Buji Ferenc: Az ember Evolúciós Önértelmezése

 2015.01.07. (Részletek)

“Ahogy a modern ember államformája a demokrácia, amelyben a hatalom lentről fakad, vagyis a hatalom legitimációs forrása az a nép, amely fölött a hatalmat gyakorolják, éppúgy az evolúció is a természetnek egyfajta “népi kezdeményezéseként”* értelmezhető: a természet mintegy kitermeli magából a hatalmi elitet, vagyis az embert…”

* alulról jövő…

“Fölöttébb egyszerű oka van annak, hogy az evolúciónak titulált jelenség megnevezésére nem találtak megfelelő szót, nevezetesen az, hogy modern értelemben felfogott evolúciós folyamattal az ember sem a múltban nem találkozott soha, sem pedig a jelenben nem találkozik. Ezúttal tehát egy olyan módon (félre)értelmezett kifejezésről van szó, amely mögül teljes mértékben hiányzik a tapasztalati valóság, és ezen a modern tudományos erőfeszítések sem tudtak segíteni, mert hiszen valódi evolúciós változást sohasem sikerült sem megfigyelni, sem előidézni. Ilyen módon az evolúció mindmáig nem tudott a teória keretei közül kilépni. Nagyon is joggal mondta Gilbert K. Chesterton a maga szellemes módján: Attól, hogy egy csoda lassan történik – tudniillik hogy egy primitív állati forma emberré változik –, nem lesz kevésbé valószínűtlen…

Két, bizonyos értelemben ellentétes folyamatról lehet tehát beszélni: van egyrészt egy evolúciós folyamat, az emberfilogenetikus kibontakozása, ami egy emelkedő folyamatként értelmezhető, és van ugyanakkor egy alászálló folyamat, az égi, istenközeli embernek, mint nem-fizikai lénynek, a fokozatos alászállása, ami viszont az eredeti égi ember deaktualizációjaként avagy potencializációjaként, vagyis az evolúciós kibontakozással éppen ellentétes folyamatként is leírható. Ez a két vonal egy ponton találkozik, és ez a találkozási pont nem más, mint a megvalósult, az aktualizálódott földi embernek, vagyis a homo sapiensnek a megjelenése. Ez az a pont, ahol az ember mint földi lény kibontakozása során eljutott addig, amikor már képes volt befogadni az őt spirituálisan “megtermékenyítő” embert mint égi lényt. Ez az a pont, ahol az égi lény alászállása eljutott addig a pontig, amikor már kénytelen volt belemerülni a sűrű anyagi világba, vagyis amikor – orfikus neoplatonikus terminológiát használva – elveszítette szárnyait és belezuhant az anyagi világba, illetve amikor – biblikus terminológiát használva – bőrruhát kapott…

Nemcsak a középkori keresztény civilizációra vonatkozik az, amit Nyíri Tamás mond: “Az egész létében és szerkezetében a vallásra támaszkodó középkor egyértelműen a szellem pártján állt.” Ugyanezt el lehet mondani az összes tradicionális kultúráról, legyen az indiai hindu, tibeti buddhista, mór muszlim, inka, maja, khmer: mindegyik a szellem pártján állt, vagyis a transzcendencia mint normatív meghatározó tényező és végső orientációs pont pártján…

Ezzel szemben Nyíri Tamást parafrazálva elmondható, hogy az egész létében és szerkezetében a tudományra támaszkodó modern kor egyértelműen az anyagpártján áll – vagyis a gazdaság pártján, a technika pártján, a fogyasztás pártján. Egyszóval a test pártján. Amikor a modern ember önmagára tekint, akkor nem Isten képét és hasonlatosságát fedezi fel magában, hanem – a mai emberszabásúak ábrázatának görbe tükrébe nézve – állati, majomszerű ősének képét és hasonlatosságát. Tudományával mindegyre azon munkálkodik, hogy az ember és az emberszabású majmok közötti távolságot a minimálisra csökkentse. Például azt hangsúlyozza, hogy az ember és a csimpánz fehérjeszerkezete között mindössze egyetlen százaléknyi eltérés van, ámde sosem említi, hogy a társas élet területén nem a hordában élő csimpánzok, hanem – példának okáért – a stabil párkapcsolatban álló énekesmadarak állnak hozzánk legközelebb (melyek ráadásul – horribile dictu! – az emberhez hasonlóan két lábon is járnak). Ugyanakkor mindent megtettek azért, hogy a majomból, főként egyes csimpánzokból, különféle célzott kísérletek keretei között “embert faragjanak”. Ha az emberit nem egy transzcendens realitás függvényében határozzák meg, akkor szükségképpen ki van téve annak a veszélynek, hogy az emberalatti tényezők befolyási övezetébe kerül. “Egy érték föladása valami hitványabb benyomulásának készít helyet” – mondja Czakó Gábor. Az emberfeletti tagadása automatikusan utat nyit az emberalatti állításának. Az emberi ugyanis önmagában nem áll meg, nem lehet kiindulópont – ha egyszer eredetét nem fent keresik, akkor szükségképpen csak lent lehet azt keresni. S ami lentről származik, az szükségképpen magán fogja viselni származásának bélyegét. Az evolucionista értelemben vett ember valójában nem egyéb, mint egy “felkapaszkodott majom” (akinek persze azáltal sikerült felkapaszkodnia, hogy “lekapaszkodott” a fáról), vagy ha még mélyebbre követjük az ember eredetét, akkor nem több, mint egy “rakás atom”. Amikor az alsóbbrendűből magyarázzák a magasabb rendűt, akkor valójában lealázzák, sőt, valójában és a jelen esetben porig alázzák azt. Az olyan ember, aki önmagát evolucionista módon értelmezi, joggal mondhatja magának a katolikus liturgia szavával élve: “Porból vagy és porrá leszel.” Sőt, az evolucionizmus nem egyszerűen azt foglalja magában, hogy mindenek végső forrása az élettelen anyag: ha az evolucionizmus végső konklúzióját keressük, akkor a kezdőpontnak nem az anyagot kell tekintenünk, hanem a semmit. A semmi ugyanis határozottan primitívebb, mint az anyag. És csakugyan, a legújabb – és igencsak merész – kozmológiai elképzelések szerint egészen egyszerűen a semmiből állt elő a mindenségnek az az ősmagja, amelyből aztán létrejött a világ…

Az evolúció eszméje valójában nem a teremtés eszméjének helyettesítője és ellenlábasa, mert hiszen e kettő minden további nélkül megfér egymással, mint ahogy azt nagyon sok tudós esete is példázza (legjobban talán Teilhard de Chardiné). Ami az evolúcióval szemben áll, az aligha lehet más, mint amit a zsidó-keresztény szentírás bűnbeesésnek nevez, s ami valójában fokozatos távolodás az isteni Princípiumtól és princípiumoktól. A modern ember nem akarja önmagát bűnbeesettnek, az isteni akarattal szembefordulónak látni, olyan lénynek, aki emiatt az eltaszítottság állapotában van. Amiért a modern ember tudományán keresztül olyan görcsösen ragaszkodik önnön állat voltához, az az, hogy ilyen módon emancipálódva érzi magát mindattól, ami mint fölötte lévő, normatív értékkel bírhatna számára. A modern ember önmaga ura akar lenni, önmagának akar törvényeket szabni; nem hajlandó elismerni önmaga fölött semmi magasabb rendűt. “Nincs Isten, de ha mégis volna, agyon kellene lőni” – ahogy a párizsi kommün egyik jelszava kétségtelen őszinteséggel megfogalmazta. Agyon kellene lőni, mert zavarja az embert az erkölcsi rend révén, sőt, már puszta léte is zavaró tényező. Vagyis minden explicit ateizmus implicit antiteizmus – és a szinte kizárólag tagadásra épülő materialista ateizmusnak az evolucionizmusban sikerült megtalálnia azt, ami nem üres tagadása, hanem tényleges ellenképe a szakrális világlátásnak…

https://atyafipeca.wordpress.com/2014/12/09/tolerancia/

Ahogy a Fentnek a lentbe rejtettsége, a transzcendencia immanenciája az, ami a régi ember számára az aszcenzió lehetőségét megteremtette -éppúgy a fentben rejlő lent az, ami a deszcenzió szükségképpeniségét előidézi mindannak számára, ami/aki magáévá teszi a modernség nagyon is földszagú értékeit…

A modernség istene egyértelműen az Anyag. Mint ahogy Nietzsche mondja a “keletkezés” és a “lét” platóni terminusait felhasználva: “Amit el kell végeznünk, az a keletkezés [az univerzum] felruházása a lét [Isten] tulajdonságaival.” A keletkezés, vagyis Matéria, a modernségnek ez az istenellenes ellenistene az, ami bűvöletében tartja a modern kor “teo”-lógiáját: a természettudományt. A tudomány, ahogy ma művelik, vagyis mint az immanencia megszállott és minuciózus kutatása, egyértelműen a transzcendenciától való elfordulást vonja maga után. A régi idők embere semmi késztetést nem érzett magában arra, hogy a természetet vizsgálja, éspedig részint azért, mert számára a természet természet oldala mellett éppen annyira, ha nem még súlyosabban jelent meg annak enyészet-oldala. Természet és enyészet ugyanis egyazon valóságnak, helyesebben -mivel a “valóság” szót a régiek többnyire Isten számára tartották fenn  -egyazon processzusnak, a keletkezés és pusztulás körforgásának felfelé illetve lefelé szálló ága, úgyhogy például a természettudományt joggal lehetne enyészettudománynak is nevezni, mint ahogy ami természetfölötti, az egyúttal -s itt a lényeg- enyészetfölötti is…

Hasonlóképpen hamis sugallat eredménye a természettudományok állítólagos pontossága, egzaktsága. Nos, a természettudományok csak annyiban lehetnek egzaktak, amennyiben nem magával a természettel, hanem annak csupán egy matematizált avagy geometrizált – vagyis kvantifikált és absztrahált – szeletével foglalkoznak. Mérni: ez a jó észbeli, ámde közepes vagy inkább gyenge értelmi képességgel rendelkező ember ideálja. Mivel a modern ember a világot mérés által veszi birtokba, ez az, amit tökélyre fejlesztett. A természet viszont tele van minőséggel, ami egzakt módon nemcsak hogy nem vizsgálható, hanem valójában a modern redukcionista természettudomány számára még csak nem is tapasztalható. Pedig a természet ettől lesz természet. A természettudomány úgy írja le a “természetet”, úgy kényszeríti bele saját mechanisztikus és mennyiségi kategóriáinak kényszerzubbonyába, hogy ha a tudományos leírást visszafordítanánk a valóság nyelvére – vagyis a tudományos leírásból próbálnánk rekonstruálni a természetet –, egy olyan világot kapnánk, amely, egyfajta falanszterként, nemcsak egyszerűen elviselhetetlen lenne az ember számára, hanem egyenesen virtuális volna. Az ember világa és a tudomány világa még csak nem is hasonlít egymásra. A természettudós mint természettudós semmit sem tud mindarról, amiről a természettudós mint ember nagyon is sokat tud. Mert a természetnek például a mechanika csupán egy kis részét alkotja. A természet nem egy mechanikus gép módjára működik, és nincsenek benne geometriailag tökéletes “ideális testek”. A mechanika törvényei csak papíron, elméletben működnek, a valóságban csupán közelítőlegesen használhatók. Ami igazán természettudomány, vagyis ami a par excellence természettel foglalkozik, az nem a mechanika, hanem például a meteorológia – és ami a meteorológia egzaktságát illeti, arról mindenkinek megvannak a maga tapasztalatai. De ha megmaradunk a puszta megfigyelés területén, akkor itt van egy másik klasszikus természettudomány, a modern ember másik büszkesége, a csillagászat, amely – már amennyiben a Naprendszeren kívüli területekről van szó – a hatalmas tér- és időbeli távolságok miatt egyáltalán nem a Világegyetem aktuális és tényleges állapotát vizsgálja, hanem a múlt kivetült, saját tehetetlenségénél fogva megmaradó képét, egyfajta nem térbelileg, hanem időbelileg “elcsúszott” délibáb-képet. Mert ahol egy csillag születését véli látni, ott már lehet, hogy haláltusáját vívja egy csillag – már ha egyáltalán ott van még. A csillagászat tehát állandó és szükségképpeni fáziskésésben, méghozzá gyakran több millió éves fáziskésésben van…

Az ember eredetének kérdése alapvető fontosságú, de nem annak megismerése miatt, hogy az ember honnan származik, hanem annak megismerése miatt, hogy in facto ki az ember: deklasszálódott angyal vagy felkapaszkodott majom – alvó Isten vagy egy rakás atom. És aligha vonható kétségbe, hogy egy olyan ember, aki állati eredetűnek tartja magát, teljesen más világot épít ki önmaga számára, mint egy olyan ember, aki tudatában van isteni eredetének…”

Az ember evolúciós önértelmezése itt olvasható teljes terjedelmében.