2015.03.11. Realitas Illusoria
Zseniális és pazar munka. Unikum a maga nemében. Első osztályú olvasmány, melyet pillanatok alatt magamba szívtam. Talán még sosem tudhattam ilyen “mélyről” (magasról) fakadó könyvet a kezeim között, melynek minden sora elragadó szimbolizmusról tanúskodik. Ennek ellenére a könyv legelső betűjétől az utolsóig minduntalan rám vetette magát a Diszkurzív Racionalitás Ördöge, aki minden egyes oldal végén nekem szegezte a kérdést: “Vajon nem belemagyarázás mindez?” Én pedig emigyen válaszoltam magamban: “Vajon mennyire higgyek egy olyan ördögnek, akinek a kérdésében már benne lapul egy szuggesztió?”
Orosz László Wladimir könyvét elsősorban azon Olvasók számára ajánlom, akik már valamilyen szinten magukénak tudhatják a “tradicionalitás fogalmainak az alapjait” és nem jönnek zavarba a latin kifejezések armadájától. A könyv nyelvezete egyébként elsőrangú, a fogalmazás stílusa szemet, illetve lelket gyönyörködtető minőségről tanúskodik. Orosz László Wladimir könyvével “ki” kell vonulni a külső (belső) csörömpölésből és hátra kell hagyni a káprázat világát. Orosz László kezébe érdemes belekapaszkodni. A mű végére természetesen a szerzőnek nyoma fog veszni és a táj hófehérre fog változni, de “mi” szeretünk egyedül lenni és nem rettenünk meg attól, ha kimegy a szőnyeg a lábunk alól. Sőt! “Amivel én élek az a ti halálotok lenne.” A folytatásban következzék pár rövidke részlet a műből, de csakis inspirálás gyanánt. Aki szereti Guénont és Hamvast, annak ez a könyv nem hiányozhat a repertoárjából!
“Híd a világ: menjetek át rajta, de rá ne telepedjetek!”
“Olykor emlékek környékezték: árverési csarnokok, képtárak, útkereszteződések sokadalma, estélyi ruhák, összejövetelek, derék emberek, kedves asszonyok, akiket ismert; mindez azonban ködös emléke volt egy másik életnek, amelyet évszázadokkal előtte élt, egy másik bolygón. Ez a rémálom itt: ez a valóság. A szélkakas alatt állva és a sarkvidéki eget kémlelve, el sem tudta képzelni, hogy a Dél valóban létezik és nyüzsgő, zsivalygó élet tölti el most, e pillanatban is. Nem: sehol sem létezik ez a dél, asszonyok sem szülnek gyereket, a lányok nem mennek hozzá senkihez, a férfiak nem házasodnak (…) Felcsattanó nevetése elvágta a semmit, és megrettentette szokatlan hangjával. A Nap sem létezik. A mindenség maga volt körülötte: a kihalt, hideg, sötét világmindenség, melynek ő az egyetlen lakója.”
“Az átlagos embert azonban megrémíti ez a gondolat, és mindent elkövet, hogy az eredendő ontikus magányt feloldja vagy elhazudja, mivel fél a felelősségtől. Pedig csakis ő a felelős: hiszen őt kérdezi a sorsa, és helyette nincs, aki feleljen. Észak Fehére szolipszizmusra nevel. Délnek ott van a kegyes, léleknyugtató és színes hazugsága, hogy minden negatív jelenség, csapás vagy katasztrófa valamiként a közösséget is illeti, s annak ódiumából ama absztrakt nyáj, azaz az emberiségnek nevezett, megragadhatatlan fikció is átvállal valamit.”
“A színprincípiumok eredete és szerepe tehát ambivalens, noha maga a szín -amit látunk- a lucifer falsus-i létkápráuzat gyermeke. E konsziderációk nélkül nem lehet megérteni sem a színek jelentését, sem pedig a szakrális képzőművészetet.”
“Abszolút értelemben csakis a Semleges Közép létezik, mely a teremtő szellemi varázslat játékában transzcendens Feketévé (Purusa) és Fehérré (Prakriti) differenciálódik.”
“A kettősségek világának alaptörvénye pedig e színek mindegyikét azonnal önnön komplementerével állította szembe: a benső és nedves cinóbert a “végtelenbe húzódó” külső és száraz türkizzel (ciánkék, némileg mélyebb árnyalatban: akvamarin), míg a külső és nedves zöldessárgát a benső szárazságot reprezentáló lilával. Lucifer Falsus káprázat-palotájának négy alapköve letétetett.”
“A szcientista igénnyel megrajzolt színkörön a kígyó minden egyes színárnyalatban önnön farkába harap, s e laza mellérendeltségből álló szín-világ addig szorítja a bennrekedt embert, míg végül is összeroppantja. A mindenkori magaskultúrák bölcsei azonban tudatában voltak, hogy e csúszómászó a bíbor-zöld és arany-kék minőségek által meghatározott kereszten fixálható, avagy -ami ugyanazt jelenti- e hermészi varázsbotok mentén megkettőzhető, és valóban potens komplementerekként egymással szembeállítható.”
“Röviden tehát úgy jellemezhetnénk e komplementár-párt, hogy a zöldessárga “rikkancs evilágiságával” szemben a lilában ugyan fellelhető transzendentáló vonás, ám csakis abban az értelemben, amelyet a Más (nem uralt, heteron) filozófiai kategóriájával adhatunk vissza.”
“Alkímiai táj ez, a lélek transzmutációjának halaszthatatlan imperatívuszával, az Athanor pedig nem más, mint a Pólus felé igyekvő ember. A mozdulatlan sarokpont felé haladván, fokozatosan vonódik vissza a szamszárikus lét színkavalkádja: a meghatározó vizuális élmény a fehér; a végtelen hómező szélei beleolvadanak a tejszínű -és a leírások alapján hihetetlen anyagszerű- ködbe, avagy a sarki éjszaka feketéje öleli drámaian magához önnön komplementerét.”
“A spirituális konvergencia-pont nélküli lelki élet féktelenül habzó sodrában persze törvényszerűen szétoldódik az ember, hiszen a színek szirén-énekének csakis a Tudás árbocához rögzítetten állhatunk ellent, amint azt Odüsszeusz is tette; szürkévé hazudni viszont a színes kavalkádot egyet jelent a lélek lényegének teljes ignorálásával; aki pedig nem ismeri a psziché örvény-szerű igenlését, egyetlen lépést sem tehet a tisztán szellemi irányába.”
“Különös meghasadt világ ez; Dél gyümölcseiért tülekszünk egy életen át, s közben ott vonszoljuk magunkat Benső Alaszkánk végtelen hómezőin…”
“Az ős-erdeti, transzcendens Fekete-Fehér (szamszarában fekete-fehér) viszonyt földi-emberi érzékszervvel “megtapasztalni” és földi-emberi diszkurzív értelemmel megragadni tehát -képtelenség; magasabb létszint ez, mely csakis az Intuicio Intellectualis villanófényében tárja föl rejtett struktúráját.”
A himnusz a szem fehérje, a dal a szem sötétje (…) A szem közepén pedig egy embert látni (…) Ő uralja a szemen inneni világot is, ő uralja az emberek vágyait…”
(Orosz László Wladimir: Szivárványhídon Át)
http://www.alexandra.hu/scripts/
“Komplementer színek: fontos színtani fogalom, más néven kiegészítő, vagy ellentétes színpárok csoportja. Látásfiziológiai értelemben a színes utóképként létrejövô szín. Ez akkor keletkezik, ha mozdulatlanul nézünk egy erős színfoltot, majd hirtelen egy semleges felületre (pl. fehér papírra) pillantunk: ekkor egy ideig ugyanazt a foltot látjuk, de ellentétes színben.”
atyafipeca.hu 
Szervusz!
Egy kicsit “megkavarodtam” az egyik idézettől. Az aktív pólusú purusa esszencia tudtommal a fehérrel analóg, míg a passzív pólusú prakriti szubsztancia a feketével analóg. Az egyik idézetben mégis ennek az ellentét írja. Hogy lehetséges ez?!
Üdv,
P.
Nagyon jó kérdés! Éleslátásra vall! A választ a könyvben megtalálod, mert többek között ezt taglalja. 🙂
Bár ez is csak “attól függ”, hogy a képen a betűt nézem, vagy a hátteret 😀 https://atyafipeca.wordpress.com/2014/12/19/meg-mindig-a-metafizikai-kettos/
“Egy kicsit “megkavarodtam” …”
Éppen ebben rejlik a könyv értéke, hogy olyan dolgokra is tesz utalást, amelyre általában nem szokás. Ez pedig a preegzisztens “kettősség” szimbolikája. Orosz László hosszasan taglalja (már amennyiben ez lehetséges) a megnyilvánulás fölötti “aktivitás” a sakti (fehér) és a “passzivitás”, mint a mozgató sakta (fekete) viszonyát. Ez a reláció fordul meg a megnyilvánulásba lépéskor. Itt ugyanis a passzív már befogadó fekete, az aktív pedig a formaadó fehér lesz. Az illuzió (maya) a dualitások látszólagos viszonyát is felforgatja (viparjaja).
A könyv kitartó tanulmányozása melegen ajánlott mindenkinek.
Ui.: A fentebb említett létezés feletti dualitások metafizikáját talán legmélyrehatóbban a kasmíri saivizmus dolgozta fel. Erről egy nagyszerű értekezés olvasható itt: http://arsnaturae.hu/hirek/festschrift Borkovits Tamás tollából.
Ezt kimoderáltam.
🙂
Nem lenne illendő lelőni a “poént”. 🙂
A könyv elolvasásának a lehetősége mindenki előtt nyitva áll.
(A)
Köszönöm a javaslatot, ígéretesnek tűnik. Bejártam pár boltot és mindenhol elfogyott, így kénytelen voltam a “hálón” megrendelni. Remélem, küldik 🙂
Nagyon várom a véleményedet róla!
Majd “firkantsd” ide légy szíves!
Best of OLW
“Az ember sehol nem lehet istenibb, mint a Póluson, és sehol
nem lehet luciferibb, mint az egyenlítõn. Délen az ember úgyszólván
a flóra és a fauna organikus és kiszakíthatatlan része,
Északot viszont meg kell hódítania.”
http://konyv-ujsag.zsibvasar.hu/ezoteria/orosz-laszlo-wladimir-szivarvanyhidon-at-6314581.html
Ha jól látom abban a boltban is elkelt :), de meg tudtam rendelni, remélem küldik, köszönöm a figyelmességet.
Viator gondolatébresztő felvetése kapcsán merült fel, hogy az is az “Idők Jelei”-nek tűnik, hogy egyfajta szemléleti pólusfordulás figyelhető meg – a fordítottság jegyében – a függőleges tengelyen, hiszen ma a Kozmosz káosz-arcát kifejező libero-modernista és neo-konzervatív erők leginkább az északot uralják, míg ehhez képest a dél képviselői sokkal inkább a szakrális erőt jelenítik meg, míg vízszintesen Amerika vállalta át a korábbi szovjet szétszóró, összezagyváló (centrifugális) szerepét, a kelet pedig sokkal inkább ennek ellenpólusa, egyfajta centripetalitás felé látszik képződni, ami viszont egy re-normalizálódó igényt kifejező képletnek tűnik, viszont mivel a hangsúlyos mindig a függőleges, ezért az összkép ilyen formában egy rendkívül instabil energetikai helyzetre utalónak tűnik.
Mindezt a zűrzavart látszik kifejezni és fokozni, az Amerópa Nirvána Falanszter megroggyanása miatt kétségbeesetten előre menekülő, “nem létező” uralmi központ által mesterségesen kitalált, domesztikáló jellegű, ál-szakrális Új Kor szemlélet erőltetése, einstandja, ami – többek között – az általában, egyfajta jelenségvilágba ragadt életigenlést kifejezendő indíttatásból, papagáj-szerűen öltözködő, megbízható szakértők és előadóművészek cunamijában is tetten-érhető, főleg az oktatás és a média területén.
Misima Jukio szerint, napjainkban elsősorban kétféle, a teljes élet megélését ellehetetlenítő, a személyiség elgépiesedését jelző, élő-halott megnyilvánulási forma figyelhető meg, a végletekig specializálódott előadóművész és szakértő…, bár – teszi hozzá – a szakértő tulajdonképpen előadóművész…
“Misima Jukio szerint, napjainkban elsősorban kétféle, a teljes élet megélését ellehetetlenítő, a személyiség elgépiesedését jelző, élő-halott megnyilvánulási forma figyelhető meg, a végletekig specializálódott előadóművész és szakértő…, bár – teszi hozzá – a szakértő tulajdonképpen előadóművész…”
Ez kétségtelenül jó meglátás.
“viszont egy re-normalizálódó igényt kifejező képletnek tűnik.”
Csak tűnik, de még közelebb vagyunk a valósághoz, ha azt mondjuk: tűnhet.
Itt már csak valaminek a paródiája jöhet létre. Holt tetemek bábtánca. Így még jobb: a paródia paródiájának a paródiájának a paródiája.
“Viator gondolatébresztő felvetése kapcsán merült fel, …”
Ebben lehet valami. Az erős tamasz domincia egyik jellegzetessége a “skaláris” erők egyre intenzívebb ébredése, azaz egy-egy tapasztalt folyamatnak csak pillanatnyi rátekintésben van megfogható “vektoriális” irányultsága, valójában azonban teljesen hektikusan, a halálerők feloldó hatásának engedelmeskedve, egyfajta haldokló rángást végeznek.
Ennek egyik markáns megjelenése a prekaotikus korszakra jellemző “rendszerváltoztatási mánia”. Ez egyfajta túlélési reformsorozatnak tűnik, valójában azonban, minden egyes “váltásnál” újabb és újabb területet foglal le magának a világban a Külső Sötétség, egyre inkább magához teszi hasonlóvá (sötét tagolatlanság, minőségtelenség) a szamszárai létforgatagot.
A “negyedik kaszt” brutális “uralma” utáni látszólagos polgárosodás sem több, mint egyfajta érzéki csalódás, heteronarcú taktika.
A “rendkívül instabil energetikai helyzetben” leledző világ állapota másfelől éppen a fizikai örvény “elkerülhetetlenségi” szakaszában vergődő, és ott fogva tartott hajó helyzetével analóg.
Orosz László Wladimir fentebb említett könyve is ékesen bizonyítja, hogy a tradíció embere milyen elképesztő erőket mozgósított és állított saját szolgálatába annak érdekében, hogy megóvja magát a sötétség elképesztő erejű szívóhatásától és feloldó erejétől.
A szirének szigete mellett hajózó, magát az árbochoz kötöző (axis) Odüsszeusz éppen ennek a tradícionális karakternek a jelképe.
A dualitásokról néhány szót. Közismert, hogy a dualitások egyfelől vertikális (pl.: alany-tárgy), másfelől horizontális (pl.: nappal-éjszaka) formában jelennek meg. A könyv alapján ezt a relációt a Föld esetében következőképpen vázolhatjuk fel:
Vertikum mentén az északi pólus (bíbor) ellentéte az Egyenlítő (mélyzöld). Ontológiai értelemben erre éppen merőleges horizontális páros már az északi-déli pólus kettőssége (arany – ultramarin). Az előbbi a Szent Szellem, az atyai akaratiság behatolósának tengelye, míg az utóbbi az isteni létrend kibontakozásának (lényegében eszkatológiai) területe. Érdekes, hogy a tradícionális színelmélettel milyen szoros kapcsolatot mutat a keresztény szimbolika: Krisztus (arany) – Szűz Mária (ultramarin)
Kissé jobban elmélyülve a témában talán a sarki-egyenlítői páros (poláris – equatoriális) pontosabban írja le a vertikális kettősséget, figyelembe véve azt, hogy a “poláris” kifejezés egyben “boreális” értelemmel is bír, tehát leginkább az északi pólushoz kötött fogalom, amely metafizikai szempontból teljesen helytálló. (lásd a hyperboreai eredet doktrínáját)
Rassztipológia alapján megközelítve a kérdést ugyanez a duálpár a boreális-tropikális rasszok viszonyában rajzolódik ki. (lásd: Evola)
„Idézzük most meg a sok-sok ezer évvel ezelőtt élt embert, aki – noha visszavonhatatlanul kihullott az Egységlétből – a Teljességgel való kapcsolatát „csillogó aranyfonalai” révén megőrizte. Tudatában volt az aktuális létrendi helyzetének és „leszakított” – zsidó-keresztényi terminussal: „bűnbe esett” – voltának, ám érezte, hogy mindeközben alááramló éltetőerő hatja át.
Képzeljük el, ahogyan ez az ember ránéz a káprázatvilág valamelyik színére, és a leszakítottsággal való szembesülés fájón a lelkébe váj, mint Krisztus testébe a szögek. Egy pillanatra stigmatizáltan éli át magát, kifosztva, megfertőzve, bemocskolva. Aztán kisvártatva az isteni kegyelem lelkébe csörgedezteti az égi elixírt.
Nem csupán a szó érzéki és materiális érzéketlenséggel lecsupaszított felfogásban vett szín ez, tehát nem a hullámhossz és törésmutató paramétereivel kifejezhető fizikai végtermék, még csak nem is a látószerv és az agy kémiai folyamatainak halvaszületett eredője, eleven valóság születik a tudatban, egy eleven idea ébred, mely a látás számára színként, a hallás számára hangként, a szaglás számára illatként, az ízlelés számára ízként kínálkozik.
És egy pillanatra, amikor a két princípium egyetlen ölelésben összeforr a tudatban, megnyílik a Harmadik Szem, s az embert magához emeli a színek-fölöttiség leírhatatlan Fénye, ekkor a „madarak beszéde” egy pillanatra érthetővé válik a fülben, az orr elíziumi illatra lel, a nyelv pedig boldogan ismeri fel az Örök Élet Vízének elfeledett ízét.
Így érzékelt-észlelt az Aranykor embere….” (O.L.W)
Elnézést kell kérnem, de ez az elemzés egy picit számomra, modernista Teremtés és nem a szakrális Teremtő központúságra hajaz, mintha az “aranyszájú”, Új Kor-os jelenség-világ (érzékszervi-világ) , a profán “Élet” istenítéséről lenne szó (vö.:Aurobindo-Blavatsky-Rudolf Steiner-Abraham Maslow) amivel kapcsolatban A.K. Coomaraswamy nehéztüzérségű kritikája így hangzik: “Semmi sem lesz majd halhatatlan, ami most nem az.” (Itt a Bűnbeesés relativizálásának az ellenkezőjéről van szó)
A természeti-világ (jelenség-világ) vonatkoztatási rendszerében nincs és nem is lehet semmi, ami nem duális, ha tetszik dialektikus – mivel magának a Mozgás jelenségének a létrejöttéhez két erőre van szükség – viszont a természet-fölötti (metafizikai) terület vonatkoztatási rendszerén belül, nincs és nem is lehet semmi duális és az utóbbi terület – mint Guénon megállapítja – teljesen kívül esik a jelenség-világon (természeti világon). (vö.: Hérakleitosz)
Nekem ez picit a Willigis Jager féle “Hullámaiban a tenger” féle szemléleti hibára hajaz, ami a relatív és abszolút összekeverését jeleníti meg, holott a szakrális felfogás szerint a Világ van Istenben és nem Isten a Világban…Tehát a Jelenség, a nem-jelenségnek (jelenség-mögöttin/fölöttinek) csupán egy arca. Ezért van az hogy a hinduk a pusztítást ugyanúgy tisztelik, mint az építést, mint Savitri Devi mondja: “Az intelligens hinduizmusban ezen antropomorfizációnak nincs helye (…) A hinduk Istent a maga teljességében imádják. Pusztítás és teremtés közben egyaránt dicsőítik.” (vö.: Északi Korona VIII.)
“Az egykezes taps hangja a Csend”- ez a Hazatérés mondata.
További szemlélet esetlegességről vall, amiről így ír Simone Weil: “A keresztények istene természet-fölötti Isten, míg Jehova természeti isten” (vö.: Jegyzetfüzet II), amiből nyilvánvalóan következik, hogy súlyos hiba a modernista zsidó hagyomány illetve a re-szakralizáló krisztusi hagyomány összekeverése, bármennyit is ismételgeti ezt a megközelítést a média, attól még nem lesz igaz, bár lehet, hogy sokak szemében hihetővé válik…
Egy tradicionalista barátom mondta egyszer, hogy szerinte Buji Ferencnek nincs teljesen igaza…Ezen elgondolkodtam és arra a következtetésre jutottam, hogy ez lehet igaz, de metafizikai szempontból Buji Ferencnek van igaza, a hazai tradicionalizmus viszont bizonyos vonatkozásokban “gellert” kapott, jelesül benyomásom szerint a “szollipszizmus” “nincs is kis-én” tanításával és a judaista és a keresztény szemléleti hagyomány ősszekeverésével, ami viszont nem jelenti, hogy ne lennének kimagasló értékei, mint szellemi mozgalomnak, gondolok itt a kiváló és alapvető fontosságú fordításokra, de nem csak arra, hanem némely osztályon felüli tanulmányra is, bár itt is felmerül néha a gondolati szőrszálhasogatásnak a problémája, ami már akadálya lehet a felébredésre törekvésnek…
Még egy korábbi felvetés kapcsán jegyezném meg, hogy véleményem szerint is kétféle kettősségről és egyféle egységről lehet beszélni, amennyiben jó-rossz, élet-halál stb; illetve szanszára-nirvána, de a természet-fölötti, a szanszára és a nirvána fölött áll…
és valóban létezik az értékek egy megfordulása, pl a szakralitásban ellentétben a modernizmussal (vö.: hiperbiztonságra és hiperhatalomra törekvés), az antropomorf “élet”, mint olyan, semmiféle értékkel nem rendelkezik, sőt negatív (luciferi) jelentéssel bír, számára csak a felfelé irányulás jellege és minősége számít, amit az önzetlenség rangsorának (hierarchiájának) is nevezhetnénk..(Az egész japán busido alighanem erről szól)…
Elnézést, ha kicsit szószátyár volnék, de ha már így belelendültem még a szakrális geográfia kapcsán jegyezném meg, hogy a felvázolt képlet benyomásom szerint az evolai “Róma centrikus” látásmódot fejezi ki, ahol a homályba vesző germán észak jelenti valahol a hiperboreus hagyomány letéteményesét….
Hozzám közelebb áll Guénon “hindu-centrikus” látásmódja, ahol a legősibb (terminológiám szerint a függőlegesen felfelé irányuló, Ábel-Apollón) szellemiségnek uralmát kifejező bráhmánikus Parasurámával, “a bárdos vezeklő”-vel kapcsolatban jegyzi meg, hogy “azokból az időkből való, amikor a hinduk ősei még északon voltak” (vö.: Guénon: Szellemi tekintély és időbeli hatalom), azaz itt Guénon egyértelműen azon turáni törzsekre utal, melyek megmaradtak a pásztorkodásnál, míg a “luciferi” dél, a káin földművelésbe kezdő, turáni népeket jelzi (vö.: árja (nemes), ariana, iráni, letelepedett)…(vö.: a turano-sumér Gilgames regével).
A kuruksétrai csatában (Kr.e: 3000) a már a vízszintes felé laposodó (letelepedett), de még felfelé irányuló Káin-apollói szakrális szemlélet (Judhistira) harcol, a vízszintes, de már lefelé irányuló Káin-hélioszi, immáron modernista látásmóddal (Durjódhana), hogy aztán a lefelé irányuló Ábel-Héliosz szétziláló uralma (Káli Yúga), kaotizálja (vö.: az ál-szakrális New Age szemlélet szerepét a folyamatban, mint “fordított árnyék módjára történő utánzás”), oszlassa fel végleg a 20000 éves Manvantara ciklust, beteljesítve Isten akaratát, mely büntetést az ominózus Bűnbeesés miatt szabott ki ránk, hiszen, mint ahogy Niszargadatta Maharádzs mondja: “Ami megszületett, annak meg is kell halnia.”
A fent említett Káin-apollói szakrális szemléleti uralomra utal az a Paradicsomot ábrázoló turano-sumér pecséthenger is, ahol Ádám bikaszarvval ékesítetten jelenítődik meg, ami a korábbi (nimródi), magasabbrendű csodaszarvas fejék, domesztikált változata… Érdekes, hogy egy Krisztus korabeli turano-parthus pap csodaszarvas fejékkel van ékesítve egy mellszobron, ami a turano-sumérnál jóval korábbi Ábel-apolloi szemlélet fennmaradására utal.
Mindebből kifolyólag a jelenségvilágban, tehát a mellékesebbet kifejező vízszintesben gondolkodva, valószínűleg éppen a napnyugat lesz az a hely, ahol a szakrális tanítás feloszlik és napkelet, ahonnan friss erőre kap, de Isten jobban tudja, mert minden Ő…
A pontosság kedvéért: A fontosabb függőleges ellentét is a jelenségvilág vonatkoztatási rendszerén belül van (vö.: a kétféle kettősség és egyféle egység témájával).
Összefoglalva:
Nem tudom sikerült e érthetően kifejtenem, az a benyomásom, hogy az idézetben foglaltak által nem felszabadulnunk az érzékszervi világ uralma alól, hanem éppen ellenkezőleg, odakötjük magunkat az élethez…
Én már elvesztettem a fonalat.
Névelenére, vagy Viatoréra írtad mindezeket?
1. Névtelen
2. Névtelen
3. Viator
4. Névtelen.
Arról a problémáról, amit utoljára felvetettem régebben írtam egy tanulmányt ” A Tanítás ellenkezőjébe fordításának példázata… ” címmel, mert szerintem kardinális fontosságú kérdéseket vet fel.
No, akkor újra nekiállok. 🙂
Nem a hozzászólásokhoz kapcsolnál, inkább úgy általánosságban…
Kimondható és érvényes igazságokat nagyon nehéz megragadni, annál inkább mert az aki jelenleg szemlél, annak léte a dualitás börtönében meghatározott. Mindannyian a börtön rácsai közül kitekintve szemléljük az eget és próbálunk örök érvényű igazságokat megragadni az „égről” a dualitás Egységéről, és az égen „túli”(ami valójában Benne) az Abszolútumról a Dualitás Felettiről, anélkül, hogy a dualitás börtönét el lennénk képesek hagyni. Amit kétségtelen bizonyosan meg tudunk ragadni jelenleg, az az elszakadtság állapota, mint mozgatóerő.
Így ebben a lefokozott elszakadt állapotban, duális helyzetben, csakis feltételezett igazságtartalmak léteznek, amikről igazsága ráadásul, csakis alanyi szinten létezhet, hiszen bármi, ami van, csakis annak a szemlélőnek a tudatában lehet.
Az alábbi gondolatsort pedig nagyon aktuálisnak találtam mindannyiunk számára:
„A bizonyosság kérdése nem bizonyíthatóság kérdése, hanem alanyi öntételezés kérdése. Az alanyi öntételezésnek hatalmi uralmi intenzifikálásáról van szó. Metafizikában számtalan helyen elhangzik, hogy tegyem magam függővé mások jó vagy rossz kritikájától, tetszésétől, egyáltalán a környezetből érkező hatásoktól Ha ezt az attitűdöt próbálom erősíteni magamban, akkor a kellő szemlélésben akkor ez magasabb bizonyosságok irányába ez a hübriszt is növelheti, ami talán a spirituális úton a legnagyobb veszély, a spirituális gőg, annál nagyobb akadály és nagyobb veszély nem létezhet.
Az hogy kikezdhetetlen legyek, az reális és érvényes törekvés, az hogy látszólag kikezdhetetlen legyek, az post mortem és mindenképpen megbosszulja magát, mert nem mindegy miből van szőve az embernek a magabiztossága és a bizonyossága.
Nagyon nagyfokú óvatosság szükséges, nagyfokú önvizsgálat, önkontroll
Bizonyosságnak vannak fokozatai és az alanyi bizonyosságban lesznek egyre intenzívebbek a végső hatalmi uralmi feltétlenségben és betetőzésben válnak aztán kikezdhetetlenné.”
(Virág László)
Kedves Lehel!
Köszönet a nagyszerű sorokért, nagyon sok mindenre világítottál rá. Visszaolvasva Névtelen által beidézett sorokat valóban egy kissé “blvatskysnak” hat, ám a szerző előzetes alapvetéseinek fényében kijelenthető, meglehetősen távol áll tőle az újkoros attitűd. Mindenképpen érdemes végigolvasni a könyvet.
“A pontosság kedvéért: A fontosabb függőleges ellentét is a jelenségvilág vonatkoztatási rendszerén belül van”. Nagyon fontos kitétel. Az egzisztenciában a kettősség pólusai között “ellentétet”, ontológiai feszültséget tapasztalunk. A dualitás princípiumában, az Egységben azonban ez a “viszonyulás” még megkülönbözhetetlen. Persze az Egység sem a Végső Valóság, hiszen egység volta csak a nem-egység viszonylatában áll fenn. Az Egység az Üresség, (vagy a Teljesség) reprezentánsa a Létben, Sőt a Lét az Ürességben “van”. Vagy másképpen fogalmazva: A Lét végső soron Üresség (vö: Buddha). Guénon – nagyon bölcsen – feloldja az Üresség (Sunnyata) fogalmától való félelmet, mikor kijelenti, hogy az Abszolútom meghatározottság és tulajdonságok szempontjából Üres, lehetőségek szempontjából tekintve viszont Teljes. Ezzel ugyan semmit nem mondott az Abszolútumról (nem is lehet) viszont szavai alapja lehet egy adekvát “ráirányulásnak”.
Hogyan közelíthető meg az Egység? Itt érdemes segítségül hívni a kasmíri (trika) saivizmus metafizikáját. Megítélésem szerint ez a tradíció még az advaita védantánál (Sankara) is magasabbról képes a Lét és a Lét felettiség tautológiáit megragadni. Magától értetődik, hogy a Trika metafizikája intenzív befelé és felfelé irányulással közelíthető csak meg.
Az Egység az “Én vagyok” átélésben ragadható meg. A támasz nélküli önazonosságban. És éppen ez a dualitás princípiuma. Hiszen – használjuk most a Trika metafizikai fogalmait – ebben a relációban az “Én” maga Síva, a tudatosság önfénye, az Én-, vagyis aham-tudatosság, a tapasztaló tudatosság. Ezzel “szemben” a “vagyok” a Sakti, az Éberség, ön-észlelés, az „Én vagyok Ez”,
az Ez-, vagyis idam-tudatosság, a tapasztalt tudatosság. Itt szó sincs arról, hogy ez az “Ez” valami támasz, más, vagy tőlem különböző lenne. Ez az egység-tudat, amely, mint lehetőségként implikálja a “jó, de ki ez az Én?” kérdését, az “önmeghatározás” vágyát a létbe lépés második okát.* Azért a második, mert a primér ok (az Én vagyok) nem megérthető, nem magyarázható (még pistissel, vagy gnózissal sem – lásd: L.A.). Ez megvalósítható (samyak sambodhi).
A fentiekből sok minden következik. Az első, hogy az sakti (az idam-tudatosság) az alászállással az “Én vagyok ez” (csukott szemű sakti) szerepe megfordul és előáll az “Ez vagyok én” öntapasztalása (nyitott szemű sakti). Ezen a létszinten az Én, mint Isvara (teremtő isten) jelenik meg, a sakti pedig, mint Az. Ez a pont, ahol az OLW által is említett transzcendens Fekete-Fehér átfordul fehér-feketévé. Ez a Demiurgosz birodalma. A semita típusú vallásosság és minden egyéb princípiális dualizmus kulminációs pontja. Innen indul az exotérikus, konfesszionális vallásosság világmagyarázata. A nyitott szemű sakti alászállva létrehozza a mayat, az pedig a természet három minőségét, majd az elme funkcióit, és így tovább.
Az Isvara “megteremti a Purusát (Adam Kadmon), aki a maya öt fátylának hatása alatt illuzórikusan megsokszorozódik. A sívai “önfény tudatosság” elérte önkorlátozása mélypontját. Innen indul a reintegráció alkímiai művelete…
* A trika saivizmus az Egység felettiségre (Metafizikai Zéró, Tao) a Paramasíva, vagy a Parasamvit kifejezéssel utal. Látható, hogy ebben a tradícióban (is) az Abszolútum felette áll mindenfajta kis- és nagybetűs énségnek, és vagyokságnak, hangsúlyozva persze azt, hogy az Abszolútum csak a énségen keresztül “valósítható” meg.
Ünnepélyes pillanathoz érkeztünk, nincs mit hozzá tennem, ahhoz a amit mondtál… 🙂 Köszönettel tartozom és már nem először…
Ezen a helyen nagyon olcsón meglehet vásárolni a szerző művét, de nem csupán ezt: http://konyvudvar.net/olcso-konyvek/egyeb/a-konyv-szivarvanyhidon-at
Köszönöm a segítséget!
Időközben sikerült beszereznem 🙂
Czakó Gábor reflektált – egy levelezés örvén – egyszer ily módon: “Először a rosszal kezdem.”, amit meglehetősen szellemesnek éreztem, de most ezt én mégis megfordítanám 🙂
A borító belső oldalán lévő “Szinopszis” rész, benyomásom szerint nagyon értékes, a könyv gondolatszövése, annak erős, képi világa költői erényeket mutat föl.
Látom OLW komolyan foglalkozott C.G.Jung-al – könyvet is írt Róla – valamint érződik, hogy külön megihlethette Jung “Az alkímiai konjunkció” című fundamentális műve, ami Buji Ferenc, a Tőle megszokott magas színvonalú és a természet-fölötti (metafizikai) vonatkozásokban biztosan tájékozódó fordításában valamint László András nagyon fontos – helyreállító jellegű – Bevezetője által nemesített kiadás…
Most nem szeretnék elmerülni a könyv részleteiben. A turano-sumér vagy bizonyára még régebbi, Paradicsom rege engem is régóta foglalkoztat, szerintem is kulcsfontosságú a megértése:
Az eredeti, turano-sumér pecséthenger ábrázoláson úgy van, hogy egy életfa van és két gyümölcs (tudás és halhatatlanság). Ha megfigyeljük ugyanez a struktúra merül fel számtalan ábrázoláson: például egy szkíta megjelenítésen: Életfa, ami alatt két ló harapdálja egymást vagy az egyiptomi forma. Széth illetve Hórusz, középen az amonita Fáraó, stb..és bele is csöppentünk a lényegbe, aminek a kibogozásába Viator-ral karöltve belekezdtünk (a kétféle Kettősség és egyféle Egység kérdésköre).
A komoly nehézségek is talán itt kezdődnek:
Az egyik Vezércsillagom, R. Guénon (a másik Weöres Sándor) ír az intellektusról, ami alatt – ez nagyon lényeges – Ő nem a fogalmi Ész-t, hanem a spirituális intuíciót érti, a Legfelsőbb Has-t ! (vö.: pl.: a nem meghamisított szúfizmus vagy zen, stb…)
Van alsó Has, fölötte az alsó Szív, majd a Fej (és kapcsolt részei) a Grál-kehely középső befűződésénél /nukleusz nigra/, ami a transzcendencia kapuja is egyben, olyan, mintha egy templomba lépnénk, ahol lehet fölfelé, de lefelé is menni… E fölött következik a felső Szív, majd a felső Has…
A Kapuval kapcsolatban írja R- Guénon, mely kifejtés összefügg témánkkal:
“(…) az az ember, aki anélkül jelenik meg egy bizonyos “kapunál”; hogy azt normális és legitim módon érte volna el, csukva találja, és kénytelen visszafordulni, de immár nem merőben profán személyként – mert az már soha többé nem lehet -, hanem mint saher (egy inferioris rend szubtilis lehetőségeinek területén operáló varázsló vagy mágus).” (in.: A tradícióellenességtől az ellentradícionalitásig.)
Itt van ez a szolipszizmus kérdés….
Ezek régi dilemmák, például – mint tudjuk – al-Halládzs-ot is azért végezték ki, mert az mondta, hogy “Én vagyok Isten”, holott valószínűleg úgy értette, mint Szent Pál: “Íme, hát már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” Tolsztoj grófot is foglalkoztatta a kérdés, például Pierre Bezuhov-al mondatja a Háború és Békében: “Fogságba ejteni engem? Ha-ha-ha…Az én halhatatlan lelkemet? Ha-ha-ha…. Hiszen minden az enyém, minden bennem van, minden én vagyok…”, számtalan példát lehetne hozni…
Azonban sajnos itt nagyon el lehet csúszni….
Ezt a Szerző is érzi és jó érzékkel idézi Weöres Sándort:
“A szivárványhíd az egyetlen, ahol angyalok és ördögök úgy járnak-kelnek, hogy alig lehet szétismerni őket”…
Például a könyv összefoglalásban ez olvasható: “Bizonyos vagyok abban, hogy az ember végül is győzhet, erről szól ez a könyv is” .
Az a véleményem, hogy ez például egy félreérthető, humanista (antropocentrizmus /emberizmus/) gyanús kijelentés, amit így is, meg úgy is lehet érteni és ez felveti a világos és a sötét aspektusok keveredésének a lehetőségét, amire – tekintettel korunk fogalmi-gondolati hangzavarára, káosz-ára – szerintem jobban kellene ügyelnünk, hiszen alighanem, pontosan itt dől el (a Kapuban), hogy a szakrális tradíció vagy a modernista ellentradícionalitás (ami egyáltalán nem “új”, az ember bukása óta jelen van, hogy R.P. Coomaraswamy-t parafrazeáljuk) szekerét toljuk (szándékolatlanul vagy szándékosan) a jelenség-világ vonatkoztatási rendszerében vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy az Ég fejeződik ki a felhőben, mint felhő ritkító erő vagy az égnek gondolt felhő fejeződik ki a felhőben, mint felhő dúsító erő…, de Isten jobban tudja, mert minden Ő.
“Például a könyv összefoglalásban ez olvasható: “Bizonyos vagyok abban, hogy az ember végül is győzhet, erről szól ez a könyv is”.”
Ez bennem is megfogalmazódott. Kaczvinszky Hét Beavatásán is érezhető ez a beütés. Egyfajta humanisztikus, megengedő attitűd lengi körül, ahol nyoma sincs szellemnek, hanem csak léleknek és ahol a tudatfeletti régiók helyett az altudat kerül középpontba. Valószínűleg Kaczvinszkynél a lélek a szellemet testesítheti meg.
Maradva az eredeti “Paradicsom” példánál:
A szakrális hagyomány a halhatatlanság gyümölcsét abszolutizálja:
“A tradícióban az Örökkévaló van a középpontban.
Ez az érték és értékteremtés centruma.
Minden, ami a tradíció számára külsődleges vagy vele szembehelyezkedik, ez a világ és ez az ember romlásra van ítélve.” (Julius Evola)
A modernista hagyomány pedig a “tudás” gyümölcsét abszolutizálja (vö.: Prométheusz rege)
Ez a turano-ind Mahábháratában úgy jelentkezik, hogy
Judhistira a szakrális, Durjódhana a modernista hagyomány szemléletének képviselője.
Az ó-egyiptomi Aton (vö.: Ehnaton fáraó) valójában nem Amon-nal, hanem Hórusszal áll szemben:
“Ahogy, mint magyaráztuk, a beavatás ténylegesen képviseli a tradíció szellemét, az “ellenbeavatás” is hasonló szerepet fog játszani az “ellentradíció” tekintetében; nyilvánvalóan azonban rendkívül helytelen volna “szellemről” beszélni a második esetben, mivel az éppen arra vonatkozik, amelyből a szellem a legteljesebb mértékben hiányzik, sőt arra, amely diametrikus ellentéte volna, ha a szellem alapvetően nem lenne túl minden szembenálláson; mindazonáltal a szembenállását kétségtelenül megkísérelték, és ezt a korábban már több ízben is említett, fordított árnyék módjára történő utánzás kíséri.” (R.Guénon: A tradícioelleneségtől az ellentradícionalitásig)
Apollón a szakrális és Héliosz a modernista “fény”:
“”Sokan azon “empirizmus szintjére zuhantak, amit Platón úgy megvetett, és azoknak a görögöknek a szintjére, akiket Ploutarkhos kigúnyolt, mivel többé nem voltak képesek megkülönböztetni Apollónt Héliosztól, a valóságot a jelenségtől.”” (Ananda K. Coomaraswamy).
Krisztus a re-szakralizáló, míg Kajafás a modernista látásmódot jeleníti meg, stb…
Összefoglalva:
Az a benyomásom, hogy OLW eljutott a Kapuig, bement a templomba, de még nem dőlt el, hogy felfelé vagy lefelé haladja meg önmagát…azt érzem, hogy valamiért megtorpant, hezitál…, de Isten jobban tudja, mert minden Ő.
Lehelnek:
Ezt Csaba írta korábban:
“Az eltévelyedésekhez hozzászólva volt időm megtapasztalni és megélni azt a tizenhét évet amit egy pszichológus hallgató majd pszichológus, később a pszichológusokat tanító mellett töltöttem.
Örök hálám Hamvas Bélának ,hogy nem fertőződtem meg szellemileg és lelkileg.Egy példával illusztrálva a villanyszerelő nem azért köti be a házba az áramot hogy azzal megrázza az embert, de az aki átesik egy ilyen ellen jóga beavatáson az már nehezen lesz megmenthető.És ráadásul el is hiszik magukról, hogy ők segíteni akarnak és hihetően “tudományosnak tűnő” módon interpretálják segítő szándékukat .Még az általam igen tisztelt Kaczvinszky Józsefet is meg tudták téveszteni. Személyesen Lúcz Ferenc integrálta bele a Jóga tanait a sajátjába hogy a karaktere még véletlenül se legyen lebontható. Régen az ember paphoz ment gyónni ami titok maradt most az eltévelyedett pszichológushoz megy, aki könyvet ír róla és előadást tart belőle. Buzi vagy, na és, pufajkás vagy, na és, loptál, na és. A nyilvánosságba menekülni és kinek nincs hibája humanista szöveggel az egész meg van oldva csak te is fogadd el a magadat olyannak amilyen, de ne feledd mások másságát is elfogadni. De NINCSENEK MÁSOK!!”
A pszichológiával kapcsolatos megjegyzést figyelemreméltónak érzem, a “De NINCSENEK MÁSOK!!”-kal kapcsolatban az a véleményem, hogy ez igaz a metafizika területére, de amiben mi élünk, mozgunk, érzünk, a jelenségvilág területére nagyon nem, mint ahogy R. Guénon írja:
“”Az igazi eszme nem lehet “új”,
mivel az igazság nem az emberi elme terméke;
tőlünk függetlenül létezik,
s a legtöbb amit tehetünk, hogy eljutunk megismeréséhez;
ezen a tudáson kívül semmi, kizárólag tévedés lehetséges.””
Erre mondaná Viator, hogy minden csak a megfelelő létszinten tételezhető. A szolipszizmus túlforszírozása, vagy vulgáris tételezése valóban csak veszedelmeket rejt magában és rendkívül eltévelyítő lehet.
Azonban:
Lehetséges, hogy félreértem, de a szolipszizmus közel sem újkeletű létszemlélet, hanem nagyon is régi, annak ellenére, hogy az elnevezése nagyon mesterségesen és idegenül cseng.
A megismeréshez el lehet jutni az egyedüllét valóságosságának a tételezése nélkül? Szerintem kulcsfontosságú annak a felismerése, hogy alanyiságomban csak és kizárólag magam állok és állhatok.
“az a véleményem, hogy ez igaz a metafizika területére, de amiben mi élünk, mozgunk, érzünk, a jelenségvilág területére nagyon nem.”
Itt jönnek a kényes kérdések… “Amiben mi mozgunk, élünk.”
Innentől kezdenek összekuszálódni a dolgok, ha az ember nem vigyáz.
Ha félreértettelek volna:
A “nincsenek másokat” próbáljuk meg költői túlzásnak felfogni, mert nagyon is vannak, de aki nem hiszi az próbáljon meg tengelyt akasztani valamelyik “árnnyal” és a saját bőrén fogja megtapasztalni azt a fajta nagyon is érezhető büntetést, amiben része lesz. Személyek, mások léteznek és vannak, azonban alany csak egy van. Én egyre inkább próbálom a külvilágomat szimbólumok formájában megragadni.
Mindenkit óva intek a blogon fellelhető irodalom nem megfelelő értelmezésétől, mert jóval súlyosabb és eltévelyitőbb következményei lehetnek, mint például Soma Mama legújabb könyvének. Bizony-bizony minden tradicionális mű legelső oldalára nagy betűkkel kéne rányomni: “Mindenki saját felelősségére olvassa!”
Hogy is írja Baranyi? Azok, akik már majdnem átkeltek a folyón, de valamilyen okból kifolyólag nem sikerül a partot érésük, jóval súlyosabb és tragikusabb helyzetben vannak azokhoz képest, akik mindvégig a túlparton maradtak. Ezt mindenki tartsa szem előtt!
Persze az is igaz, hogy megrázkódtatás és trauma nélkül az ember nem csinál magának tutajt. A trauma egy nagyon jó alap. Egy igazi barát. Trauma nélkül szerintem lehetetlen az elmozdulás felfelé. Trauma nélkül viszont nyitott az út lefelé.
Amit írtál, azt el tudom fogadni.
Ez szerintem is egy kardinális pont, egy igazi keresztút, egy választási helyzet, vagy-vagy, ami vagy felfelé vagy lefelé vezet, így alapos megismerése nélkülözhetetlen:
A kérdés, hogy melyik vonatkoztatási rendszerben van “egység” és melyikben “kettősség”…
Ez azért lényeges, mert Isten senkit sem tűr meg maga mellett a Középpontban.
Benyomásom szerint, a mindenkori “Új Kor” kitalálói és beüzemelői, a vonatkoztatási rendszerek tudatos összekeverésével manipulálnak:
“A “jelenségek” varázsa, amelyre mint a pszichikus és a spirituális konfúzióját meghatározó tényezők egyikére már felhívtuk a figyelmet, úgyszintén igen fontos szerepet játszhat itt, mivel az “ellentradíció” ideje alatt a legtöbb embert fel fogja ültetni és rá fogja szedni, ugyanis megvan írva, hogy a “hamis próféták”, akik ekkor fognak fellépni, “nagy jeleket és csodákat visznek majd végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is.”
(René Guénon: A Nagy Paródia, avagy a fordított spiritualitás.)
(A “választottakat” – Guénon itt – krisztusi értelemben használja.)
A reneszánsz úgy fordította (tükrözte) lefelé a felfelé irányulást, hogy profanizálta a Középpontot, Isten mellé helyzete az “életet”.
A szintén minden húron játszó korabeli nemzetközi háttérhatalom például szegény Mátyás király nyakába ültette a ledér, “Új Kor”-os Beatrixet 🙂
A humanizmus az “embert”, a francia forradalom az “észt”, a liberalizmus illetve a neo-konzervativizmus, a jelenségvilágra vonatkoztatott ál-egységet, melynek célja, hogy Te működj együtt, míg a másik – az ál-egység mögötti principális dualizmus fenntartása okán – Verseng és így az egyik együttműködik, a másik verseng és az utóbbi maximalizálja a “hasznot”, tehát
a földi “egység” modernista hirdetése, nem más mint a principális dualitás suba alatti igenlése, a fordított hierarchia hatalomra segítése!
“Megfigyelhető ebben az összefüggésben, hogy az “ellenbeavatás”, habár saját céljai érdekében találta ki és terjesztette el a merőben negatív “antitradíciót” képviselő összes modern gondolatot, mégis tökéletesen tudatában van e gondolatok hamisságának, és nyilván nagyon is jól tudja, milyen beállítottságot vegyen fel velük kapcsolatban; már pusztán ez is jelzi, hogy propagálásuk csupán egy múló és előzetes fázis jellegzetessége lehet, mert a tudatos hamisságnak nem ez az egyetlen és igazi célja; az “antitradíció” csupán előkészít egy végkifejletet, amelynek már egy kifejezetten pozitív “beteljesedést” kell alkotnia, nevezetesen magát az “ellentradíciót”. Ez az, amiért az ember a kétségtelenül “elleniniciatikus” eredetű és inspirációjú dolgokban már amely kirajzolódni látja egy olyan szervezet körvonalait, hasonmása, és ugyanakkor hamisítványa is a “Szent Birodalom” tradicionális koncepciójának, és társadalmi szinten kétségtelenül valami effélének kell az “ellentradíció” képviselőjévé válnia; és – hasonló okokból kifolyólag – az Antikrisztusnak is egyfajta – hogy a hindu tradíció nyelvezetét használjuk – fordított Chakravartiként kell megjelennie.” (René Guénon: A Nagy Paródia, avagy a fordított spiritualitás.)
Azért a szög – szokás szerint – kibújik a zsákból, mert mindig kell egy Sötét ellenlábas, aki a végső Egységet akadályozza, amik nyilván a következetesen démonízált “ellenségek”, a még megmaradt szakrális látásmódot képviselő kultúrák…(vö.: “300” című propaganda filmmel). Nem véletlen, hogy a háttérhatalom egyik megmondó embere, Luc Ferry, egyfajta “Új reneszánsz” szükségességét hirdeti, az “Új barbarizmus” ellen, ami természetesen a már megszokott hamis törésvonal, hiszen az utóbbi a szintén modernista “túlzásokat” jelenti, hiszen a valóban szakrális látásmód, alternatívaként fel sem merülhet, mint Enzo Erra írja:
„Egyedül annak az elfogadása, hogy valami leválhat és más irányt vehet, összeomlaszthatja az egész építményt, mert magában hordozza az alternatíva lehetőségét, márpedig a modern világ nem ismerhet el semmiféle alternatívát, még hipotézisként sem, az önmagáról mint az emberi fejlődés végső céljáról önmagának alkotott kép megsemmisítése nélkül.”
“Hálivúd” szereti angyalruhába bújtatni az ördögöt és ördögbőrbe bújtatni az angyalokat.
Szerintem elsődleges fontosságú a valóságnak valamiféle restaurációja, már csak azért is, mert “mindannyiunkba” -kisebb, vagy nagyobb adagokban- belénk plántál”ták” a modernizmus és azon belül is a materializmus mételyét. Nagyon nehéz itt bármiféle pozitív elmozdulás, hiszen a relativizmus ballasztja is a nyakunkban lóg. Az ember minden áldott nap újra elnyeri, majd ismét elveszti a hitét. Ami nagyon van az tulajdonképpen nincsen sehol és ami nincsen sehol az nagyon is van, hermetikusan elzárva “tőlünk”.
Guénontól itt van előttem a Lény Sokféle Állapota, de olyan magasságok rejlenek benne, hogy félő, még csak érinteni sem tudom őket. A Scientia Sacra már postán van. Reménykedem benne, hogy legalább Hamvas irodalmi stílusa megkeni azokat a bizonyos fogaskerekeket.
“A nem-tudás a Megfigyelő tévedése a megfigyelésben.” Kaczvinszky
Köszönöm válaszod. Szívből jövő, szép és igaz szavakat szóltál.
Az én hozzáállásom három pilléren nyugszik:
Az első egy igézés (mantra), amit Csögjam Trungpa adott fel, nyugati tanítványainak, az első találkozás alkalmával, benyomásai alapján:
“A szenvedés sohasem múlik el és sohasem leszünk boldogok.”
Ezt Simone Weil úgy fejezte ki, hogy: “Az ember az idő és a tér keresztjére van felfeszítve.” és úgy is, hogy: “A mulandóban, a folyton változóban keresni megalapozott boldogságot, nincs ennél elhibázottabb gondolat.”
A második, szintén Trungpa: “Amerikában nem találkoztam egyetlen olyan emberrel sem, aki akár a hínajána (kis- misztérium) szintjét tökéletesen realizálta volna.”. Mindez szerénységre int a törekvések céljait illetően. (Ahogy Te is jelezted: Ha túl magasra mászunk egy fára, könnyen legalulra lehet esni…) Jómagam megelégszem a madáchi tanítás követésével: Törekedj és hagyatkozz rá! vagy ahogy a nem meghamisított (nem /poszt/modernizált) Bhagavad Gítá mondja: “Ha valaki a kötelességét – csak azt – szívvel-lélekkel teljesíti, nem éri bűn.” (vö.: Isten-haza-család rangsora).
Ide tartozónak érzem a másik kulcsmondatot (most nem ugrik be, hogy kitől) is: “Nincsenek eszközeim annak a megállapítására, hogy mi Isten, csak arra, hogy mi nem Ő.” Bázikusnak érzem a helyes és a helytelen megkülönböztetése képességének az ápolását. Szerintem ez minden törekvés hitelességkritériuma.
A harmadik Jamamoto Cunetomo “Hagakure” című művében hangzik el: “A busido a halálban gyökerezik.”, vagy ahogy Eckhart mesternél megnyilvánul: “Isten országa csak a mindenestől halottak számára van nyitva.” (vö.: A.K. Coomaraswamy: A halál értelme).
Élj egész-ségben!