Az Egyedüllét Valósága

“Az Egyedüllét Valósága” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Tudathasadás állapota mondhatná diagnózisként egy ilyen megnyilatkozóra az orvostudomány.
    Nagyot bizonyára nem is tévedne ez a diagnózis, sőt az Abszolút szempontjából nagyon találó is lenne ez kifejezés, mert a „meghasadt” Egyetlen Abszolút Tudat pontosan önmaga felosztása révén teremtette a Világot.
    „Ma ez eltévelyedés és tévelygés minden feltétele adott” (L. A.)
    Amit az ember magából jelenleg tapasztal, ennek a meghasadt tudatnak egy egyéni lefokozott megnyilvánulása és ahhoz, hogy megtudja ki Ő valójában, pontosan ez tartja a törekvőt egy sajátos tapasztalati úton, ami vissza fogja vezetni mindennek a forrásához az Egyetlen Abszolútomhoz, de ahol áll jelenleg, az korántsem biztos, hogy az már maga a visszavezetettség állapota.
    Nagyon is tisztában kell lenni a lefokozott helyzettel, vagyis jobb, ha a törekvő kezdetben a „Rendszer” elemeként tekint Önmagára és nem annak az Egyetlen Forrásaként. 🙂
    Jelenlegi korlátozott személyi létemmel azonosítani az Abszolút és Egyetlen Alanyt nagy hiba. Amíg a Rendszer elemeinek integrálása önmagamba nem történik meg maradéktalanul, addig az útonjáró csupán csak egy törekvő, aki még nem érkezett meg.
    A megvalósítás pontosan azon a vonalon megy végbe, melyen a létesülés is végbement – csak visszafelé.” (L. A.)
    Vajon a visszafelé melyik szakaszán járok?
    Idő és tér illúziója által az egésznek egy részeként mozgást megélve, járom az önmeghatározás „útját”, ami egy a Végső Önmagamba visszahajló tér és idő. A tudatunk tulajdonképpen önmagába hajlik majd vissza, mert a tapasztalati út nem jelent mást, mint annak a kettősségnek a megszüntetése, amire azt tudom mondani „Én vagyok” és az, amivel kapcsolatban azt élem meg még „nem Én vagyok”, mert azt még a tapasztalattal nem integráltam magamba. Az út vége az ahol, majd mindenre azt tudom maradéktalanul mondani, amire most még nem, hogy „én vagyok”.
    Mondhatni már most is mondhatom, hogy minden Én Vagyok, de ez édeskevés és kissé nevetséges is abban az esetben, amennyiben hétköznapi létem állandó nekifeszülés azoknak a „nemlétező” valóságelemeknek: embereknek, helyzeteknek, amikről azt képzelem, hogy már integráltam magamba.
    “Nincsenek valóságos emberek a külvilágban, hanem csak külsőnek látszó jelenségek.” „Minden, ami létezik: modus.”
    Idáig el is kell jutni és nem a szavak szintjén … 🙂

    1. “Nincsenek valóságos emberek a külvilágban, hanem csak külsőnek látszó jelenségek.” „Minden, ami létezik: modus.”

      Nagyon fontos kiemelések. Ezért a világ (az ember világa) nem a részek összességéből felépülő valóság, hanem éppen ellenkezőleg: a Princípium (Alany) önkorlátozásban feltáruló arculatainak folyamatos “világba halásaként”, kihullásaként fogható fel.

      Ebből két dolog következik:

      1. Minden dolog csak (és kizárólag) az Alany viszonylatában nyeri el valós értelmét.

      2. A tudati objektumok további felosztása (elemi építőkövek, tovább már nem osztható “részecskék” keresése) szükségszerűen eltávolít a tudati objektumok lényegének megértésétől, végső soron a minőség nélküli “semmihez” fog vezetni.

  2. A SAJÁT-SZEMÉLY, AZ ÉNSÉG ÉS AZ ÖNMAGAMSÁG

    “Annak, aki eszmélni képes, fel kell vetnie önmagában az önmagára vonatkozó legfontosabb — joggal mondható, hogy lényegi — alapkérdéseket, azokat, amelyek — áttérve az egyes
    szám első személyben való fogalmazásra — önmagamra, személyemre, önmagam és a személyiségem, önmagam és a világ egymáshoz való viszonyára vonatkoznak.
    Kétségtelen, hogy létező vagyok a létezők között, ember az emberek között, személy a személyek között. Ugyanekkor nem csupán személy vagyok, hanem olyan személy, aki SajátSzemély-ként éli át és ragadja meg önmagát. Saját-személy azonban nincs több, csak egy; rajtam kívül nincs több és nincs más Saját-Személy, a többi személy nem Saját-Személy; a személy általában csak az egyes személyekben valósul meg, ám csak egyetlenegy személyben; az én személyemben alkot egységet a Saját-Személy átélt valóságával.
    Feltételezhetem, hogy minden emberi személy olyan lehet, mint az én Személyem, vagyis azt, hogy minden emberi személy Saját-Személyiség-hordozó. Ez az első pillantásra nyilvánvaló valóságra utalónak tűnő feltételezés — egyáltalán nem rendelkezik semmiféle megalapozottsággal. Ennek a feltételezésnek semmiféle tapasztalásbeli átéléssel kapcsolatba hozható alapja nincs. Az ilyesféle „kézenfekvő” valószínűsíthetőségű feltételezéseknek —élesebben szemügyre véve — semmiféle értelmük, értékük és érvényük nincs, és eleve nem is lehet. Ha lenne — mint ahogyan voltaképpen (potenciálisan) van is — olyan képesség, amelynek birtokában tapasztalni lehetne, hogy egy élő emberi személynek-személyiségnek tűnő lény valóban élő emberi személy-személyiség-e vagy sem, de egy ilyen értelmű pozitív megállapítás eredménye sem felelne meg a Saját-Személyiség-hordozókénti lénynek megfelelő tapasztalásnak; — ám, ha még ezt is tapasztalni lehetne, ez sem lenne azonos a Saját-Személy átélő tapasztalásával, hiszen ezt csak valóban Saját-Személy tapasztalhatja közvetlen átélésében úgy, mint Saját-Személyt, mint az én Saját-Személyemet…” (L.A.)

  3. „A metafizikai egyedüllétnek nincsenek fokozatai.
    Csak egy valami „van”:én vagyok.”
    Mivel az önbecsapás veszélye nagyon is valós, felmerül a kérdés mikortól és „hol állva” jelenthetem már azt ki valóban és maradéktalanul, hogy számomra a metafizikai egyedüllétnek nincsenek fokozati, csak egy valami van, én?
    Könnyedén és bármikor, mondjuk egy zárt térben, viszonylagos egyedüllétben, egy kényelmes fotelből, főleg ha a valóságérzékelésem párosul egyfajta alapvető komfortérzettel.
    Amennyiben a szűkebb térből kilépek, érdekes módon, pont az én saját magam tudati objektumai, projekcióm fognak ennek a kijelentésemnek állandóan nekifeszülni. Attól a pillanattól, hogy a viszonylagos egyedüllétből kilépek, minden pont az ellenkezőjét, vagyis önmaga valóságosságát akarja bizonyítani, „személyes” és tárgyi vetületek egyaránt. Hisz nem fogja önön valóságosságát cáfolni sem a partnerem, sem mondjuk egy kézsérülést okozó nem létező tárgy sem. Pontosan ezért a saját egyedüli énségemet „fenyegető” határhelyzetek rendívül hasznosak (régebben ilyen volt pl. a harctér) ma is számtalan formája van ennek.

    Részemről csakis főhajtás azelőtt, aki a metafizikai egyedülléttel kapcsolatban, az elméleti megértésen túl (az sem könnyű) de ez mellett a megélés szintjén maradéktalanul megvalósításra jutott. Bár belegondolva ezen példamutató, mivel nem rendelkezik önálló énséggel, így személyiségéhez köthető semmilyen megvalósítással sem, így a főhajtás csakis önmagamnak jár, azért az útmutatásért, amit önmagam számára a tudati valóságomban elhelyeztem. 🙂 🙂 🙂

Egy vélemény is számít és egy vélemény sem számít...

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s