2015.04.01. A lefokozott hérosz
Egyik Barátom hozta szóba, hogy micsoda “ördögi cunciságok” rejlenek benne. Valamiért nem volt köztünk nézeteltérés ennek kapcsán. Ha az ördög beszélni tudna, akkor pontosan ezt a fajta monológot választaná. De mivel az “ördög” nem tud beszélni, ezért kénytelen sugallatok formájában megnyilatkozni, felszínre törni. Ne feledjük, hogy a világot szimbólumok irányítják.
“Hősök mindazok a hétköznapi emberek, akik…”
Már a “profán” bevezető is elbukott, ugyanis a kettő a legvégletesebben kizárja egymást. Ennyit kezdésnek. A többi “cunciság” tetten érését az Olvasóra bíznám. Könnyű dolgunk lenne, ha a feladat abban állana, hogy keressünk a fenti hangzatos szösszenetben “anticunci” elemeket.
Hadd ajánljak egy “játékot”! Írja be a Kedves olvasó a Google keresőbe, hogy “heros” és kattintson a “kép keresésre”, majd adja át magát a látványnak. Ilyenek a modern világ hősei…
(-Jucuskám, a filmben Héraklész mentette meg a Wall Street aranyát a gonosz nácik elől? Nem találom a tévé újságban. -Dehogyis! Az Bruce Willis volt azzal a fekete fószerral. -Ja, tényleg! Akkor viszont ki ölte meg a Hydrát? Harrison Ford?)
Dicsőség és sikeresség (boldogulás). Heroicitás kontra akcióhősiesség. Tett kontra csinálás. “Aludj el, kisember!” -mondja a dal. A kisember pedig az “igazak” álmát alussza és Thészeusznak képzeli magát. A “modern nagycsaládos hérosz”, aki 16 óra meló után agyonstrapált lakáj módjára terül el otthon a karosszékben, miközben az asszony a kezébe adja a dobozos sört. “De jó, hogy ma péntek van, Juditkám, holnap végre mehetek pecázni!”
A “hétköznapi kisember minőséggel” egyébként az égvilágon semmiféle bajom nincsen, már csak azért sem, mert magam is oda tartozom. Mindezek ellenére szánalmasan fest, amikor az egyszerű polgár magára próbálja rántja a “heroicitás tógáját”, hogy abban tetszelegjen, mert ezzel menthetetlenül lefokozza azt, miközben hülyét csinál saját magából. Attól még, hogy akár milliónyi félkegyelmű büszkén pörgeti a létesülés kerekét (inkább élni), még nem lesz belőle hős, sem császár, sem király, maximum csak egy formalinba való létrontó lepke. Modern ember. Odüsszeusznak legalább volt annyi esze, hogy az árbochoz köttette magát. Ezeknek már annyi sincs.
atyafipeca.hu 
Megtettem. Mármint a google beírást. No comment. Illetve egy mégis. Feltünt a “marvelles” figurák tengerében Superman alakja. Érdekes ez a figura. Az általa birtokolt képességek nem ismeretlenek a jóga tradíciójával foglalkozók előtt, ám amíg a hős az emberfelletiség irányában mozgósítja ezeket a “sidhiket”, addig Superman az “amerikai konformista jólét” konzerválása érdekében használja képességeit. Tehát ennyiben antihős.
A videóról néhány szót. Itt a hős tipikusan kispolgári értelmezése látható. Minden elismerésem a tisztességesen dolgozó, alkotó, hazaszerető, kreatív embereké (kiváltképp, ha szembeállítjuk őket a brókerekkel, bankárokkal, zsurnalisztákkal, és hasonló létrontó tevékenységet folytató mediátorokkal) A hős viszont nem pusztán derekas ember (az is), hanem olyan kivételes képességű egyén, aki határhelyzetekben képes az önmeghaladásra irányában erőket mozgósítani. És ez nagy dolog, nagyon nagy, kivételesen nagy. Manapság a háborúkban elesett katonákat – függetlenül a haláluk körülményeitől – is hősnek nevezik. A modern korban azonban már klasszikus háború sincs, pusztán aljas érdekekre, sötét sugallatokra épülő önfeloldó pusztítás (értsd: már nincs győztes egy-egy háborúban). Valljuk be, ha egyáltalán volna merszünk kimenni a frontra, igen gyorsan telepakolnánk a gatyánkat, nem pedig hősként néznénk szembe az ellenséggel és a halállal. Arról nem is beszélve, hogy hazánk jelenlegi világpolitikai beintegráltságából fokadó esetleges háborút én nem feltétlenül érezném magyar érdeknek…., hogy finoman fogalmazzak.
Száz szónak is egy a vége. Szabadságot, hősiességet, hűséget, állhatatosságot nem árulnak a plázákban, és nem jár együtt a születéssel. Ez nem a kis ember jussa. Ez a királyi minőség, a szigorú belső munka és az uraltság eredménye. Ezért tűnik ez a polgári értelmezés olyan disszonánsnak. És ez akkor is így van, ha manapság már a hóvirágmentő kommandósokat is illik hősnek nevezni.
Az élet jobbítása a cél. Többek között. Közben éppen azt pucolják ki a világból, ami valóban jó és eredeti benne. Az áljó a jó jelmezében díszeleg, miközben lefokozza és megsemmisíti mindazt, ami még valamiféle maradék-minőséget képviselhetne.
“Valahányszor megkérdezik, hogy kit tekintek én hősnek…”
Ez az elszólás is magában hordoz néhány szimptómát. Vastagon benne van a relativizmus.
“Élhetem mások életét, akár a hősökét is.”
Valóban? Csak mert úgy tetszik? Akár… Mintha csak ezen múlana. Akár lehetek férfi, akár nő, akár mókuscickány. A nagy sz@rt, mama!
“Ötletekre van szükség.” Ebben a minőségében ez nem mást, mint olcsó szcientizmus. Racionalizmus. Technikai, mérnöki agyalás. Az újdonságok világa, mely könnyít az emberen. Modern korszellem.
És mindebből fogjuk megvalósítani az álmainkat, hogy boldogok legyünk.
A többit meghagyom másnak. 🙂
Ez maga a tökély és a nagybetűs valóság:
“Nem az számít, hogy honnan jövünk, hanem az, hogy merre megyünk tovább.” A videó egyik kulcsmondata, talán a legfontosabb, legbeszédesebb, mivel az antitradicionalitás foglalatának is tekinthető. E rettentően hatásvadász, nyúlós-nyálas reklám szándékosan érzelgősre halkított, “szívhez szólóan” búgó hangú népszerű színésze biztosan nincs tudatában annak, hogy ebben a mondatban benne van a modern ember bukása, tévútja, az eredetről, a forrásról, a lényegről való megfeledkezése (“nem az számít, honnan jövünk”), ami felé helyesen orientálódni kellene. Ehelyett a vak előremenekülés fokozása zajlik; egy elképzelt, absztrakt, ilyenformán soha meg nem valósuló és elérhetetlen jövő (“…merre megyünk tovább”) után való rohanás, melyet mint ábrándszerű délibábot kerget korunk teljesítmény-kényszeres és magát a fejlődés mókuskerekébe helyezett elveszett embere.
🙂
Mint, ahogy az sem számít, hogy mi, vagy ki vagy(ok).
A lényeg, hogy ember legyek. -(humanizmus)
“Az ember maga a mérték és a cél is.”
“A jövőnk az különb kell, hogy legyen a múltunknál.”
Na és ez? 🙂
Igen, ez is egy szép szösszenet. Mellesleg bizonyos személyek esetében igaz lehet: vannak, akiknek a jövője csak szebb lehet a múltjánál.
A téma kapcsán felvetődik a kérdés, hogy a konyhanyelvet beszélő egyszeri ember vajon miért használ olyan szavakat, mint “király” vagy “isten”, amikor demokráciában hisz (illetve nem hisz ebben sem, csak “elhiszi”, hogy ez az ideális, mert egész életét általa nem is sejtett sugalmazások és szuggesztiók sűrű hálójában éli le) és ateista. Valahol tompán és öntudatlanul “érzi”, hogy ezek a kifejezések méltóságot képviselnek, de mivel ezek valódi jelentéséről sejtelme sincs, ezért ezeket lerántja arra a szintre, ahol ő egzisztál és amit egyedül tapasztalni képes, persze ezt is teljes uralatlanságban, sötét homályban.
Ez már sokszor az eszembe jutott nekem is. Buliban gyakran hallani a “császárság” és a “király” jelzőket. Király a parti, császárság az Audo Quattro és űberkirályság a legújabb okosteló. Kétségtelen, hogy ezek is szervesen hozzátartoznak az idők jeleihez, tüneteihez. Ha netán egy hétköznapi ember valóban királyságra törne, akkor azt csak a vécépumpa szintjén tudná megragadni. Kegyetlen lenne és rabolna. Túrná az orrát a trónon és percenkén fejeztetne le egy embert.
Egyébként jelenleg is “királyság” honol a világban. Ellenkirályság. “Arisztokratáink” is vannak. Ellenarisztokrácia. Kontraszelektív “királyság”. Ahol a legalja a mérce és ahol a minőségi ember el van taposva. Mondjuk ez utóbbi nem igaz. Nincs eltaposva, mert már rejtőzködő életet. Ebből az egészből ki akar maradni.
„Hatalomra”, „királyságra” való törekvés általános törekvés az élet minden szegmensében, és pont azokban leginkább, akik ilyenre abszolúte alkalmatlanok. Valódi uraltság és hatalomgyakorlás, ugye csak bizonyos magasabb minőségek birtoklásától kezdődhetne. Vagyis az illetőnek önmagán kellene elkezdeni mindezek gyakorlását, de valódi értés hiányában, másokon szeretné ezt megtenni. 🙂
„Minden igazi uralom alapja a „suprematia”, a fensőbbség, ami csak reális (tényleges, igazi) szellemi fensőbbség lehet – a metafizikai eredet¬tudat birtoklásából adódó fensőbbség. A leglényegesebb a „suprematia” megléte ebben a kérdéskörben. Ha a „suprematia” (a valóságos fensőbbség) nincs meg, akkor csak ál¬uralom (pseudo¬dominantia) valósulhat meg. Ha hiányzik a szellemi fensőbbség, akkor az uralom valójában nem uralom, és az ebből következő hatalom bitorolt hatalom. Az uralom a hatalomtól abban különbözik, hogy a hatalom felett áll és azt birtokolja. Ontológiai értelemben az indiai tradiciók bőven beszélnek erről, és a hatalmat sakti¬nak nevezik (nőnemű szó), ami a világban működő mágikus hatalomnak felel meg. A sakta (hímnemű szó) a hatalom (a sakti) birtoklója. Az uralom a hatalom birtoklásából adódik. Az uralkodónak hatalma van, és uralkodói volta a valóságos fensőbbségen alapszik, vagyis azon, hogy szupremáciája van. Kiemelkedik a létezők és az emberek köréből, és ebből a fensőbbségből adódó uralma a hatalmat teljes mértékben birtokba tudja venni, és meg is tudja tartani. Az ál¬uralom (pseudo¬dominantia) a hatalomból csak az erőszakot tudja megtartani, azaz a hatalomnak a legkülsőségesebb formáját. Bitorolja a hatalmat, de nem a hatalom teljességét, hanem csak a legalacsonyabbrendű részét, az erőszakot. Semmiféle hatalombitorlás nem képzelhető el, amely a hatalom teljes terjedelmére kiterjedhetne. „ (László András)
A horizontális kibontakozással (merd megvalósítani vágyaidat) önmagában semmi baj nincs. Akkor válik elnyelő örvénnyé, ha ez nem a vertikálisan tagolt rend princípiumai szerint történik.
Ezzel kapcsolatban hadd osszam meg a saját téziseimet.
Az elszabadult (emancipált) események alapvető folyamatábrája az 1/x függvénnyel írható le leginkább. Ez az a folyamat, ahol az alanyi jelenlét (uralt az akciót) egy ponton gyakorlatilag megszűnik és a cselekvés már teljesen az objektum, végső soron pedig a létezés szubsztanciális alapjának elementáris szívóhatása alá kerül. Figyeljük meg: ugyanígy mozog (sebességfüggvény) az az üstökös, amely már nem képes a Jupiter gravitációs terének ellenállni és tehetetlenül becsapódik a bolygóba, de ugyanígy burjánzik a rák a sejtekben,de még egy “dinamikusan” fejelődő cég elmúlt 5 éves mérlegén is ezt látjuk. Minden esetben a “dolgokban elveszést”, szubsztanciális “hatalomátvételt” látunk.
Legjobb védekezés az 1/x örvényhatása ellen a ciklicitás. Ezért igyekeztek az archaikus kultúrák mindent ciklusba zárni. A ciklus ugyanis markánsan kirajzolja a (metafizikai) középpontot, pontosabban mindennél jobban hagyja azt érvényesülni. A középpont, mint idő és tér felettiség, de “de facto” az álló tartam (duratio stans) reprezentánsa is (Magyarországnak csak egyetlen királya lehet: Krisztus – IV. Béla, vagy Róma igazi királya Jupiter – Julius ceasar)
A középpont körül közvetlenül a idővel létesülő entitásoknak (cum tempore) van helye. Ezek az isteni dinasztiák alapító személyiségei (Álmos, Romulus, vagy Padmaszambhava, de bizonyos értelemben Buddha is ide tartozik). A nem időben születettségüket éppen az anya “szent szűzi” státusza mutatja, hiszen mindannyian a Szent szellem által megtermékenyített (Venus Victrix) állapotukban mindig transzmutatív erővel is bírnak, ezért Álmos, Romulus, Buddha, Padmaszambhava egyben a radiális időnek, mint “kegyelmi, visszavezető időtengelynek” is a reprezentánsai. Elemi erővel képesek a tudati akciókat és a lét összes erejét ciklusba rendezni és a középpontba visszavezetni.
Ezek után következnek az időben keletkezettek (in tempore) egészen le a legalávetettebb rétegekig. Itt már oly’ mértékben érvényesül a periféria a iszonytató centrifugális ereje, hogy kizárólag a hűség a (fides) óvhatja meg őket a kárhozattól. Az emancipáció (felvilágosodás, humanizmus, stb) éppen ezt a létrendi “aranyfonalat” vágta el, és engedett utat az 1/x kárhoztató hatásának.
“A történelemmel az ember belép az időfolyamba: az emberrel immár elkezdenek történni a dolgok. Nem ura az időnek, hanem szolgája: az idő, mint valami elszabadult elemi erő, magával sodorja, s e folytonosan gyorsuló vágtában egyetlen lehetősége az, hogy megpróbálja befolyásolni e vágta irányát. A történelem korában az idő – folyik, s ennek az időfolyamnak a szimbóluma az egyenes vonal. Az egyenes vonalnak tulajdonképpen két fajtája van: a szakasz és a tulajdonképpeni – szorosabb értelemben vett – egyenes…”
“S az a pillanat, amikor a történetelőttiség korát felváltja a történeti kor, vagyis amikor a ciklikus időszemlélet átadja helyét a lineáris időszemléletnek, pontosan megfelel annak a pillanatnak, amikor az ember, feladva a középponttal folytonos vonatkozást biztosító ciklikus mozgást, centrifugális tehetetlensége révén leszakad rendes pályájáról, s függetlenítve magát a centrum »magerőitől«, nyílegyenesen
elindul a »külső sötétség« felé.
Az egyenes a modern kor hübriszének kifejeződése.”
Remek írás:
Click to access buji2_02.pdf