2015.03.07. Modern hepiendizmus 2.
(“Amit a hernyó a világ végének tekint, azt a mester pillangónak nevezi.”)
“Fiatalkorom” egyik “meghatározó” olvasmánya, ami mára szó szerint illúzióvá lett. Az Illúziók még levett a lábamról, a Sirály már komoly kérdéseket hagyott hátra bennem, míg a “Híd az Örökkévalóságon át” már annyira “cunciságosnak” (rózsaszín ködbe burkolt hepiendizmus) bizonyult, hogy képtelen voltam elolvasni és szó szerint az émelygés kerülgetett. Akkoriban még csak megfoghatatlan benyomások és megérzések formájában kezdtem el irtózni az effajta irodalomtól és ha valaki rákérdezett volna nemtetszésem valódi okára nem tudtam volna rá kielégítő választ adni. Azóta sok víz lefolyt a Dráván és a dolgok merőben megváltoztak, de úgy is fogalmazhatnék, hogy gyökeresen megváltozott “a leányzó fekvése”. A folytatásban következzék egy rövidke részlet Richard Bach: Illúziók c. “művéből”, ami engem akkoriban le(↓)vett a lábamról, hogy az ifjúkorom világba vetettség érzése átadja valaminek a helyét, ami… De nem folytatom. Inkább az Olvasóra bíznám, hogy a most következő, “magán messze túlmutató” szövegből kihámozza magának azokat a látleleteket, melyek nélkül manapság nem lehetne az “új kor” irodalmáról beszélni. Akinek jó a szeme, az nyugodtan eressze el magát a hozzászólásokban, de azért NE annyira, mint azok a bizonyos lények, annak a bizonyos folyónak a fenekén! Az idézetek egyébként magukért beszélnek… Rajta hát!
(“Megéri a fáradtságot, hogy boldogtalan életet élj?”) Vajon erre Hamvas mit válaszolna? A többséggel szemben talán azt, hogy “meg”, de szerintem közelebb vagyunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy csak olyan kérdésekre lehet megfelelő választ adni, melyek jól vannak feltéve. Természetesen a költői kérdések már eleve úgy vannak megfogalmazva, hogy a “választ” is magukban rejtik és éppen ez a veszélyes bennük. Mire az ember észbe kap, máris lefelé halad egy mozgólépcsőn. És akkor még nem is említettem a “majdnem igaz” életveszélyes műfaját.)
“Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek. A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk – fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok – fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.
A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.
Végül azonban az egyik lény így szólt: “Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba.”
A többi lény kinevette, és azt mondták: “Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!”
De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.
Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.
Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: “Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!”
És a sodrodó így szólott: “Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland.”
De ők csak egyre azt kiáltozták: “Megváltó”, és továbbra is görcsösen kapaszkodtak a kövekbe, és a következő pillanatban a sodródó eltűnt a szemük elől, ők pedig ott maradtak, és legendákat találtak ki maguknak holmi Megváltóról.”
“Mindannyiunknak. Szabadságában áll. Azt tenni. Amit akarunk.”
“Minden ember, minden apró mozzanat életedbe úgy került, hogy magad vontad oda. Az pedig, hogy most mit kezdesz velük, rajtad áll. Az igazságnak, melyet kimondasz, múltja s jövője sincs Létezik, s nincs is több dolga ennél. Élj úgy, hogy soha ne szégyelld, ha a világ megtudja, mit teszel, mit mondasz, még akkor is, ha nem igaz, amit a világ megtudott.”
atyafipeca.hu 
“Mindannyiunknak. Szabadságában áll. Azt tenni. Amit akarunk.”
A felismert rabság ezerszer értékesebb, mint a szabadság illúziójában lenni.
Valójában pont az kellene felismerni, hogy ebből a lefokozott helyzetből kitekintve abszolút szabadságra, egyszerűen nem létezik azonnali lehetőség, nincs valós szabadság lehetősége csupán pár lépés megtételével. 🙂
Az embereknek folyamatosan azt sugallják, hogy az egyén szabad és boldog lehet, mert az már „szabadság” számára, ha „szabadon” választhat pl. a világ által diktált, két adott dolog között, holott csupán a „felkínáltak” közül választja az egyiket.
Téves spirituális „megváltásokban” egyszerűen merész ígéret bármiféle boldog szabadság feltételezése, hiszen „rabságban” vagyunk fizikai helyzetünkben, a testi automatizmusunkat, funkcióinkat tekintve, az érzelmi hullámok általi kiszolgáltatottságról nem is beszélve. Mégis talán soha nem volt ennyi boldog, szabad, önmegvalósított, pozitív rezgéssel átitatott „megváltó és megváltott”, akik az illúzió és a rabság egyre mélyülő rétegeit leginkább csak tovább mélyítik.
„A sötétséget nem onnan lehet felismerni, hogy deklarálja önnön sötét voltát. A dolgokat nem lehet névértékben elfogadni. A legtöbb dolog nem az, aminek mondja vagy mutatja magát”
„A spirituális eltévelyedéssel szemben semmi nem nyújt eleve védelmet. Az egyetlen, amivel az ember az eltévelyedést elkerülheti, az önnön spirituális ébersége” (László András)
Valódi szabadsághoz vezető út kezdete feltételezhetően leginkább a gondolati és bizonyos akarati képességek uralásához köthető.
Olyan gondolkodási és akarati uralom elsajátítása, amik érzelmektől mentesek, ekkor talán feltételezhető a valódi szabadság felé az első lépés megtétele (csupán). 🙂
Helyes gondolatiságból, akarati uralomból, aztán remélhetőleg fakadhatnak majd a helyes intuíciók, amik elvezethetnek a helyes autonómia felismeréséhez, vagyis az egyén valódi szabadságának fokozatos felismeréséhez.
Hogy mi is az a valódi szabadság?
„A szabadság feltételezi, az abszolút mindentudást, az abszolút mindenütt jelenvalóságot és az abszolút minden hatóságot. A szabadság ezek nélkül nem szabadság. A választás szabadságában a szabadság ugyan megjelenik, de választásra csökkenteni a szabadságot a szabadság principális nemértésével egyenlő.” (László András)
“De egy másik nézőpontból, egy cirkuláris szimbolizmus segítségével is megközelíthető a tradicionalitás és a modernitás különbsége. Eszerint – statikus értelemben – az előbbi képviseli a középpontot avagy a középpontra való vonatkoztatást,míg az utóbbi a perifériát; vagy – kinetikus értelemben – az előbbi képviseli a középpont irányába való centripetális törekvést, míg az utóbbi a periféria felé irányuló centrifugális sodródást. Míg a centrum felé törekvés vagy a centrummal való normatív viszony minden törekvést lényegi egységbe forraszt –hiszen csak egy centrum van –, addig a periféria irányába való mozgásnak számtalan lehetősége van, és ezekben a mozgásokban csupán egy az azonos elem: a középponttól való távolodás. S míg a középpont valódi Principium Principioruma az összes belőle származó princípiumnak, addig a »kerületi princípiumok« -vagyis a modernitásnak a formák világához kötődő princípiumai – szükségképpen egy divergenciát és szétesést reprezentálnak: a végtelen széttartás irányába vonzanak és vezetnek. Ha pedig egy forgó kört veszünk a szimbolizmus alapjául, akkor a középpont a mozdulatlanság és az állandóság szimbóluma, a mozdulatlan mozgatóé, s az archaikus világ éppen ezt reprezentálta.
Egy erős sodrású folyóban ugyanis nem az tekinthető dinamikusnak, aki a sodrásnak engedelmeskedve viteti magát az árral, hanem az, aki a sodrás ellenére is képes egy helyben maradni. Ez ugyanis nem statikus, hanem felső fokon dinamikus tett, még ha kívülről egy helyben látszik is állni az ember.”
Buji Ferenc
Igazából véve Bach szavai a mozgatottságra utalnak. Minden jó úgy, ahogy van, minden jó lesz úgy, ahogy lesz. A begyöpösödött emberek csak kapaszkodnak görcsösen, de te nyugodtan elengedheted magad és vitetheted magad a sodrással. Jól hangzik és van is benne némi igazság. A folyó azonban sosem folyik felfelé. A víz pedig tudtommal a lunaritás szimbóluma.
Ahogyan a víz, úgy az értés és a nemértés is a lunaritás szférája, így a mai korban a lényegtől igen nagyon eltérítő tanítások is, mint „eredeti” fényhordózók (modern ezotéria) jelennek meg. Nagy eltévelyedések dömpingjének a kora van, és az szinte törvényszerű, hogy az eltérítő tükröző és azt a tükrözést befogadó nem a centrumban találkozik, hanem pont a periférián, a sötétségben, az illúzióban…. igen-igen messze sodródva a fény lényegi eredetétől.
(értés-nemértés-lunaritás stb. ezek természetesen személyesen rám is vonatkoznak, hiszen a női princípium hatáskörébe tartoznak, remélem ez kellő magyarázat arra, ha a dolgokat félreértelmezem és reflektálom, szóval csakis ez lehet az egyedüli oka 🙂 🙂 🙂 )