2015.01.12. Avagy az írástudók árulása…
Mindig Szabó Dezső sorai idéződnek fel bennem valahányszor vasalt öltönyös, kimért értelmiségieket látok önfeledten érvelni a televízió képernyőjén. Hazudják azok magukat “jobboldalinak”, függetlennek, vagy akár a baloldali értékrendet (?) magukévá vallóknak. Mikor néha felvetődik a költői, vajon “hogyan jutottunk idáig kérdése”, akkor ezek a jóllakott képű urak olyan szépen beszélnek mellé, hogy azt tanítani lehetne. Politológusok, esztéták, filozófusok, gazdasági szakértők és sorolhatnám napestig. A rehabilitálás művészei. Hamvas szavaival élve: az árulás rehabilitálása, a gerinctelenség rehabilitálása, a lakájság rehabilitálása, a gazemberség rehabilitálása, a gyávaság rehabilitálása. A lagymatagság, a konformizmus, a megalkuvás, a közös nevező, az arany középutasság piedesztálra emelése. Az önreflexióra képtelen értelmiségi, aki inkább nevezhető értelmetlenséginek, mint szellemi embernek. Szalonértelmiség a korhoz igazodva. Kávéház értelmiség. Megélhetési értelmiségi. A dolgok összemosása és a szar elkenése a humanizmus oltárán. A magas leszállítása. “A vitassuk meg gyerekek egy jól megvilágított és fűtött stúdióban egy kövér apanázsért” hitvallása. Az “én úgy gondolom”, hogy és a “szerény véleményem szerint” típusú mondatok tömkelege. Amikor állítok valamit, de már a bevezető mondatban megfutamodok a saját állításom elől. A behúzott farokkal pitiző kutya tipikus esete. A korszellem nagy reprezentánsai, akiknek a kézfogása olyan, mintha az ember egy partra vetett, két hetes málladozó pontytetembe nyúlt volna bele. A félrenézés művészei, akik az ideákat már nem fentről, hanem lentről eredeztetik. “Ilyen az, amikor a Tekintetes Úrból dr. Úgygondolom József és prof. Szerintem Ernő lesz. Teljesen mindegy mit néz az ember. Legyen az ATV kerekasztal, Echo bőrfotel, M1 stúdió, vagy éppen a HírTV civil kaszinója…
Most pedig következzék Szabó Dezső, 1923-ban (!) íródott levele a tisztviselő kérdésről…
“Tisztelt Tanár Úr!
Levelét, panaszait vettem. Ön azt kívánja, hogy a nyilvánosság elé vigyem az Önök szomorú helyzetét, megteszem. Írja Ön, hogy öt gyermeke és beteges felesége van. Hogy négy évig volt a fronton s ez az Ön idegeiben is helyrehozhatatlan nyomokat hagyott. És hogy a front után jött az irtózatosabb harc: harc a megélhetéssel. Eladták minden kedves tárgyukat, végül a szükségeseket is, a felesége kelengyéjét is. Ön naponta nyolc-tíz órát ad, hogy a túlságos munka és a gondok bódultságában képtelen már a tanítványai arcát is meglátni. És lelkifurdalást érez, hogy már nem tud semmi hasznára lenni tanítványainak…
Írja, hogy az utolsó állami segítség a legvéresebb gúny az Önök nyomora ellen. Hogy mikor az állam valami lényegtelen pénzösszeggel felemelte az Önök illetékét, ugyanakkor megvonta a cseléd-ellátási kedvezményét. Szóval: azt a falatot, melyet a nyilvánosság előtt ad, szelíd intimitással más címen visszaveszi.
Írja Ön, hogy ebben a lehetetlen állapotban mennyire lezüllik anyagilag és szellemileg a tanárság. Hogy mennyit süllyed ezzel közoktatásunk és a közélet morálja. Végül ecseteli kollégáinak és általában az egész tisztviselőségnek az elkeseredését. Rámutat, hogy az állam csak azért hirdeti a tisztviselő-felesleget, csak azért jelenti be a tisztviselők húsz percentjének elbocsátását, hogy ezzel pórázon tartsa ezt az elkeseredést. Mert tisztviselő-feleslegről szó sem lehet, hiszen a mai gazdasági helyzetben így is mindenkinek holtra kell dolgoznia magát. Végül hozzáteszi: „Pedig kár az államnak ilyen immorális eszközökkel dolgoznia, mert a hazafias tisztviselőség ideálizmusa még ebben a nehéz küzdelemben is tisztelni fogja a kellő határokat.”
Tisztelt Tanár Úr! Az Ön egyszerű szavai borzalmasabb rémregényt adtak össze, mint a Ponson du Terrail kötetei. És mégis: én, akiből máig is a legnaivabb ponyvamozidarab ki tud facsarni egy gyermekkönnyet, hidegen nézem az Önök szenvedését. Írja, hogy elpusztulnak: hát elpusztulnak. Írja, hogy elpusztul az egész magyar lateiner társadalom: hát elpusztul. Az a sors éri Önöket, melyet megérdemelnek. De ez még csak az Önök sorsa volna. De az Önök sírján örök szenny marad. Nagyobb szenny, mint a gyáva katona sírján. Önök hazaárulók voltak és a magyarság bűnös sírásói.
Van olyan korlátoltság, mely már gaztett, van olyan nemlátás, mely már gyilkosság. Önöknek látniuk kellene, hogy a mai állam kapitalista-tényezők erőhatalmi intézménye. Önöknek látniuk kellene, hogy a magyarság fennmaradásának primitív feltétele, hogy az állam átalakuljon a magyarság dolgozó tömegeinek jogi intézményévé. Önök már az ézopuszi mesékből tudhatták volna; hogy az erővel szemben csak erővel lehet eredményeket elérni. Mi lett volna az Önök teendője? Megteremteni az összes dolgozó kéz és dolgozó agy egyetemes szolidaritását az országban. Ahol minden egyes dolgozó ember halálig menő garancia lett volna minden egyes dolgozó ember életjogaiért. Ahol a kézimunkások számrendje védte volna az Önök szellemi küzdelmét. Ahol az Önök intelligenciája utat nyitott volna a dolgozó tömegek jogainak. Ahol egyetlen óriási szervezetben, egyetlen diszciplina alatt, egységes stratégiával és eszközökkel kicsikarták volna a jogtalan erők kezéből a minden becsületes munkát jogaihoz juttató magyar demokráciát.
Ehelyett mit tettek Önök? Önök úri emberek voltak. Önök ideálisak voltak. Önök lojálisak voltak. Mit jelentett ez? Ismeri Ön az amerikai regényekből annak a rabszolgának a típusát, ki saját nyomorult sors- és vértestvéreivel szemben a kizsákmányoló úr mellé áll? Annak lesz mindenre kapható eszköze, bálványozója, korbácsa, még ha önmaga is korbácsokat kap? Ezt a szerepet játszották Önök a magyar gyarmaton. Két egyenlőtlen csoport tragikus küzdelme volt Magyarország. Azoké, akik a munkájukból élnek és azoké, akik e dolgozók munkájából élnek. Az Önök lojális, morális, úri ideálizmusa mindig ez utóbbiak oldalán volt. Ezeknek szőttek Önök nimbuszt és mitológiát, ezeknek izzadtak védő ideológiát, ezeknek voltak mindenre kapható eszközei. Teljesen érthető, hogy ezek vetették meg Önöket a legjobban s úgy bántak Önökkel, amint a megvetett eszközökkel bánni szoktak.
Az Önök hazaáruló baromi ideálizmusa miatt ment tönkre szellemileg és anyagilag a magyar középosztály. Az Önök magyargyilkos, gyáva ideálizmusa miatt maradt szervezetlen a magyar intelligencia. Az ember lényegileg ragadozó állat s kisebb bűnös az, aki rabol, a nagy bűnös az, aki rabolni enged. A bekövetkezett tragédiákért, a szétdarabolt országért, a kirabolt magyarságért a felelősség nagy része Önöket terheli.
Önöknek két Magyarország közt kellett választaniok. Az egyik a dolgozó emberek győzelmes szolidaritásának nagyszerű alkotása lett volna. Ez jelentett volna földet, tisztességes megélhetést, fizikai és szellemi fejlődési lehetőséget minden dolgozó magyar számára. A magyar család biztos bőségben hajthatta volna ágait: kenyér, egészséges lakás, megvédett egészség, ígérő holnap várta volna az új csemetéket. Ez a Magyarország minden rabló és élősdi halála lett volna. És a másik Magyarország? Nem merem részletezni. De, tisztelt Tanár Úr, tisztítsa meg egy percre az ideálizmus csipáitól a szemeit s próbáljon látni a halál előtt! Nézze: mi sorsa van annak, aki érték, aki dolgozik, aki becsületes? És nézze: mi sorsa van annak, aki becstelen, aki harácsol, aki csal, aki rabol, aki visszaél? Ha egy országban csak egyetlen immoralitás tűretnék meg: az, amit ma koszt-pénznek neveznek; az az ország már az egyetemes rablás lupanárja volna. Csak ez az egyetlen szörnyűség van itt? Ez a Magyarország minden rabló, minden élősdi melegágya. Ez a Magyarország hétmillió dolgozó magyar mindennapi halálos agóniája, lassú elpusztulása. Az Önök ideálizmusa ezt a Magyarországot választotta.
Elpusztulnak Önök. Sok szerencsétlen nő és ártatlan gyermek pusztul el Önökkel. De az Önök pusztulása nem tragédia lesz s az emberi méltóság fényéből egy sugár sem fog felcsillanni fölötte. Elpusztulnak, amint kidől az igás barom, amint elvágódik az agyonstrapált lakáj. És a szabad zsákmánnyá lett pusztuló magyar faj átka lesz egyetlen síri emlékük.
Ez a válaszom Önnek, Tanár Úr.
Gellérthegy, 1923. március 15.”
Ajánlott irodalom: Életeim*, Csodálatos élet, Panasz, Segítség, Az elsodort falu, Levelek Kolozsvárról, Ölj,
atyafipeca.hu 
Épp a minap gondolkoztam tovább egy aktuális személyes vita után, hogy az ember mennyire rabja lett annak a jelenségnek, hogy “vélemény”. Ez legalább akkora fétise, sőt istene lett a modern embernek, mint a “véletlen” vagy a “vita”, mely utóbbi ugyebár a “vélemények ütköztetése”. Nyilván nem annak vagyok ellene, amikor egy témában jártas felek az adott téma tisztázása érdekében eszmét cserélnek, ahol az álláspontok kapcsán lehetnek eltérések, de ilyen esetben már adott egy közös alap, melyet megingathatatlannak véve igyekeznek valamit megvilágítani. És ez az egyedüli “vita”, amelynek létjogosultsága van, amiből valóban tanulni lehet, sőt amely mindenkinek a benső épülésére szolgál. A ma elhangzó viták többsége a puszta szószaporításon és azon túl, hogy az emberek jelentős része a másik torkán akarja lenyomni a maga “véleményét” – ami sokszor a vehemensen vitázó életére sincs elementáris, transzformatív hatással -, semmi egyéb konzekvenciával nem bír.
Ha manapság valaki markáns állásponttal, mi több világnézettel rendelkezik, azt azonnal kikiáltják “megmondóembernek”, ami egy újabb divatos kifejezése napjainknak (talán nem kell mondanom, hogy nem a cikkben általad is említett médianímandokat védem, amelyek kivétel nélkül fizetett “szakértők” nulla szellemi frissességgel és horizonttal).
Gyakran hallhatjuk azt bírálat gyanánt olyan személlyel szemben, aki tántoríthatatlanul képvisel egy eszmét, gondolatot, hogy “kinyilatkoztat”, ami egybecseng az imént elmondottakkal. Az emberek egyszerűen nem képesek már elfogadni, elviselni azt, ha szilárd talapzattal rendelkezők kiállnak valami mellett, mert ez a szilárdság nagy valószínűséggel önnön képlékenységükre emlékezteti őket, és/vagy már a zsigereik mélyéig beléjük ette magát az egalitárius, demokratikus téveszme. Egyszer László András azt mondta, hogy manapság aki kitart valami mellett, nem váltogatva álláspontját, azt becstelennek tartják.
A “vélemény”, a “véletlen”, a rosszul értelmezett vita trónra emelése egyúttal a minden érték relativizálásának, a totális szétfolytságnak a diadalát jelenti. Évekkel ezelőtt egy beszélgetés alkalmával úgy határoztuk meg a “modernitás” és a “poszt-modernitás” közötti különbséget, hogy míg az előbbi produkált eszméket, ideológiákat – ha mégoly negatívakat is -, addig az utóbbiban már negatív ideológiák, eszmék, világmagyarázatok sem születnek.
Elnézést a kissé hosszúra nyúlt “véleményért”.
Ez egy baromi jó összefoglalás volt. Minden szavával egyetértek.
Csak egy meglátás:
A fent említett urak úgy beszélnek bizonyos dolgokról, mintha azok sziklaszilárdak lennének. Itt van mindjárt a jobboldaliság, a baloldaliság és a demokrácia kérdése. Sok blogon olvasom mostanában, hogy egy igazi demokrácia hogy működik. Ellenben senki sem meri feltenni a nagy kérdést, hogy valójában létezhet-e bármiféle demokrácia. Már sokszor érintettük ezt a kérdést és azt hiszem rengetegszer utaltam, utaltunk rá, hogy a demokrácia semmilyen körülmények között nem egzisztálhat mivel egy képtelenség az egész. Logikai és gyakorlati képtelenség. Természetesen van valami katyvasz, amit annak nevezünk, mert a hangzatos cunci könnyebbséget ad a sivatag elviseléséhez.
Itt van mindjárt ez:
KERESZTÉNYDEMOKRATA PÁRT. Hogy mi? A kettő a legvégletesebben kizárja egymást.
Így van. A demokrácia egy paraván, amely mögött elrejtőznek a szálak mozgatói, ahogyan Hubert de Mirleau fogalmaz Fatalitás-e a demokrácia? című kitűnő könyvében, amelyet csak ajánlani tudok, ha esetleg nem ismernéd.
Nem olvastam, de már annyit olvastam róla, hogy többet tényleg nem érdemes. 🙂
Demokrácia. Egy papírfecnin (szavazócédula) a hatalmat átruházom valakire, hogy helyettem gyakorolja. Kérdés, én kitől kaptam ilyen átruházható hatalmat? Válasz: senkitől. Nekem ilyen hatalmam nincs, tehát, ha elmegyek szavazni egy törvénytelenséget viszek véghez, egy szellemi törvénytelenséget.
Hát elég borzasztó, hogy emberek milliói vannak belekényszerítve normális életrend és megfelelő vezetés hiányában, hogy nemlétező hatalmukat arra érdemtelenekre ruházzák át. Az egész rendszer, briliánsan” ördögivé fajult.
Amit a bevezetőben írsz az nagyon jó. Mi régen a téren ezekre a jelenségekre azt mondtuk, hogy sz…rágás, és akik végrehajtották azok voltak a sz…rágók. Bocsánat a vulgaritásért, de tényleg azok.
Azt meg statisztikailag ki lehet mutatni, hogy a sz..rágók számának növekedésével arányban szaporodnak a partra vetett, két hetes málladozó agytetemek.
Az idők jelei… 🙂