2015.01.24.
A folytatásban egy Horváth Róbert értekezés töredékei lesznek olvashatóak, de előtte hadd legyen szabad pár keresetlen gondolatot megfogalmaznom a fent látható, érzelmességre és szimpátiára gyúró hitvány és szentimentális álszcientista katyvasszal kapcsolatban.
“Hát neked semmi sem jó, hát neked semmi sem tetszik?!” -“hallom” ilyenkor egyik munkatársam felháborodott kérdését, valahányszor tetten érek egy angyal ruhába bújtatott, kormos ördögöt…
(A fenti felvétel hűen reprezentálja a szolidifikáció szolidifikációjának a szolidifikációját. Mádör néjcsört meg kell védeni. A természetvédelmi terület táblák kihelyezésre kerülnek. Kiss József természetvédő jó ember és meggyőződése, hogy az igaz ügy szolgálatában áll, mert megvédi a Mindenki Környezetét a csúnya szemetelőktől, az illegális fatolvajoktól és jelenlétével fokozza az erdők, s mezők biztonságát. Kiss József általában zöld uniformisban jár és igazolvánnyal is rendelkezik és gyakran egy fekete, öreg, orosz távcső segítségével néz bele a környezetébe. József tulajdonképpen az őt körülvevő dolgokat pásztázza látószerveinek “felfokozásával”. József elmerül a dolgokban. Átadja magát a azoknak a dolgoknak, melyek rajta kívül állanak. József gyermekkora óta tételez magában valami olyat, ami által inkább József tételeződik. Univerzumban Galaxis. Galaxisban Naprendszer. Naprendszerben Föld. Földön Magyarország. Magyarországban az Ormánság. Ormánságban környezet. Környezetben József. József pedig véd. Hogy mit? Hát mi mást, te hülye, hát a környezetét! Hogy védi József a környezetét? Hát tudatosan! Mert József nem csak tudatos környezetvédő, de egyben a Tudatos Vásárlók Egyesületének is tagja.)
De mit kéne tennem? Nem tehetek róla, hogy van bennem egy olyan képesség -rengeteg más nagyon rossz tulajdonságom mellett-, melynek révén másodpercek leforgása alatt képes vagyok az angyal jelmez alatt meglátni az ördögöt. Miért kéne tapsolnom egy olyan létrontó karakter megnyilvánulásának, ami teljesen elhibázott, vagy csak kissé elhibázott, vagy majdnem igaz? És most közel sem arról beszélek, hogy meghökkentő felvételek alá cunci zenét vágok és megspékelem mindezt Julia Roberts, vagy éppen George Clooney kellemes orgánumával, hogy már eleve félig megemésztett és előrágott formában öntsek valamit a nép széles tömegei elé.
Nem. Itt most nem erről van szó. Itt most a fentről és a lentről, a kintről és a bentről van szó. Az ontológiai alapállásról van szó. Az adekvát létszemléletről van szó. Képzeljen el a kedves Olvasó egy olyan filmecskét, amelyben egy közveszélyes idióta a környezetszennyezésre, a szemetelésre buzdítana, mondván tesz magasról a természetre. Sokak szerint ez lenne a teljesen elhibázott magatartás. De vizsgáljuk most meg az előbbit. A majdnem igazat. “A természet szól hozzádot”. A cunciba bújtatott ördögöt, ami kellemes, ami jó, ami hangzatos, ami hasznos, ami oly emberi, hogy még talán kritikával sem szabad illetni és amit “teljesen nyilvánvalóan” (nem mindenkinek) azért keltettek életre, hogy a szellem szféráiba hatolva fejtse ki létrontó hatását, valami magasztos dolog álarca mögé bújva. Utóbbi, a majdnem igaz territóriuma tulajdonképpen a legelhibázottabb, a legaljasabb, a legsunyibb és a legkárosabb következményeket hordozza magában, ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy az érzelmekre (meghatódottságra) hajazó “Julia Roberts produkció” lényegesen nagyobb “környezetszennyező” hatással bír, mint mondjuk Kovács Sándor fusizó autószerelő, aki napi szinten több autó olajteknőjének megfáradt tartalmát csapolja rá az anyaföldre. Hogy fejtsem ki bővebben mire alapozom az állításom? Nem lenne ildomos egy ilyen finom témát lerántani a hétköznapi blogolás vulgáris szférájába, mert félő, hogy elmennénk a lényeg mellett, de talán a következő értekezésből felvillan valami a felszín alatt, ami magában foglalja állításom helyességét. “Aki keres az talál”. A kitartás előbb-utóbb meghozza jutalmát! Szóval, ne azt nézzük, hogy mit rejtenek a sorok, hanem azt, hogy mi búvik meg a sorok mögött! Mert a lényeg mindig a dolgok mögött, de inkább fölött van.
“Én vagyok a Természet. Tovább fogok élni. Én kész vagyok fejlődni. És ti? A Természetnek nincs szüksége az emberekre. Az embereknek van szükségük a Természetre.”
Ezek ám a magasröptű gondolatok! Talán az óvodások értékelnék, feltéve, ha akadna egy idióta pedagógus, aki levetítené nekik. Nyugodjunk meg! Akadni fog és levetítik nekik. Az óvónőnek könnyesek lesznek a szemei, míg kicsi Palika tátott szájjal fog a képernyőre meredni. A korszellem rosszabb, mint egy RPG. Nincs az a koponyára rögzíthető reaktív páncélzat, ami ellenállana a létrontó gránát penetrációjának. Olyan lesz utána a gyermek agya, mintha egy botturmixot forgattak volna meg benne. Ez ma szemlátomást senkit sem zavar. A pedofília legrosszabb változata, a szellemi megrontás szabadon folyhat tovább. Hogy miért? Mert már csak a testét képes úgy ahogy uralni az ember. Már csak ez maradt számára megragadhatónak. Még ez!
“Amikor az ember nem önmaga felé fordul, hanem egyre inkább a kvantitatív világ felé, akkor voltaképpen a semmi felé fordul. Mert ahogy az ember a szellemet elveszítve a lelket tartotta meg, amelynek még voltak bizonyos szellemi tulajdonságai, majd csak a testet tartotta meg, amelynek vannak még bizonyos lelki tulajdonságai, lassan eljut a semmihez, aminek lesznek még bizonyos testi tulajdonságai.” László András
Horváth Róbert:
Természet és természetfeletti viszonya különböző tradíciókban
(…)
Az eddigiekben összegyűjtött logikai szempontokat mellőzve felettébb ingoványos területre lépnek tehát, akik olyan állításokra ragadtatják magukat, hogy a Föld nagy füves pusztaságait az állatok tűzzel való felhajtásának módszere hozta volna létre. Erdőégés nyomait látjuk földtani rétegekben, valójában azonban nem tudjuk, hogy szándékos égetés következményei-e. Mivel az efféle feltételezéseket tényként állítják be, mindenekelőtt a múlttal szembeni rosszindulat az, ami felmerül, továbbá egy sajátos, lelkifurdalásbeli áthárítás.
Legalábbis vitatható, hogy a múlt bármely tradicionális kultúrája – akár egy polinéz – a maihoz hasonló ökológiai válság, környezeti szennyezés és természeti kizsákmányolás következtében hanyatlott volna le. A modern kor, ha nem is előzmények, de ismert korábbi megfelelések nélkül áll válságos viszonyban a szűkebb és a tágabb környezettel. Példátlanul szennyezi és vámpirizálja azt, mondhatni, hogy egyedülállóan sekélyes és hibás természetszemlélet révén.
Az egyéni hiányosságok és a pszichológia körébe sorolható indítékok mellett bizonyos ökofilozófiai érvelések is eredményezhetik vagy támogathatják a fentebb vizsgált nézetet. Ezek részletesebb figyelmet érdemelnek.
Lynn White 1967-ben egy tanulmányt közölt a Science magazinban, melyben a mai ökológiai válság gyökereit az igen összetett zsidó-keresztény hagyomány természetszemléletének bizonyos alapjaiban jelölte meg. Nem keresztényellenes, és – ha szabad ilyen egyszerűen kifejezni – nem rossz írásról van szó. Például ezt írta:
„A tudomány hagyományosan arisztokratikus, spekulatív, intellektuális irányultságú volt; a technika ezzel szemben plebejus, empirikus, tevékenységközpontú. E kettő 19. század közepi összeolvadása minden bizonnyal összefüggésben állt a valamivel korábbi, illetve egykorú demokratikus forradalmakkal, melyek a társadalmi korlátok lejjebb szállításával a kéz és az ész funkcionális egységét hirdették. A minket sújtó ökológiai válság egy akkoriban megjelenő, merőben újszerű demokratikus kultúra terméke.”
TERMÉSZET ÉS TERMÉSZETFELETTI
Van azonban a Lynn White elindította vitának egy nagyon fontos hozadéka, vagy párhuzama, amivel behatóbban szeretnénk foglalkozni. Ahogyan bizonyos kultúrákat és a természet fölötti uralom ideáját megvádolták azzal, hogy előidézői voltak, vagy hozzájárultak a mai környezeti krízishez, ugyanazt megtehetik és meg is tették a természetfeletti eszméjével: azt állíthatják, hogy a metafizikai orientáció, amely minden hagyományos kultúrának végső és lényegi irányulását képezte valamilyen fokon, szintén hozzájárult és -járul az ökológiai válsághoz.
A legsúlyosabb: immár tényleg léteznek a természetfelettiségnek és a metafizikának ilyen elgondolásai. Ez nem késztethet azonban senkit arra, hogy modern elcsúszásokat és tévedéseket a nagy szellemi tradícióknak tulajdonítson. Akik a természetfeletti fensőbbségét a természet kárára érvényesítik – anélkül, hogy tisztában lennének azzal, mit jelentett, milyen méltósággal rendelkezett a természet az egyes originális, nagy tradíciókban –, a saját személyiségük útjait járják, nem a hagyományokét.
PLATÓN, IDEALIZMUS, TRANSZCENDENTALIZMUS, TERMÉSZET
A környezetfilozófia több szempontból a mai filozófia kiemelkedő irányvonala. Hadd emeljünk ki hármat. Egyrészt viszonylagos önállóságát és függetlenségét a modern és posztmodern filozófiai kurzusoktól és kánonoktól. Másrészt azt, hogy hosszú idő után az első nagyobb kísérletet és komolyabb erőfeszítést tette az elmélet és a gyakorlat egységének helyreállítása tekintetében (hogy a marxizmusról ne beszéljünk). Végül, jelentős kritika alá vonta a modern filozófia egyik origójának tekinthető Descartes dualisztikus (test–elme) világképét és a mechanisztikus természetfelfogást.
A szemlélet, mely a materializmust előrevetítve tényleg hozzájárult korunk ökológiai válságának kibontakozásához, a természet lényegében holtként, mechanizmusként történő felfogása volt – egy viszonyulás, amely több mint háromszász évig uralta a „művelt” és „ésszerű” nyugati világot. Nem elméleti, hanem gyakorlati szinten az emberek nagy részének ma is ez a hozzáállása a természethez: többé-kevésbé élő szerkezet, amely működik– valahogyan. A modern tudományok feladata, hogy a működés mikéntjét megállapítsák, majd hasznos eszközzé, kezes báránnyá tegyék a gépezetet.
Descartes számára a természet kiterjedés dolga (res extensa) volt, miközben az ember racionálisan gondolkodó lény (res cogito). Szerinte a tudat nem öleli fel, semmilyen módon nem foglalja magában a kiterjedést, csupán fogalmat alkot róla. Ez olyan dualizmust eredményezett, ahol minden kiterjedéssel bíró dolog „más”-ként jelentkezett és ellenféllé vált. A perspektíva, a távolságok, a kiterjedés ma is főként azért érdeklik az embert, hogy hamar bekebelezze, felfalja azokat. Nem tud távoliként, távlatokkal együtt tekinteni önmagára. Teste által behatárolt és egyébként is korlátolt szubjektumában nem foglaltatik benne a természet egésze. Úgy testisége, mint tudatának mesterséges, „realista” korlátjai miatt képtelen arra, hogy egyetemes szubjektumot tapasztaljon – sőt, hogy ilyennek akár csak a lehetőségét tételezze.
Mindeközben elképesztő dilettantizmus és leegyszerűsítések is megjelentek a kortárs környezetfilozófiában, főként, ha olyan irányzatok és gondolkodási irányvonalak környezethez való viszonyát értékelte, melyek érdeklődésének középpontjában vagy tengelyében nem a természet állt és áll. Számára ez szinte bűn. Elutasítottként tűnik fel Platón, az idealista irányzatok és a transzcendentalizmus is. A fő érv: nincsenek kellő tekintettel „a valóságra”, leértékelik a létezőket és a „reáliákat”.
Egy komolyabb analízis ezzel szemben könnyen kimutatná: annak ellenére, hogy Platón fennmaradt műveiben a természetfilozófia kis részt képez, viszonya a természethez nem csupán pozitív, de példás volt. A csekély számú szöveghely között, ahol nem áttételesen érintette a természet témáját, és nem pusztán nominálisan említette a természet kifejezést, ilyet is találunk:
„Hát nem tesznek a gonoszok az ő közvetlen környezetükkel mindig valami rosszat, a jók pedig valami jót?”
A platóni bölcsességben történő elmélyedés felszínre hozná, hogy eredeti és istenitermészetről is beszélt. Minden létező rokoni viszonya alapjának, közös méltóságánaktekintette a természetet. A természet egészét a lélek rokonának nevezte. A lelket megismerhetetlennek látta a mindenség ismerete nélkül. A legelső létezők közös neveként fogta fel a természetet, az ideákat pedig természettől létezőnek tekintette.
Ami az idealizmus különböző típusait illeti, ökofilozófiai kritikájuk kapcsán hadd fogalmazzuk meg fenntartásainkat kérdések formájában. Mi garantálja, hogy a természetelégséges megbecsülést élvez realista felfogásai révén? Lehet-e kellően szeretni a természetet úgy, hogy az egésze, beleértve az egyes létezőket, csupán pozitivista valóság – szinte anyag –, és semmilyen idealitást nem testesít meg? Véleményünk szerint: nem. Valódi megbecsülés csak realista alapon nem lehetséges.
Meg kell jegyeznünk valami nagyon fontosat a szubjektív idealizmus környezetfilozófiai bírálatai tekintetében is. Teljes szubjektivizmus esetében nemcsak az ideák szférájában áll fenn szubjektivitás, hanem a valóság eltérő szintjein is. A tapasztalati, érzéki, testi valóságok szintén szubjektív valóságok: a szubjektum valóságának különböző szintjei (még ha töredékei is az ideális szubjektumnak). Mármost, szerethetjük-e eléggé a természeti létezőket, ha azok, a természet egészével együtt, nem saját magunk, nem önnön szubjektumunk részei? Akkor is jogos, fontos ez a kérdés, ha metafizikai értelemben még a természet egészeként vett szubjektum sem tiszta, tökéletes és végső szubjektum (mivel nem teljesen önmagában – hanem a természeten – nyugvó).
Talán a szubjektív idealizmus eseténél, amelyen ma egészen hibásan gyakran közönséges individualizmust és egoizmust értenek, is nagyobb félreértések mutatkoznak a transzcendentalizmus természethez való viszonyának ökofilozófiai megítélésének eseteiben. A tévedések alapját itt az képezi, hogy a transzcendenciát egy másik, a realitástól és a természettől eltérő, de annak mintájára elgondolt párhuzamos valóságként fogják fel. A kifejezés viszont etimológiailag sem mást jelent, mint át-, túl- és felülemelkedést, vagyis eredeti értelmében semmi nem utal arra, hogy egy újabb, másik valóságról lenne szó. Normálisan – irracionalizmus nélkül – a transzcendentalizmus nem más, mint folyamatos át-, túl- és felülemelkedés, amely a természet valóságában is fennáll, annak eltérő szintjeit képezve. Nem egy eltérő, képszerű, statikus másik valóságról van tehát szó. A tradicionális leírások és képi ábrázolások szintjén, ahol a transzcendenciát szükségszerűen kivetítik és megszilárdítják, természetesen eltérő valóság benyomását kelti, valamiét, ami a kozmosz fölött áll, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne játszana meghatározó szerepet már a természet létében is.
(…)
Az európai szellemtörténetben jó ideje vagy az ember természetnek való teljes alávetettségét hangsúlyozzák, vagy – mint az imént említett esetben – természetfelettisége eltorzított tanítását, ami a látható, külső emberre soha nem (vagy csak igen kevéssé) vonatkozott.
(…)
A belső ember, a szellemi ember teljesen azonos az egész természet minden létezőjével, anélkül azonban, hogy önazonossága azokban és ezzel teljesen véget érne. Ahogy Meister Eckhart teológiailag megfogalmazta:
„Bár Isten minden teremtményben benne van, amennyiben azok léteznek, mégis fölöttük áll, éppen azzal, amivel a teremtményben jelen van, áll fölöttük. Ami a sok dologban egy, annak szükségképpen a dolgok fölött kell lennie.” (…)
A Horvát Róbert értekezés itt található meg teljes terjedelmében:
atyafipeca.hu 