2014.12.15. A tudatökológia margójára…
“Miért van a méheknek királynőjük? Mert, ha kormányuk volna nem lenne méz.”
Van folytatás is…
A napokban tudtam meg, hogy “felsőbb körök” szerint “a természetben nincs hierarchia, hanem bioegalitarizmus (bioegalitarism) honol, sőt az ember függője a természeti folyamatoknak és a természet megvan ember nélkül is, míg az ember egyáltalán nincs meg természet nélkül, tehát alacsonyabb, mint a természet, miközben egyenesen egyenlő a férgekkel, amíg az evolúció csúcsa is egyben.” Micsoda logikai zűrzavar. Az ember értetlenül áll a sok “ZÖLDség” előtt és próbálja behunyt szemmel elképzelni a réti sas baloldali kötődéseit, valamint a nílusi krokodilus bioegalitarista és szocdem világnézetét… Kemény dió. Nekem nehezen megy.
„A [modern] ember nem csupán nem veszi tudomásul, eltorzítja, megtagadja önmagát, de megismétli a Medusa mítoszát, és kővé változtat mindent, ami körülveszi: a természetet súly és mérték szerint figyeli meg és számolja; a körülötte levő életet kis törvényekkel korlátozza; a misztériumokat kis hipotézisekkel haladja meg; a világegyetemet statikus egységben rögzíti; és félénken, alázatosan a világ perifériájára helyezi magát – mint egy esetleges váladékot, amelynek nincs se ereje, se reménye.” Leo: Korlátok
Nem szeretném hosszúra nyújtani a mai rövidke bejegyzést. Elég legyen csak annyi hozzá, hogy én nem vennék mérget a fenti megállapítások tényszerűségére (bár, ha jobban meggondolom pontosan csak tényszerűek), annak ellenére nem, hogy valóban annyira valóságossá szilárdították őket, mint egy 10 tonnás kőkockát. Hogy miért nem? Mert létezhetnek más valóságok is. Mert az embert ezzel összezsugorítják és a természet perifériájára röpítik. A modern ember manapság érez valamiféle emelkedettséget, ha feltekint a csillagos égboltra? Egyáltalán nem. A legkevésbé sem. Parányi egérnek érzi magát, a porszemek porszemének, a jelentéktelenek jelentéktelenének. Jelentéktelen múlandósága pedig valamiféle olcsó és szadista romantikus szentimentalizmusban csúcsosodik ki. Ennek egyáltalán nem kéne így lennie. Az ember körül a tudomány (asztronómia) relativizálta, katalogizálta és profanizálta a teret, így röpítve ki azt a középpontból a Tejút valamelyik félreeső zsákutcájába. Nem véletlenül lett az asztrológia lefokozva, majd a babona sötét bugyrába vetve.
Hogy “a természet megvan ember nélkül, míg az ember nincs meg természet nélkül”? Miért kéne ennek feltétlen így lennie? Ez merő naiv realizmus, semmi több.
Íme itt van az “én” tételem: A természet és a körülöttem lévő világ egyáltalán nincs meg nélkülem. Ha Eckhart Mester mondhatta azt, hogy nélkülem még Isten sem létezhetne, akkor miért lenne ez alól éppen a külvilág a kivétel? A természet, a külvilág és az egész végtelenné szolidifikálódott Univerzum az én tudatomból eredeztethető. Ha én nem lennék, még csillagok sem lennének és még fent és lent sem lenne. Vagyis ezzel egycsapásra megváltozik a dolog állása és az egykoron periférián sodródott, a létesülésbe vetett porszemnyi emberke hatalmas óriássá, míg az őt övező világ parányivá zsugorodott össze. A jelentősből jelentéktelen, míg a jelentéktelenből jelentős lett. Teljesen mindegy, hogy hol tartózkodom a térben. Lehetek az Északi-sarkon, a Holdon, vagy a legtávolabbi kvazár belsejében a világom közepeként kitüntetett helyet mindig meg fogom tartani. A botjára támaszkodó, mozdulatlan juhász szimbolizmusa ugyanerről tesz tanúbizonyságot.
“Ha a mezőn két kezeddel rátámaszkodsz a bot felső végére, eggyé válhatsz a mezővel. A karjaid a bot által a földet érik, lelked-szellemed találkozhat a földével. Nem cselekedsz, megállapodsz. Szemlélődsz a bot jelentette világközépen. Kurgán vagy, vagy Szentlélek-templom, az Atya teremtménye. Ez a bot világának a kezdete. Ha a mezőn megragadod a bot alsó végét, irányt mutatsz, vagy lesújtasz, a jelennek pillanataiban cselekedsz. A karod a levegőbe lendül, akárki-akármi van körülötted,cselekedetedben mégis magad vagy. Megváltoztatod a világod, ember vagy: Krisztusarcú vagy Júdásképű. Ez a bot világának a vége” (ismeretlen szerző)
Ha nélkülem még Isten sem létezhetne, vajon mit kéne gondolnom egy az idők folyamán gömbbé gyúrt és reszelt sárgolyóról? Természetvédelem, baloldali zöldségkomédia, mentsük meg a bolygót és a sok sületlenség reggeltől estig. A minket körülvevő világ, amit úgy fogunk megmenteni, ha tudatosan vásárolunk, ha nem járatjuk feleslegesen az autónk motorját és ha környezetbarát samponnal mossuk le a kutyánkat. Ez ám a vegytiszta zöld-agyf@szolás, minden magasnak az eltiprása és figyelmen kívül hagyása. Én azt mondom, hogy az engem körülölelő világ (szándékos az egyes szám és első személy használata) tulajdonképpen belőlem eredeztethető és éppen ezért nem Greenpeace-es aktivistákra, nem Föld Világnapjára, hanem tudatökológiára van szükség. Mert ahol felmerül a Föld Világnapja, vagy a Fák Világnapja huncut cuncisága ott már nagyon nagy a baj.
“Meg sem moccansz s célodnál vagy, szád se nyílt, s a szó elhangzott. Mozdulsz, de mindig csak a falig. Hát erre gondolj halálodig!”
Szolipszizmus itt: 1) 2) 3) 4) 5) 6) 7)
“Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, akit oly hőn szerettünk
Egy Valóság nevű nagybátyám
Sajnos már nincsen velünk
Levelet ír csak nekünk”
atyafipeca.hu 
A mélyökológusok is maximum a tudati sötétségükben mélyek 🙂
Eszembe jutott a tudatos táplálkozásról Besenyő Pista Bácsi, mikor mondja, hogy ő mindig tudatosan táplálkozik. Mindig tudja, ha eszik, egyszer se harapott mellé :)…
Én pedig tudatosan vásárolok, kérem, mindig tudom, ha vásárolok, mindig betalálok a kellő boltba, piacra, céhbe, egyszer se megyek mellé 😀
A természetvédelem nem létezhetne, ha az ember nem zuhant volna ki önmagából. Mint minden modern folyamat és jelenség ez is ebből a bukásból eredeztethető. A mai szinten értelmezett természetvédő ember tulajdonképpen materialista ember.
Munkahelyemen dívik a szelektív hulladékgyűjtés. Tudatosan nem veszek részt benne. Tudatosan környezetpusztító lennék? Nem hiszem. Egyszerűen csak szánalmasnak és megmosolyogni valónak tartom ezt a fajta “nyugtassuk meg a lelkiismeretünket” címszó alatti pótcselekvést. Ha valamit utálok az emberekben, akkor az a tudatlanságból eredeztethető képmutatás. A planétává degradált világ majd akkor lesz kihúzva a szarból, ha először is saját magamat fogom a hajamnál fogva kihúzni a szarból. Ugyanis a “külvilág” nincsen válságban. Válságban én vagyok.
Nagyon nagyon jó írás és gondolatok…. 🙂
„A természet és a körülöttem lévő világ egyáltalán nincs meg nélkülem. Ha Eckhart Mester mondhatta azt, hogy nélkülem még Isten sem létezhetne, akkor miért lenne ez alól éppen a külvilág a kivétel? A természet, a külvilág és az egész végtelenné szolidifikálódott Univerzum az én tudatomból eredeztethető. Ha én nem lennék, még csillagok sem lennének és még fent és lent sem lenne.”
A szolipszizmus annyira nyilvánvaló, hogy minden a saját tudatból eredeztethető, hogy a dolgok valósága, így a külvilág is másképp létezik, ennek bizonyítására, az idő és a tér megfigyelése is tud a segítségünkre lenni.
Lényemhez képest különálló fizikai tér valójában nincs kívül, tehát nem benne vagyok, hanem mindez bennem van. A térelemek első rátekintésre egyfajta domború jelleggel bírnak: horizont, föld, tárgyak perspektívája, de amit külső domború képként érzékünk, az valójában tudatunk belső képén megjelenő homorú kép.
Jobban megfigyelve a teret, az egész olyan mint egy homorú, befele mélyülő háromdimenziós vászon, aminek kifele valójában lehet nincs is terjedése, mert „zárt” fala van.
A látszólagos kiterjedése, csakis a tudat rátekintésétől függ, a gondolattal és a bizonyos gondolatra fókuszálva, annak a terét megalkotva, határait szűkítve-tágítva.
A másik az idő kérdése, ami belegondolva, szintén csakis egy belső érzékelés, ami a tudatban tagolódik a linearitás mentén, három idősíkra. Bizonyítja például az is, hogy mindenki másképp, saját megéléseként egyedien érzékeli az idő hosszát. Az idő csakis a múlt, jelen, jövő, összekötött hármas egységében létezhet, ha innen kiemeljük a jelent (a pillanatot) akkor egyszerűen nem tudunk már időről beszélni, múlt és jövő nélkül. A jelenben, a pillanatban, egyszerűen nincs idő, az egy időn kívüli jelenlét, ahol csakis önmagunk vagyunk egy állandóságban.
A valóság, az illúzió nagyon megtévesztő, mint az a bizonyos fekete-fehér kép játéka, ha képesek vagyunk látásunk berögzült, szokásos fókuszát. a fehér képről egyszerűen a fekete háttérre áthelyezni, akkor a kancsó fehér pozitívja helyett, a háttér negatívjából az arcot láthatjuk kiemelkedni, stílusosan a szolipszizmushoz kapcsolódva: saját arcunkat. 🙂 🙂 🙂
“Mozdulsz, de mindig csak a falig.”
Ezt a falat kutatja az ember több évezrede és minél jobban nyüzsög és vizsgálódik rajta, annál áttörhetetlenebbé válik. A tudós kezében végül mindig semmivé válik a valami. “Pedig már majdnem meg volt”, kiállt fel ilyenkor. Hát sosem lesz meg! 🙂
…Az elsősorban belső “Sátán”, akármit is jelentsen, elsősorban nem azt kívánja, hogy legyünk ördögiek, hiszen akkor nagyságrendekkel kevesebb követője lenne, hanem azt, hogy legyünk vízszintesek, világiasodjunk el (profanizálódjunk-liberalizálódjunk), nyomódjunk bele minél jobban a jelenségvilágba, hiszen ez szellemileg egy elerőtlenedési folyamat is egyben, ami által – mivel eltávolodunk a felfelé húzó erőtől – érett gyümölcsként, a lefelé húzó erő ölébe pottyanunk…és tulajdonképpen ez az a folyamat, amit a modernista látásmód jobbára fejlődésnek illetve haladásnak érzékel…és így – az elvilágiasodás előrehaladtával – az önzetlenség rangsora fokozatosan az önzés rangsorának (fordított hierarchiájának) adja át a helyét…
“A modernség ugyanis a par excellence földhözkötött “metanarratíva”: horizontálisan bontakozik ki, s teljes mértékben idegen tőle a régi ember vertikális világképe. A modernség hatalmas távlatokat nyit – főként tudománya és technikája révén –, ámde vaknak kell lennie annak, aki nem látja, hogy ezek a távlatok kizárólagosan horizontálisak: egy Mars-utazás esszenciálisan nem jelent többet, mint ökrösszekérrel átmenni Bágyogszovátból Rábapordányba, ellenkezőleg, inkább kevesebbet, mert hiszen a Mars nincs “feljebb”, vagyis nem rendelkezik magasabb “ontológiai ranggal”, mint Rábapordány, s nincs épeszű ember, aki szívesebben költözne a Marsra, mint Rábapordányba. Míg a mai ember világképét egy olyan háromszög fejezné ki, amelynek alapja végtelen hosszúságú, magassága azonban csaknem elhanyagolható, addig a régi ember világképe egy olyannal volna ábrázolható, amelynek alapja ugyan nem nagy, viszont magassága végtelen. A mai ember világa fölfelé zárt, oldalfalai azonban nincsenek; a régi ember világát oldalfalak határolták, fölfelé azonban nyitott volt, akárcsak a régi, fallal körülvett városok.”
Az igazi környezettudatosság alapja annak tételezése, hogy a külvilág egyáltalán nem létezik tőlem függetlenül. Az igazi környezetfilozófia célja pedig az, hogy ennek a viszonynak a MIKÉNTJÉRE rámutasson. Ha az emberben belül nincs REND, akkor a modern élet hulladékainak ide-oda pakolgatásával semmit sem rak helyre, csak saját alávetett helyzetét mélyíti el.
Ha a környeztem szeméthalmazként nehezedik rám, akkor belül uralomvesztésben vagyok. A külvilág díszes hulladékhegyei híven mutatják a posztmodern ember “világszemléletének” értékét és érvényét.