Dúl Antal és a “napkeleti bölcsek”

2014.12.04. 

Dúl Antal valamikor, valahol tartott egy előadást a Pünkösddel és a művészettel kapcsolatosan. A mondandóját csakúgy, mint eddig mindig; a józanság, a logika, a szépen megszerkesztett mondatok sorozatai, valamint a merő jámborság és kimértség övezte. Öröm egyébként elmélyülni benne. Az már csak hab a tortán, ahogy az előadó szavait a hallgatósága fogadta. Valószínűleg a többségük művészember (értelmiségi) lehetett, bár erről nincsenek pontos adataim, de elég hozzá annyi, hogy Dúl Antal előadásából igazából véve egy parádés kórrajz kerekedett, melynek megtekintését mindenképpen ajánlom azon Olvasóim számára, akik szeretnek a szimptómákban kutakodni. Ezek a “napkeleti bölcsek” bizony nem lennének jó hegymászók. Lesnék az alkalmat, hogy mikor ugorhatnának be az első “magasan járó ember” hátizsákjába. És még csak nem is titkolják! Nyitva hagyott kérdésekre választ keresni? Tovább gondolni valamit egyénileg? Alászállni a völgybe, hogy utána önerőből hágjunk a gerincre? Megküzdeni egy könyvvel, vagy egy előadással? Csak nem képzelitek!

Dúl Antal mondandója messze túlmutat önmagán. A hallgatóság pedig csak azt adta, ami lényege. Egyébként, ha az Olvasó fogékony a szépre, akkor megütheti még valami a fülét a fentebb látható házi filmecskében. Igen, a “turdus merulára”, a fekete rigóra gondolok. Hát az valami pazar módon szórja bájait a hallgatóságra. Azonban mindhiába! Rajtuk már senki sem segíthet. Vajon ki menti meg őket maguktól? Igazából véve, ha jobban meggondolom, csak ketten voltak teljességgel jelen a színben. Dúl Antal és a rigó.

(Egy vélemény a netről: “Szégyenletes és szánalmas a hallgatóság viselkedése, szellemi zavarodottsága, az értelem ilyen mérvű sötétsége… Egy útszéli koszos kocsmában is némán hallgatták volna végig a Szellem emberét és letérdeltek volna előtte szavaiért.”)