindkét nemű kardpárbaj szabályai kevés eltéréssel azonosak. 

143.§ Lefegyverzett vagy elesett ellenfél ellen sem a támadást folytatni, sem vágást alkalmazni nem szabad.”

http://moly.hu/konyvek/clair-vilmos-magyar-parbaj