2015.02.27. A “filozófiai tabu”
Ezekben a percekben több millió ember él át orgazmust, míg a Föld nagy részének lakossága az igazak álmát alussza. Vannak akik bányák mélyén szenet fejtenek, vannak, akik homokos tengerparton süttetik a hátukat és vannak, akik blog blog bejegyzést írnak, miközben különböző űrszondák képeket küldenek feléjük több milliárd kilométer távolságból. És akkor még nem is említettem azoknak a nőknek és gyermekeknek az ezreit, akiket éppen ebben a másodpercben erőszakolnak meg világszerte. Ismerős ugye? A napi rutin agyf@szolás, melytől még a légnemű is folyékonnyá, a folyékony is szilárddá válik. Már gyermekkorom óta, mikor efféle híreket hallottam mindig egy furcsa és megmagyarázhatatlan mélyről jövő érzés kerített a hatalmába. Hogy mi volt ez az érzés? Egyfajta furcsa abszurditásnak a megélése. A lehetetlenség érzése, de közelebb vagyok a valósághoz akkor, ha azt mondom, hogy a valószínűtlenség érzése kerített a hatalmába. Hogy több ezer kilométerre tőlem van egy hatalmas vízesés, melyet turisták milliói látogatnak meg minden évben és ha nem hiszem, hát nyitva áll előttem is a lehetőség, hogy oda utazva magam is átéljem, ahogy több millió tonnányi víz “lába alól” elfogy a talaj és ahogy dübörögve zúdul a mélybe? Valószínűtlen. Hamvas Béla szerint a világot mája takarja. Varászlat fedi. Miért van az, hogy ez nekem sosem tűnt valószínűtlennek és mindig is valóságosabbnak hangzott, mint Einstein relativitás elmélete, Kopernikusz heliocentrikus világképe, vagy akár egy marék homok a Dráva parton? (én)
Nehéz egy effajta kérdést feszegető műről bármit is írni mindazok fényében, amit kiolvastam belőle. Elsőre beletört a bicskám, de aludtam rá párat és újra nekikezdtem. Erdei Zoltán könyve megrázó, kegyetlen, eredeti, néha idegesítő, gyakran kínkeserves, de ennek ellenére a kedvemre van és volt, már csak azért is, mert megerősített abban a “sejtésemben”, amit már egy jó ideje -többek között Guénon, Evola, Hamvas és László András hatására- megformálódott bennem. Az újonnan feltűnt tradicionális szerző egy olyan fajta “misztériumot” feszeget, aminek még a régi ember is tudatában lehetett, hiszen még a Biblia is -nem egy helyen- eleven módon tapint rá az “egyedüllét valóságára”. Mindezek ellenére, “én személy szerint” úgy vélem, nem biztos, hogy szerencsés dolog egy ilyen kényes témát ennyire túlforszírozni, de ennek szemlátomást -bizonyos utalások alapján- a szerző is tudatában lehetett. Persze az olvasottak fényében paradoxonnak tűnhet már önmagában ez a bejegyzés is, de igazából ezt csak “azok” gondolhatják és tételezhetik, “akiknek” a tekintete elsikkad a lényeg felett. Végezetül fontos még kiemelni, hogy A Metafizikai Egyedüllét Fokozatainak nem megfelelő értelmezése rengeteg veszélyt rejthet magában, nem is beszélve az ebből eredeztethető eltévelyedésekről és deviációkról, melyek általában -vulgáris és félreértelmezett szinten- a különböző New Age irányzatok közös ismérve és jellemzője. A folytatásban következzék pár rövidke idézet a könyvből. Kérem csak “azok” szóljanak hozzá, “akik maguk is” olvasták.
“Kezdjük magával a szó jelentésével: egyedül Önmaga(m)ság, amely arra utal, hogy vagyokság minőségben csakis Én-Önmagam állhatok, minden és mindenki más: van. Az első pont vonalán jelenik meg a szellemi tanítások végső céljára mutató megállapítás. Azt elérve minden és mindenki Önmagamként felismert. Vanság-vagyokság vagyok. Kizárólag tudati lét van, minden csak annyiban létezhet, amennyiben tudomásom van róla. Nem létezhet tudatomtól függetlenül fennálló tapasztalat. Másként kifejezve: bármi csak azáltal létezhet, hogy Én-Önmagam tudatában tapasztalatot képez…”
“-szükséges kimondani, hogy nemcsak a tudatomtól függetlenül nem létezhet semmi, de azon kívül sem. Nem én vagyok a világban, hanem a világ és a különböző tapasztalati elemek vannak a tudatomban…”
“Egyébként is, milyen világ az, amelynek eltűnéséhez elegendő a szem becsukása?”
“A testi személlyel való önazonosítás, mint tudatállapot felvétele nem más, mint hajlandóságokon alászállva, az uralom-, hatalom-, jelenlét-, és önátélési intenzitásvesztésnek, valamint a különállóvá válásnak, ok-okozatisághoz tartozásnak egy kritikus pontja.”
“A szolipszisztikus szemlélet a legnagyobb emelkedés és a legmélyebb bukás lehetőségét hordozza.”
“VANSÁG-VAGYOKSÁG”
“A többi embernek -és egyetlen, jelenleg vanság minőségű létezőnek sem- nincsenek benső folyamatai.”
“A teóriaszerű elemek megvalósult igazsága jelenlegi állapotban -a megvalósító oldaláról- svapna minőségű önátélésben, vagyis képzelgésben jelenik meg.”
“Ha egy ember megüti a térdét, akkor jajveszékel, látszólag fáj neki, ám a kereső rájön, hogy annak a fájdalmából nem él át semmit. A körülötte levő emberek gondolatokról beszélnek, érzékszervi tapasztalataikat mesélik el, de ő egyetlenegy embernek egyetlenegy gondolatát sem tapasztalja. Látszólag érzelmi viharok dúlnak körülötte, de más emberek érzelmeiből nem él át semmit.
“Mintha nem is foglalkozott volna az elméleti tételekkel, olyan elevenséggel fedezi fel sorra annak igazságait: döbbenten veszi tudomásul, hogy élő és eleven módon csak önmaga él, és senkinek semmilyen benső folyamatát nem élhette át, csak a sajátját, hogy egyedül önmagára mondhatja -Én-Önmagamra mondhatom-, hogy vagyok. Minden és mindenki más van.”
“Nincsenek valóságos emberek a külvilágban, hanem csak külsőnek látszó jelenségek.”
“Minden, ami létezik: modus.”
“az anyag még a vizsgálatához szükséges tudatszinten megmaradva is megszűnik anyagnak lenni, önmaga irányába kellő erővel vizsgálva. Bizonyos eszközök -ilyen a mikroszkóp a távcső- az érzékszervi kifelé fordulás meghosszabbításainak tekinthetők. Ha az anyagot így vizsgáljuk, akkor elemek, majd elemi részecskék halmazának tűnik. Aztán kiderül, hogy nagyobb részt űr, és már az elméleti fizika is ott tart, hogy az anyag koncentrált energia, nem pedig objektumszerű tárgy.”
“Igazolódik tehát, hogy nincs szeparáltan szubjektum és objektum: minden objektum a szubjektív objektivitása.”
“Ahogyan nincs tudati-éberség emelkedés, de szolipszizmus sem, még az sem igaz, hogy nincsen semmi sem, mert e kijelentés is tudati momentumokat és mozgást feltételez.
A könyv utolsó mondata pedig így hangzik:
“A metafizikai egyedüllétnek nincsenek fokozatai.”
Hát nem pazar és tündöklő?
“Nincsen kívül, belül élünk egyedül,
Fénnyel hintett ágyon forgók, mint ki szül,
Magunk álma, képzelete fogva tart,
Nem ázunk, de viseljük a zivatart.”
atyafipeca.hu 
Tudathasadás állapota mondhatná diagnózisként egy ilyen megnyilatkozóra az orvostudomány.
Nagyot bizonyára nem is tévedne ez a diagnózis, sőt az Abszolút szempontjából nagyon találó is lenne ez kifejezés, mert a „meghasadt” Egyetlen Abszolút Tudat pontosan önmaga felosztása révén teremtette a Világot.
„Ma ez eltévelyedés és tévelygés minden feltétele adott” (L. A.)
Amit az ember magából jelenleg tapasztal, ennek a meghasadt tudatnak egy egyéni lefokozott megnyilvánulása és ahhoz, hogy megtudja ki Ő valójában, pontosan ez tartja a törekvőt egy sajátos tapasztalati úton, ami vissza fogja vezetni mindennek a forrásához az Egyetlen Abszolútomhoz, de ahol áll jelenleg, az korántsem biztos, hogy az már maga a visszavezetettség állapota.
Nagyon is tisztában kell lenni a lefokozott helyzettel, vagyis jobb, ha a törekvő kezdetben a „Rendszer” elemeként tekint Önmagára és nem annak az Egyetlen Forrásaként. 🙂
Jelenlegi korlátozott személyi létemmel azonosítani az Abszolút és Egyetlen Alanyt nagy hiba. Amíg a Rendszer elemeinek integrálása önmagamba nem történik meg maradéktalanul, addig az útonjáró csupán csak egy törekvő, aki még nem érkezett meg.
A megvalósítás pontosan azon a vonalon megy végbe, melyen a létesülés is végbement – csak visszafelé.” (L. A.)
Vajon a visszafelé melyik szakaszán járok?
Idő és tér illúziója által az egésznek egy részeként mozgást megélve, járom az önmeghatározás „útját”, ami egy a Végső Önmagamba visszahajló tér és idő. A tudatunk tulajdonképpen önmagába hajlik majd vissza, mert a tapasztalati út nem jelent mást, mint annak a kettősségnek a megszüntetése, amire azt tudom mondani „Én vagyok” és az, amivel kapcsolatban azt élem meg még „nem Én vagyok”, mert azt még a tapasztalattal nem integráltam magamba. Az út vége az ahol, majd mindenre azt tudom maradéktalanul mondani, amire most még nem, hogy „én vagyok”.
Mondhatni már most is mondhatom, hogy minden Én Vagyok, de ez édeskevés és kissé nevetséges is abban az esetben, amennyiben hétköznapi létem állandó nekifeszülés azoknak a „nemlétező” valóságelemeknek: embereknek, helyzeteknek, amikről azt képzelem, hogy már integráltam magamba.
“Nincsenek valóságos emberek a külvilágban, hanem csak külsőnek látszó jelenségek.” „Minden, ami létezik: modus.”
Idáig el is kell jutni és nem a szavak szintjén … 🙂
“Nincsenek valóságos emberek a külvilágban, hanem csak külsőnek látszó jelenségek.” „Minden, ami létezik: modus.”
Nagyon fontos kiemelések. Ezért a világ (az ember világa) nem a részek összességéből felépülő valóság, hanem éppen ellenkezőleg: a Princípium (Alany) önkorlátozásban feltáruló arculatainak folyamatos “világba halásaként”, kihullásaként fogható fel.
Ebből két dolog következik:
1. Minden dolog csak (és kizárólag) az Alany viszonylatában nyeri el valós értelmét.
2. A tudati objektumok további felosztása (elemi építőkövek, tovább már nem osztható “részecskék” keresése) szükségszerűen eltávolít a tudati objektumok lényegének megértésétől, végső soron a minőség nélküli “semmihez” fog vezetni.
A modern tudományos metódus lényegileg a heteron “hullaboncolása”.
A SAJÁT-SZEMÉLY, AZ ÉNSÉG ÉS AZ ÖNMAGAMSÁG
“Annak, aki eszmélni képes, fel kell vetnie önmagában az önmagára vonatkozó legfontosabb — joggal mondható, hogy lényegi — alapkérdéseket, azokat, amelyek — áttérve az egyes
szám első személyben való fogalmazásra — önmagamra, személyemre, önmagam és a személyiségem, önmagam és a világ egymáshoz való viszonyára vonatkoznak.
Kétségtelen, hogy létező vagyok a létezők között, ember az emberek között, személy a személyek között. Ugyanekkor nem csupán személy vagyok, hanem olyan személy, aki SajátSzemély-ként éli át és ragadja meg önmagát. Saját-személy azonban nincs több, csak egy; rajtam kívül nincs több és nincs más Saját-Személy, a többi személy nem Saját-Személy; a személy általában csak az egyes személyekben valósul meg, ám csak egyetlenegy személyben; az én személyemben alkot egységet a Saját-Személy átélt valóságával.
Feltételezhetem, hogy minden emberi személy olyan lehet, mint az én Személyem, vagyis azt, hogy minden emberi személy Saját-Személyiség-hordozó. Ez az első pillantásra nyilvánvaló valóságra utalónak tűnő feltételezés — egyáltalán nem rendelkezik semmiféle megalapozottsággal. Ennek a feltételezésnek semmiféle tapasztalásbeli átéléssel kapcsolatba hozható alapja nincs. Az ilyesféle „kézenfekvő” valószínűsíthetőségű feltételezéseknek —élesebben szemügyre véve — semmiféle értelmük, értékük és érvényük nincs, és eleve nem is lehet. Ha lenne — mint ahogyan voltaképpen (potenciálisan) van is — olyan képesség, amelynek birtokában tapasztalni lehetne, hogy egy élő emberi személynek-személyiségnek tűnő lény valóban élő emberi személy-személyiség-e vagy sem, de egy ilyen értelmű pozitív megállapítás eredménye sem felelne meg a Saját-Személyiség-hordozókénti lénynek megfelelő tapasztalásnak; — ám, ha még ezt is tapasztalni lehetne, ez sem lenne azonos a Saját-Személy átélő tapasztalásával, hiszen ezt csak valóban Saját-Személy tapasztalhatja közvetlen átélésében úgy, mint Saját-Személyt, mint az én Saját-Személyemet…” (L.A.)
„A metafizikai egyedüllétnek nincsenek fokozatai.
Csak egy valami „van”:én vagyok.”
Mivel az önbecsapás veszélye nagyon is valós, felmerül a kérdés mikortól és „hol állva” jelenthetem már azt ki valóban és maradéktalanul, hogy számomra a metafizikai egyedüllétnek nincsenek fokozati, csak egy valami van, én?
Könnyedén és bármikor, mondjuk egy zárt térben, viszonylagos egyedüllétben, egy kényelmes fotelből, főleg ha a valóságérzékelésem párosul egyfajta alapvető komfortérzettel.
Amennyiben a szűkebb térből kilépek, érdekes módon, pont az én saját magam tudati objektumai, projekcióm fognak ennek a kijelentésemnek állandóan nekifeszülni. Attól a pillanattól, hogy a viszonylagos egyedüllétből kilépek, minden pont az ellenkezőjét, vagyis önmaga valóságosságát akarja bizonyítani, „személyes” és tárgyi vetületek egyaránt. Hisz nem fogja önön valóságosságát cáfolni sem a partnerem, sem mondjuk egy kézsérülést okozó nem létező tárgy sem. Pontosan ezért a saját egyedüli énségemet „fenyegető” határhelyzetek rendívül hasznosak (régebben ilyen volt pl. a harctér) ma is számtalan formája van ennek.
Részemről csakis főhajtás azelőtt, aki a metafizikai egyedülléttel kapcsolatban, az elméleti megértésen túl (az sem könnyű) de ez mellett a megélés szintjén maradéktalanul megvalósításra jutott. Bár belegondolva ezen példamutató, mivel nem rendelkezik önálló énséggel, így személyiségéhez köthető semmilyen megvalósítással sem, így a főhajtás csakis önmagamnak jár, azért az útmutatásért, amit önmagam számára a tudati valóságomban elhelyeztem. 🙂 🙂 🙂