2014.12.21.
Jelen írással szeretnék képzeletbeli pontot tenni a legutóbbi 4 bejegyzés végére, mintegy csokorba foglalva azokat. Buji Ferenc Kör és egyenese roppant izgalmas, magával ragadó és egyszerű írás és már csak azért is időszerű, mert ismét eljött a téli napforduló ideje, mely “esemény” magában foglalja valaminek a ciklikusságát, visszatérését, mely ciklikusság szinte vonzza magához a kört, mint szimbólumot. Az ünnepek közeledtével már nem kívánom hosszú és nehéz tanulmányokkal teletömni az idetévedt, vagy éppen visszatérő vándor batyuját, ezért úgy döntöttem, hogy a blogolás terén önmegtartóztatást fogok gyakorolni és mindösszesen egyetlen egy Hamvas esszét fogok közzé tenni, mely esszé egy képzeletbeli kör, képzeletbeli középpontjában fog elhelyezkedni. Megértéséhez 90 fokos irányváltásra lesz szükség. De csak azoknak, akik már a képzeletbeli kör nyomvonalán haladnak és azoknak is, akik már unják a végtelenbe mutató egyenes mentén való vesszőfutásukat…
“A történelemmel az ember belép az időfolyamba: az emberrel immár elkezdenek történni a dolgok. Nem ura az időnek, hanem szolgája: az idő, mint valami elszabadult elemi erő, magával sodorja, s e folytonosan gyorsuló vágtában egyetlen lehetősége az, hogy megpróbálja befolyásolni e vágta irányát. A történelem korában az idő – folyik, s ennek az időfolyamnak a szimbóluma az egyenes vonal. Az egyenes vonalnak tulajdonképpen két fajtája van: a szakasz és a tulajdonképpeni – szorosabb értelemben vett – egyenes…”
Buji Ferenc: Kör és egyenes (PDF)
x
atyafipeca.hu 
Nem igazán lehet a fenti remek íráshoz, mit hozzátenni, nem is igen szeretnék. 🙂
Inkább csak egy felmerülő gondolat, hogy önmagam téves meghatározásában, az időérzékelés illúziója szorosan kapcsolódhat a térérzékelés illúziójához.
Az a végső önazonosság ráébredése nélküli, a leválasztott „vagyok”, az csak valamihez képest megtapasztalható, és az a tőle különálló tér. A valódi önazonosság hiányában, különválasztva érzékelem magam a Mindenségtől, tehát a térhez képest vagyok, tehát nem vagyok azonos azzal a térrel. Ez automatikusan hozza azt a késztetést, illúziót, hogy ebben a térben mozognom kell. A végső önazonosság hiányában, a létező minden pillanatban kénytelen érzékelni magát a változásban, a mozgás illúziója által, húzva ezt a nem létező idővonalat, ennek a folyamatos elmozdulásnak az érzékelése az, hogy telik az idő. Az idő lehet valójában nem más, mint a látszólagos mozgás érzékelése a tér illúziójában.
Amennyiben a status absolutumban állnánk, a mindent magába foglaló önazonosságban, ahol nem létezik önmagától leválasztott tér, így akkor abban mozgás és így idő sem, így ezek valójában nem létező minőségek a végső absolutum szempontjából.
🙂
A helytelen szemlélet azt mondatja az emberrel: keresd fenn (tér), kint (idő) az igazságod.
De az igazság pontosan egészen addig el lesz zárva előlünk, amíg azt mondjuk a lent helyett, hogy fent, a bent helyett, hogy kint, amíg a kört, minduntalan ki akarjuk egyenesíteni.
Az elválasztás, a kívül kerülés és a kiegyenesítés révén magunk generálta küzdelmek, azok a tapasztalások, amik nagyon is kellenek ahhoz, mert mindazok vezetnek el ahhoz, hogy azt tudjuk végre mondani, nincs leválasztva mindaz, ami leválaszthatatlan, nincs kinn, ami mindig is benn volt.
A világba így nem „belehalunk”, hanem végre „beleszületünk” abba, ami valódi önmagunk. 🙂
Igen, csak az a bökkenő, hogy erről most olyan egyszerűséggel beszéltél, mintha azt próbálnád elmagyarázni, hogy hogyan kell meginni egy pohár vizet. A küzdelmek és tapasztalások nagyon mélyen vannak. Rettenetesen mélyen. Elviselhetetlen válságtudat és önmeghasonulások kellenek hozzá, úgy, hogy közben ne pusztulj bele. Ez fotelből nem fog sikerülni. Ebbe bele kell törnie mind a tíz körmödnek. És ha majd beletört, akkor elmondhatod, hogy sikerült 1 mm-rel közelebb kerülni ahhoz, amit keresel. És nagyon hagy a valószínűsége annak, hogy még akkor is csak egy tükröt fogsz látni.
„A küzdelmek és tapasztalások nagyon mélyen vannak. Rettenetesen mélyen. Elviselhetetlen válságtudat és önmeghasonulások kellenek hozzá, úgy, hogy közben ne pusztulj bele.”
Épp ma volt szerencsém hallani arról, hogy milyen fontosak az ember életében a Sivai mozzanatok: felszámolás, belehalások, elhagyások, feláldozások. Amennyiben a válsághelyzetek , vagyis önmaga “meghalasztásai ” által nem gyakorolja be az ember már életében kellőképpen a halált, akkor nem tudja pl. a halálfélelmet sem felszámolni. A megtartó folyamatok helyett, inkább a felszámolással járó, a megsemmisítve felemelő kötelezettségeink vannak.
Beszélgettetek Viatorral az Ostrov film kapcsán, és az ott feljövő a Hamvas gondolat is mennyire egybecseng ezzel:
“Az élet arra való, hogy nagy dolgoknak feláldozzák. Egyébként semmi értelme.”
A dolog valójában egyszerű, de pokoli nehéz, magam is ezt tapasztalom, vallom … küzdök és szenvedek is.
Ahogy írod a küzdelmek nagyon mélyen vannak, és nagyon is kellenek a szenvedések, belehalások, az önmeghasonlások … magam sem szeretném fotelből megélni a dolgokat, mert bele kell halni.
Nagyon érdekes kérdés különben a szenvedés kérdése…
A szenvedések a küzdelmek önmagukban nem nemesítik a lelket, az embert csak lehúzzák önmaga alá, pusztán szenvedéssel könnyen a fizikai igényei veszik át a hatalmat az ember felett, csak szét kell nézni a világban, hogyan is zajlik ez.
Érett, tudatos létező önmaga számára, másképp kell használnia a szenvedés küzdelmek „eszközét”, méghozzá csakis önmagán túlmutató célokért vállalhat és kell is vállalnia azokat.
Az egyszerűség, a nemesség, bölcsesség, alázat stb. egy olyan tartást ad az embernek, ami biztosan képessé teszi az önként vállal szenvedési útját bejárni, ezek nagyon szükségesek, pont ahogyan pl. a magány, a száműzetés is.
A tér és az idő keresztjére önként kell felmenni, önként vállalni a szenvedést, mert így vagyunk csak képesek megtapasztalni azt, hogy képesek vagyunk a feltámadásra is.
Ha az életben megtapasztaljuk egyszer valóban a feltámadást, akkor itt az emberek számára meghalunk, halottként létezünk tovább, pedig valójában életre kelünk, oly módon, hogy a halál illúziójában már nem élünk itt tovább.
Addig hosszú és küzdelmes az út, de az az 1m., amit ma ezért képes vagyok megtenni, beletörve a tíz körmöm, a mai nap legfontosabb egy métere lesz.
Ha jól emlékszem, Virág László mondta valahol, hogy „aki az önmeghaladás útját választja, mindig a nagyobb ellenállás felé kell mozdulnia, mindig azt kell választani”
… földi kényelmek foteljában üldögélés, ahol nincs semmi ellenállás, az nem a törekvés
Azt hiszem szintén Virág László mondta: „vagy emelkedés van vagy süllyedés, olyan hogy stganálás nincs” valószínűleg akkor egy süllyedő fotelről lehet csak szó 🙂 🙂 🙂