2015.01.05.
“A szentimentalizmus a 17.–18. századi felvilágosodás (?) révén jelent meg az irodalomban. A szentimentalizmus jellemzően a líra műnemére volt erőteljes hatással, hiszen az érzelmeket – ahogy az irányzat elnevezése mutatja (latinul: sensus, azaz érzés, érzelem) – ez tudta a legjobban kifejezni. Ugyanakkor mind a világirodalomban, mind a magyar irodalomban az epikában jelentek meg a legjelentősebb, legnagyobb hatást kiváltó művek (Goethe: Az ifjú Werther szenvedései, Rousseau: Az új Héloïse.)”
“A szentimentalizmus (az érzékenység művészete) irodalmi irányzat és stílus, érzelmi lázadást fejez ki a feudalizmus embertelen erkölcsei ellen (?), az egyéniség boldogulását gátló merev hierarchiával (?) szemben. Filozófiai hátterében a szenzualizmus áll: ezen ismeretelméleti irányzat szerint a világ megismerése kizárólag az érzékek és érzetek útján lehetséges (ld. pl.: Locke és Hume elméletei).
A szentimentalizmus célja a szubjektivitás felszabadítása, a lelki történések és lélekállapotok szabad kifejezése. Témája gyakran a magány, a személyes hangulat és a bonyolult érzelemvilág. A szentimentális alkotás az egyedi, megismételhetetlen jelenségek iránt érdeklődik. A hangnemek keverednek benne, de az uralkodó jelenség a melankólia, az enervált fásultság, valamint az irónia.”
René Guénon:
A moralisztikus-szentimentális mítosz
Ha az „anyagi fejlődés” korábbi cikkeinkben már kritika tárgyává tett koncepciójáról áttérünk az „erkölcsi fejlődésre”, a modern mentalitás egy másik uralkodó eleméhez jutunk el, a szentimentalitáshoz. E sajátosság jelenlétének felismerése pedig nem jelenti azt, hogy változtassunk azon ítéletünkön, amely szerint a nyugati civilizáció korszakunkban nem más, mint teljes egészében materiális civilizáció.
Tudjuk nagyon jól, hogy egyesek szembe akarják állítani az érzés területét az anyag világával, az egyik fejlődéséből egyfajta ellensúlyt képeznének a másik beszüremkedése ellenében, és e két komplementer elem között egy stabil egyensúlyt vennének fel eszményként. Ilyen talán az „intuicionalisták” gondolkozása, lévén hogy ez elválaszthatatlanul társítja a gondolatot az anyaghoz, arra törekszik, hogy ettől egy olyan ösztön révén szabaduljon meg, amely természetének meghatározásától azonban nagyon távol áll; még inkább ilyen a pragmatisták gondolkozása, akik számára magát az igazságot helyettesítő „hasznosság” koncepciója egyaránt materialisztikus és morális vonatkozású: és újból láthatjuk itt, hogy a pragmatizmus mennyire kifejezi a modern, főként az angolszász világra jellemző tendenciákat.
Kapcsolódó írás itt: osztonoktol-vezerelve /Evola
A materialitás és a szentimentalitás valójában egyáltalán nem ellentétei egymásnak, az egyik nem juthat messzire a másik nélkül, és a kettő együtt éri el legkiterjedtebb kibontakozását. Ennek igazolásával találkozunk Amerikában, ahol, miként teozófiáról és spiritizmusról készült tanulmányainkban alkalmunk volt ezt megjegyezni, a legrosszabb álmisztikus különcségek születnek és terjednek el hihetetlen gyorsasággal, miközben az iparosodás és az „üzlet” iránti szenvedély már az őrültséggel határos szintet ér el. Ilyen helyzetben nem a két tendencia egyensúlyáról lehet beszélni, hanem két egyensúlytalanságról, ami az egyiket hozzáfűzi a másikhoz, és ezek ahelyett, hogy kompenzálnák, folytonosan elmélyítik egymást. E jelenség indoka könnyűszerrel belátható: ahol az igazi és tradicionális intellektualitás a minimumra csökkent le, a legtermészetesebb, hogy a szentimentalitás fölénybe kerül. Egyébként ez önmagában nagyon közel áll a materiális rendhez: nincsen semmi, ami a teljes pszichikus területen a szervezettől jobban függne, mint a szentimentalitás, és gondoljanak erről bármit is, az érzés és nem az intelligencia az, ami az anyaghoz kapcsolódik. Ha egyesek szerint az ész többé már nem az inorganikus, hanem az élő anyaghoz kapcsolódik, ettől még mindig az érzékelhető dolgok világáról van szó, és az efféle korlátozástól mind a modern mentalitás, mind az ezt képviselő filozófusok számára lehetetlennek tűnik megszabadulni. Szigorúan véve, és ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a tendenciák egy kettősségével rendelkezünk, az egyiket össze kell kötni az anyaggal és a másikat az „élettel”; e megkülönböztetés hatékonyan szolgálhat egy olyan klasszifikációt, amely korszakunk nagy babonáira kielégítő módon vonatkozik. De ismételjük meg, a két tendencia ugyanolyan rendű és valójában nem választható szét: ugyanazon szinten lévő és hierarchikusan nem egymás alá rendelt dolgokról van szó. Kortársaink „moralizmusa” ily módon nem más, mint gyakorlati materializmusuk szükségképpeni kiegészítője. Teljesen illuzórikus lenne felmagasztalni az egyiket a másik rovására, mivel egymásra szükségképpen tekintettel vannak, egymást feltételezve és ugyanabban az értelemben bontakoznak ki: nos, általában ezt szokták „civilizációnak” hívni. René Guénon
Forrás: http://terebess.hu/keletkultinfo/guenon2.html
Egy szép és aranyos és ártatlan és naggyon-naggyon cuki képeslap a fészbuk leo viridiséből, párdon zöld tengeréből… Laurence Sterne festményével indítottam a bejegyzést, hogy jobban kidomborodjon milyen csodálatos és lefelé↓ ívelő pályát sikerült 300 év alatt befutnunk. A műfaj neve kétségtelenül giccs és talán valahol -ha csak közvetetten is- kapcsolatban áll azzal, amit Guénon feszeget. Egyébként a fenti “műalkotás” egyik kedves ismerősöm megosztása, aki ezt bírta a kép alá biggyeszteni. “A szeretet nem ismer határokat és kívánok mindenkinek minnél töb szeretetet és boldogságot.” A helyesírási hibát már észre sem vettem, hiszen pazar szinkronitást mutatott a kép mondandójával, de hosszas morfondírozás után arra a következtetésre jutottam, hogy itt már csak egy dologban lehet reménykedni: a hosszú-hosszú áramszünetben, a szűkölésben és a korbácsban. Nincs más út felfelé. A szórakozás, a hangulat, a jólérzemség, a kellemes benyomások özönvize és kavalkádja, az összkomfortos konformizmus zöldes és nyálkás gélje szemlátomást kilúgozta az emberből azt, ami után jogosan embernek lehetne nevezni.
“Azt mondod szabad vagy? Meg akarom ismerni a benned uralkodó gondolatokat. Számomra nem az fontos, hogy megmenekültél-e egy igától, hanem az, vajon azok egyike vagy-e, akiknek joga van lerázni az igát?”
atyafipeca.hu 
Ez jut róla eszembe:
Megmondó vlog – Lájkvadászat kisemlősökkel
Aki a kutyákat szereti rossz ember nem lehet! 🙂
Puzsérnak nagyon jók a szemei. Kár hogy mindig a végkövetkeztetése elhibázott.
Hogy csak “ártalmatlan” lájkszerzés lenne a dolog mögött? Nem hinném.
Konfuciusz szerint „a világot nem a jog és a törvények irányítják, hanem a szimbólumok.”
Ezt egy barátom mondta a minap. Elgondolkodtató. Segít abban, hogy az ember aspektusán emeljen általa.
“a legrosszabb álmisztikus különcségek születnek…”
Fogadjátok ezt a csokrot sok szeretettel, de inkább száraz intellektualizmussal, józan ésszel. 🙂 Bocsánat a vulgáris példákért, de nem tudom másképp prezentálni azt, amit illik elkerülni már 16 éves korban is. 🙂 Igaz, nekem nem sikerült, de jobb később, mint soha…
Szép kis csokor 🙂 🙂 🙂
Az érzések általi meghatározottságban létezni, a nagy többség számára kimerül abban, hogy az alany mindig érezze a lehető legjobban magát, minden konfrontáció nélküli, egyfajta vágyott édes, ártatlan, kellemes, mennyországi állapotban a földön, a negatív teljes kiiktatásával. A szentimentalizmus valóban a legalja a világ és a jelenségek érzelmi alapon való megélésének. Az áhított pozitív érzelmi állapotok képei a mai korban, már nagyrészt kollektív szuggesztiók által meghatározottak, az emberek többségének erről azonban fogalma sincs. Igen nagy tévedés és megvezetés az, hogy az életen „javítani” a kellemetlen kiiktatásával lehet.
Az érzelmi dualitást, talán azért nem lehet a mélységében szétválasztani, mert egy tőről fakadnak, és a kellemesebbet mindig a másik ellenében szeretnék az emberek választani. A különböző előjelű érzelmi reakciókat egy-egy jelenség, hatás váltja ki az észlelőben, pozitív vagy negatív érzelmeket indukálva. A különbség az lehet, hogy a többség számára az egyik előjelet a kellemessége, „nyeresége” kapcsán, vágyott hosszan fenntartani, a másikat a kellemetlensége „vesztesége” okán megszüntetni, kizárni. Lehetséges, hogy a pozitív érzelmek egy passzív elfogadó megtartásra törekvő alávetettség, míg a negatív érzelmek egy aktívabb, megszüntetésre törekvő alávetettség? Mégis az álbeteljesedés nagyságrendekkel rosszabb, hiszen az passzív, míg a negatív állapotok, a veszteség kapcsán kimozdítóak.
Az emóciók mindig instabilak, mindig változnak, megjelennek, majd eltűnnek. Kontrollálatlan, két irányba ható érzelmi meghatározottság alapján élni, alacsony emberi minőség. Az érzelmek nem arra valók, hogy azoknak átadjuk magunkat, pláne abból mindig csak a kellemeseket akarni, hanem lehetőleg mindkét érzelmi pólust a gondolati, szellemi uralom alá helyezni, a lenti kettéváláson túlra emelni.
És tegyük hozzá, hogy a ma oly hangzatos önmegvalósítási utak 99%-a a kényelemre és a “haszonszerzésre” hajaz. Légy sikeres a profán életben, de egyben találd is meg önmagad, sőt, horribile dictu lépj át könnyedén a halálba is. Nos, akinek van szeme hozzá, az láthatja, hogy több legyet egy csapásra nem üthet le. Itt és ott nem lehet egyidejűleg “sikeres” az ember. A legnagyobb átvágást abban látom, hogy a cuncival leöntött álspirituális utak szinte mindenre pontos válaszokat adnak és nem várják el az embertől a szellemi alpinizmus képességét. “József, üljön le, csukja be a szemét és képzelje el, hogy már révben is van. A szeretet és a tudatalattijának a csodálatos hatalmával ön bármire képes lehet.” Valóban bármire. Lefelé….
A New Age Cunci a kényelmes önmegvalósításdi bőrfotelja. A tradicionális útba én azért szerettem bele, mert elvárták tőlem a munkát és nem adtak olcsó fotelt a seggem alá. Most is vannak olyan olvasmányaim, melyekbe beletörik a bicskám, de ha kell, akkor latinul tanulok, vagy órákat bújom az értelemező szótárakat a megértés érdekében. Ezen a vonalon engem még egyetlen egy író, vagy gondolkodó sem akart leönteni a szeretet nyálkás kocsonyájával és mindig megtiszteltek azzal, hogy nem szerény képességeimhez igazították a mondandójukat. Vagyis nem degradálták le a kedvemért a magasat, hanem elvárták tőlem, hogy felemelkedjem. Az ember csakis így juthat magasabbra. A jó olvasmány mindig az, amit az ember nem ért és ami túlmutat az olvasó képességein. Aminek a minőségét nem a tömeghez igazították. A kerülendő olvasmány mindig az, ami sikeres, amit sokan lájkolnak és amiről még a New York Times is elismerően ír. Amit a tömeg kedvel az értékes egyáltalán nem lehet. A tömeg kizárja a minőséget és fordítva: a minőség kizárja a tömeget. Méghozzá a legvégletesebben! A minap bementem egy nagy könyvesboltba és el voltam képedve a Newe Age irodalom szinte végeláthatatlan kavalkádjától. Átlapoztam pár könyvet és mindegyikben ezekkel a fogalmakkal találkoztam: szeretet, önmegvalósítás, add át magad a …, kellemes, csodálatos, relaxáció, tudatalatti csodálatos hatalma, végtelen, sikeres, spirituális, tudatalatti erőforrás, lehetőségeink kiaknázása, csökkent tudatossági szint, cél, karrier és sorolhatnám…
Hogy is mondja Evola és Guénon? Mi is a végső állomás? A közölhetetlen és átadhatatlan és a leírhatatlan és a kifejthetetlen, miközben rendkívül nagy az eltévelyedés veszélye. Mit is ír Evola a Meglovagolni a Tigrist utószavában? “Ne gondolja senki azt, hogy minden jöttment igényt tarthat a differenciált embertípusra.” Mennyivel becsületesebb magatartás.
Egyik oldalon a könnyű és rózsaszín konc illúziója, másikon a rideg és intuitív intellektualizmus, ami nem ígér semmit, sőt evilági síkon belépő a nyomorúság előszobájába. Az élethez bizony meg kell halni. Én utóbbira szavazok, mint ahogy soha nem harcolnék a győztesek oldalán. Mert győzni annyi, mint veszíteni. Csak azt érdemes megpróbálni, ami lehetetlen. 🙂
“Mondj példát a vereségre! – A győzelem!”
“Az eltévelyedés veszélye pontosan addig áll fenn -éspedig folyamatosan-, ameddig az ember az individuális lehetőségek rendjén belül tartózkodik, a veszély kétségtelenül ott a legnagyobb, ahol pszichikus természetű lehetőségekről van szó és természetesen még ennél is nagyobb, ha ezek a lehetőségek egy határozottan alsóbbrendű területből származnak. E veszély minden bizonnyal lényegesen kisebb, ha csupán a korporális és fiziológiai világra korlátozódó lehetőségekről van szó, mint bizonyos, jellegzetesen nyugati tévedések esetében, amelyeknek egyike például a yogát -vagy legalábbis azt a keveset, amit előkészítő eljárásairól tud- a testkultúra egy nemének tekinti: az ilyen esetek úgyszólván egyetlen veszélye az, hogy az ember a meggondolatlanul és ellenőrzés nélkül végzett gyakorlatok révén pontosan ellenkezőjét éri el annak, amit el szeretne érni, vagyis miközben egészségessé akarja tenni magát, csak aláássa életerejét…”
Nagyon jó meglátások! 🙂
” Amit a tömeg kedvel az értékes egyáltalán nem lehet. A tömeg kizárja a minőséget és fordítva: a minőség kizárja a tömeget. Méghozzá a legvégletesebben!”
Továbbgondolva, magára a sikerre való törekvés, az egyik legnagyobb spirituális akadály, hiszen a siker, a győzelem az csakis valamiféle verseny által nyerhet értelmet.
Mondhatni az egyik legkedvezőbb, ami az emberrel történhet, ha egy életre megfeledkezik a sikeresség iránti halvány igényéről is. Amennyiben nincs igény a sikerre, nyilván akkor automatikusan felszámolódik az a tömeg is, ahonnan a „közönség” által, valamiféle viszonyítást, tapsot elismerést, visszacsatolást kaphat az ember önmaga számára, hiszen a siker mindig másokhoz viszonyítva nyerhet csak értelmet.
(Feltételezhetően a metafizikai útra érvényes lehet a siker, a győzelem iránti igény felszámolásának a fontossága, magában a szolipszizmusban a sikeresség fogalma meg abszolúte értelmezhetetlen is… amennyiben ezek nem helytálló feltételezések, nagyon remélem, a nálam jártasabbak helyrerakják majd ezeket 🙂 )
“Egyik oldalon a könnyű és rózsaszín konc illúziója, másikon a rideg és intuitív intellektualizmus, ami nem ígér semmit, sőt evilági síkon belépő a nyomorúság előszobájába. Az élethez bizony meg kell halni. Én utóbbira szavazok, mint ahogy soha nem harcolnék a győztesek oldalán. Mert győzni annyi, mint veszíteni. Csak azt érdemes megpróbálni, ami lehetetlen. 🙂
“Mondj példát a vereségre! – A győzelem!” ”
Tökéletes összefoglalás!