2015.04.03. Szentimentális nemzeti-turisztikai giccs. Olcsó és lefokozott gél-hazafiság, közhelyes nemzeti büszkeség. Kibékíthetetlen szinkretizmus. Modern létrontás. Népszerű. Sznobizmus. Álhagyomány. Nivelláció. Romantika. Naturalizmus. Pozitivizmus. Lefokozott szeretet. Racionalizmus.
“Nagyon szívhez szóló ez a videó, szép a zene, a szöveg, a képek és az animációk is. Engem megfogott. Persze jobbat mindig lehet csinálni, és aki tud az készítsen jobbat s prezentálja nekünk. Persze nem csak technikai tudás kell egy ilyen filmhez, hanem szív is: magyar szív és hazaszeretet, és ezt tanulni nem lehet csak érezni. Kár hogy a pénz és az irigység mindent szépet besároz nálunk.”
“Van olyan barom is, sajnos létezik, akit ez sem hat meg, pedig olyan lélekemelő, hogy az élménytől összeszorul a torkod, hogy bizony kishazánk a legszebb turisztikai látvány a világon.”
“Ki az a barom, akinek ez nem tetszik?”
atyafipeca.hu 
Kis túlzással belém száradt a szó. Új értelmet nyert a giccs fogalma. Mindkét film, de főleg a hosszabb, lehetne akár tesco vagy vodafone-reklám is. Igazából nagy adag képmutatás is van ezekben a filmekben, mert ugyan Magyarországot kívánják népszerűsíteni, ugyanakkor tálcán kínálják, akár egy terméket, s ami a legrosszabb: ugyanazt az országot adják/adták el mára már szinte teljesen a létrontás erőinek, legyenek azok külső vagy belső erők, amit most egy rózsaszínű ködfelhős, délibábos meseországként, szinte édenkertként állítanak be.
Ami a “turistát” mint típust és a “turizmust” mint jelenséget illeti, ez megtestesíti a modern ember állandó nyüzsgését, nyughatatlanságát, elmélyülésre való alkalmatlanságát, a helyváltoztatás szinte kóros késztetését. A film abban is téved – pontosabban azt fel sem fogja, illetve egy alacsonyabb, partikuláris szempontból, vagyis az anyagiból, tekinti -, hogy ha Magyarországon belül utazik a nép gyermeke, akkor az az anyagin túl bármilyen egyéb “haszonnal” is jár. Igazából tökéletesen mindegy, hogy a nép egyszerű fia a hévízi tóhoz megy-e nyaralni, avagy a skót felföldre vagy a Taj Mahalhoz, amennyiben a benső alapállása modern, a valódi hagyomány iránt érzéketlen és csak horizontális elmozdulásra képes.
Az átlag mai turista a bolygó bármely pontjára is tegyen kirándulást, ugyanazzal a tudatállapottal, szűk látókörű nyugati szemlélettel a birtokában fog hazaérni, amivel elindult. Múló élményeket, érzéki impressziókat szerez csupán, melyeket a Városligeti parkban is megszerezhetett volna. Sőt egészen általános a keletre utazó turisták körében az értetlenség, türelmetlenség azzal a világgal szemben, amivel ott találkoznak. A kényelembe belerothadt/punnyadt nyugati kint is elvárja ugyanazt a komfortfokozatot, amihez itt hozzászokott, sőt az adott országot is a szerint értékeli képzeletbeli minőségskáláján, hogy milyen szinten sikerült a házigazdáknak az elpuhult turistát azon a kényelmi szinten tartani, amihez hozzászokott. Konkrét példákat is tudnék hozni ezzel kapcsolatban, de nem akarlak fárasztani.
Amennyiben igaz az tézis, hogy a földi ember mechanikus járművel képtelen elhagyni alászállott tudatának reprezentánsát, a Földet (hiszen bárhova is megy, lényegét tekintve ugyanaz a “Föld” lesz a talpa alatt), annyiban az is igaz, hogy a “természetbe vágyó humánerőforrás” sem képes elhagyni “profitmaximalizálásra” törekvő, modern rabszolgaként vegetáló “önmagát”.
A természetet, a turizmust szentimentálisan (esetleg polgárian morálizálva) lelki “gyógyírnek” tekinti, ami némi vigaszt nyújt alávetett helyzetének elviseléséhez. Turizmust (valamikor még természetjárásnak nevezték) tehát szigorúan a modern ember alkatához szabják: természet, mint akkumulátor töltő (Refill my Batteries in Green). “Nem érek rá arra én, hogy megváltoztassam az életem, csak magamba akarom szívni az erdő energiáját, nyugalmát” – érvelnek egyesek.
Érdekes, hogy az egyre fokozódó vízszintes mozgásokkal, nagy utazásokkal (nyüzsgés) egyre inkább szűkítik is önmaguk (vertikális) életterét.
Tévedés azt hinni, hogy a depressziót, frusztráltságot, sztreszt a munkahelyi kihívások okozzák! Ezek ugyanis az emberi lény létrendi alászállásából következő általános pszichózis tünetei. A materializmus, mint “világszemlélet” például nem több és nem kevesebb, mint egy súlyos mérgezés.
A “felvilágosodás” idején kialakult a pneumatózis, a “termelés korában” a pszichózis , a posztmodernitásban pedig már a szomatózis lesz az ember általános jellemzője.
391. A sötét korszak előrehaladásával az ember megromlottsága egyre durvább síkokon érezteti hatását. A jelen pillanatban csaknem mindenki pneumatózisban szenved, az emberek jelentékeny része pedig már pszichózisban is, de nem kell sokat várni ahhoz, hogy a pszichózis is teljesen általános legyen. És el fog érkezni az az idő is, amikor mindenki szomatózisban fog szenvedni, mégpedig intrauterin állapotban kialakuló szomatózisban. L.A.
Az “állati eszmény” másik oldala a természet és a táj iránti érzés banalizálása. Ez már arra az idilli természetre is érvényes volt, amelyből az enciklopédisták és Rousseau idejében mítoszt gyártottak. Később ugyanilyen módon jelent meg a polgár számára kedves természet: a szép és a bájos, a festői, a pihentető, árkádiai, vagy lírai természet, amely a dolgokba “nemes érzelmeket” lehel; a természet a patakocskákkal és ligetecskékkel, a romantikus alkonyokkal, és a szenvelgő holdfénnyel; a természet, amelynek közepette verseket szavalnak, idilleket szőnek, széplelkű költőket idéznek. Még ha szublimálva és felmagasztalva is, ez a Beethoven Pastorale-szimfóniája által megörökített légkör. Evola
https://atyafipeca.wordpress.com/2014/04/18/osztonoktol-vezerelve/
A pneumatózis az anyagbavetettség állapota a betegség.
A beteg-lét pszichikus és szomatikus tüneteket keres arra,hogy újra és újra megnyilvánuljon: a szimptómák manifesztációi közötti állapotot a modernség “egészségnek” nevezi, holott ez a valóságban az “átmeneti tünetmentesség” elnevezést érdemelné.
Az Egész-ség a Teljes-séggel a Minden-séggel azonos.
Mivel nincsenek “egészségek” ezért nincsenek “betegségek” sem. A modern orvosi praxis nem a betegséget gyógyítja hanem a tünetet. Magamtól nem tudok elutazni!
A szimptóma vagy szindróma mindig felhívná a figyelmet valamire, és a beteget akarati aktusra késztetné, ami nem más mint egy vagy több princípiummal való tudatos szembenézés. Ezt senki sem teheti meg helyette , s a gyógyító akkor gyakorolja helyesen hivatását, ha megteremti e szembesülés optimális háttérfeltételeit, ide értve elsősorban a beteg pszichés felkészítését: az igazi orvos számára ez nem kis kihívás, ismerve a disneylandi állampolgárságra áhítozó milliók kognitív disszonanciájának arzenálját
Ezt mintha pont így olvastam volna Orosz László Wladimir könyvében is.
http://bookline.hu/product/home.action?id=2102602023&type=10&_v=Orosz_Laszlo_Wladimir_C_G_Jung_pszichologiajanak_alapelemei_az_archaikus_letszemlelet_fenyeben
Nagyon messze áll a nyugati orvoslástól az. hogy a tünet egy princípummal való szembenezésre szolgál ami az illető principíum integrációjához kellene vezessen, de úgy gondolom, hogy az egyre népszerűbb alternatív medicina is híján van ennek az archaikus szemléletnek. Sőt, ha szétnézünk az alternatív-integratív-komplementer medicina tájékán akkor nyakon önt minket a csöpögős new age-es cunciság, bár a hagyományos kínai orvoslás azért a kivételek közé tartozik.
Komfortfokozat! Köszönöm! Megy a Cunci Szótárba.
Ezt tegnap hallottam:
“Pezsdülő gazdaság.”
Egyébként ha figyelmesen nézed ezeket a turisztikai rémálmokat, akkor rögtön szembetűnő lesz a számok felemlegetése. Hány turista, hány kilométer kerékpárút, mennyi szabadidős lehetőség és mennyi bevétel. Minél nagyobbak a számok, annál jobban tapsolnak, mert azt hiszik, hogy ezzel a odatették magukat a minőség oldalára, csupán csak annyi történt, hogy a kvantitás térfelén kezdték el még jobban babrálni a dogokat, (horizontalizmus) miközben természetesen óhatatlanul eltűntek, vagy lefokozódtak olyan dolgok példának okáért, mint a “szent magány”. Aki magányra vágyik az antiszociális. És igazuk van! Valóban antiszociális. Ebben a fajta parodisztikus szociokrimiben nem hajlandó részt vállalni. Bizonyos emberektől a sértés a legnagyobb rang és elismerés.
A minap egyébként kicsit összeszólalkoztam az egyik ismerősömmel. Neki, ha sok pénze lenne sokat utazna és kiélvezni, amíg lehet. Mármint az életét. Finoman próbáltam neki rávilágítani arra, hogy igazából “nem tud elutazni sehova sem” és egy olyan tabut kezdtem el feszegetni, melyet nem lett volna szabad. 🙂
Konklúzió: Az ember maradjon csendben, amikor csendben kell maradni.
Az összeszólalkozás kapcsán: Magam is rendszeresen tapasztalom, hogy bizonyos emberekkel csak bizonyos témákról – semmitmondó banalitásokról – lehet beszélni. Ez ugyan közhely, de így van. Én ezt a “csöndben maradást” már elég jól űzöm, de ennek is megvan a maga következménye: beképzeltnek, magas lovon ülőnek tartanak, mert tudják/sejtik, hogy a “hallgatásnak” mi az oka. Egyébként a tradicionális szemléletet olyan kevesen értik, hogy ennek szinte természetes következménye, hogy az ember nagyon kevesekkel érti meg magát. Ez persze azért van így, mert a többséget csak az említett horizontális tévelygés foglalkoztatja, de még ez sem helytálló kifejezés, mert inkább ebbe van bezárva, ebbe van belegabalyodva láthatatlan kötelékekkel. S akiben él még valami az archaicitásból, az kevesekkel ért szót. Minél feljebb haladunk a hegyen, annál kisebb a társaság.
„Az embernek voltaképpen csak olyan emberekkel lenne szabad kapcsolatot tartania, akik élete számára felfelé mutató utakat nyitnak.” (L.A..)
Magam is azt tapasztalom, zavart okoz az emberekben, ha valakinek tartása és szellemi függetlensége stb. van, ha nagyon különbözik másoktól. Első fokozatban pusztán beképzeltnek és kívülállónak tartják, aztán a második fokozatban, mivel:
„. Tevékenységével mindig az alacsonyabb rendű zavarja a magasabb rendűt. Létével mindig a magasabb rendű zavarja az alacsonyabb rendűt.” (L.A.)
Így, nem meglepő módon (a felemelő kevesek társaság mellett) időnként azon a bizonyos csatamezőn (a sokak társaságában) találhatja magát az ember, ahol azok az erők intenzíven vissza akarják fokozni „önmagukhoz”.
„ …az egy szekérben utazó kettő képében, én magam vagyok Arjuna az útonjáró ember és Krsna, Aki az Abszolútumot képviseli, a kettő én vagyok egyszerre. Individuális és szamszárába belevarázsolt lényemet a megvalósítás során, a harc és a küzdelem során, vissza akarom és vissza fogom vezetni az Abszolút értelembe vett Önmagamhoz. Aki ezeket a princípiumokat felismeri, az nem tud nem harcolni, mert az üdvét veszíti el. ” (Baranyi Tibor Imre)
Az alászállott lélek vándorolni akar.
A király is hagyta fiait,ha menni akar Én nem ellenzem menjen. A trauma még nem rúgta oldalba, majd megteszi ha útjába áll, csak nem mindegy, hogy milyen beesési szöggel, mert sokan eltévelyelegnek és irányt tévesztenek. Ezért nem értik a helyes irányt ,ezért konfrontálódunk, ezért maradunk egyre kevesebben a nyíl egyenes ösvényen.
Próbáljátok ki a következőt… 🙂
Széles nyilvánosság előtt adjatok hangot azon meggyőződéseteknek, hogy a legjobb barátotok saját magatok és a világ összes kincséért sem cserélnétek el önmagatokat, valaki másnak a kedvéért.
Én a minap a következő párbeszédet tudhattam le:
-Megint nem jössz buliba? -Nem. Miért nem. -Van más dolgom. -Mondd meg őszintén, nem sértődünk meg! Utálsz bennünket? -Szó sincs róla, inkább csak rühellek benneteket és ha drága időm engedi inkább azt a pár órácskát és percet nem veletek, hanem önmagammal szeretném eltölteni, mert én veletek ellentétben nem zabálom marokszám az antidepresszánsokat, nincs pszichológusom, személyi trénerem és nem akarok öngyilkosságot elkövetni, ha netán összetalálkozom saját magammal.
Érdemes a fentieket mindjárt az elején letisztázni. Sok macerától szabadultok meg általa és nem keltitek másokban azt az illúziót, hogy mert éppen tegeződtök nagy haverság van köztetek. Persze most nem a barátságról, vagy a jóféle ismerősről beszélek. Inkább csak a töltelékről, aki mindig készségesen rántana le benneteket az útról. A magázódást egyébként nem véletlen találták ki. Régen feleslegesnek tartottam, de remek védelmet képes nyújtani. Olyan, mint egy pajzs. 5 méternél közelebb nem igazán engedi az árnyakat. Persze ennek lesznek következményei. Inkább a következmények, mint egy buli a “lenyomatokkal”.
Ezzel én is így vagyok a munkahelyemen. Mármint a csendben léttel. Én élvezem, inkább így: jól érzem magam. A többiek nem hiszem. Atyafinak készül egy e-mail, kilúgozva mehet a blogra.
Kipróbálnám :), de engem már nem hívnak semmiféle közösségi rendezvényekre, mivel eddig sem mentem, így már az „antiszociális” státusban vagyok 🙂 , ez is lehet egyfajta „pajzs”.
A pajzs képletesen meg jól jöhet a csatához :), hiszen a harc a kiszállás ellenére elkerülhetetlen. Tapasztalatom szerint a „kiszállás”, pont egyfajta kihívás magára a harcra, ami a nagyobb dologért zajlik. Az útról pedig folyamatosan le akarnak rántani, és a legkeményebb árnyak azok, amik nem is az emberi arculatokon keresztül nyilvánulnak meg, azért is nehéz a harc ezek ellen.
A harc kiemelt jelentőségű, Bhagavad Gita 2.39. verse szerint is:
„Örömben s kínban, haszonban s kárban, diadalban s kudarcban, egykedvű légy, szállj csatába hát. Bűnbe nem keveredsz, ha ezt az utat járod.”
(Abhinavagupta: Összegzés a Sri Bhagavad Gíta valódi és titkos értelméről)
Valójában azok a jelzők, amelyeket megkapok/megkapunk, úgy mint “antiszociális”, “mizantróp”, “nagyképű”, “arrogáns” és hasonlók, dicséretnek számítanak, ha megnézem, kik azok, akiktől érkeznek. Ugyanakkor mostanában azt vettem észre, hogy nem mindig viselkedem olyan elutasítóan azokkal szemben sem, legalábbis egy részükkel, akiről tudom, hogy kevés közünk sincs egymáshoz. Megtanultam mintegy kívülről is szemlélni a “külvilágot” és annak részvevőit, amúgy “megfigyelőként”; hallgatni a párbeszédeket, azokban nem részt venni, s még ha bele is szólok alkalomadtán, tudom, hogy nem érdemben teszem (mármint a párbeszéd szempontjából érdemben), csak a “rend kedvéért” (ezek munkahelyi tapasztalatok). Ennek az érvénye az lehet, hogy az ember teljesen azért ne váljon le a “társadalomról”, bármilyen ostoba is ez a kifejezés, mert ahogy Ildi is mondja, a harc elkerülhetetlen, és a felveendő pajzs erősebb lesz abban az esetben, ha nem szigeteljük el magunkat hermetikusan a negatív emberi létezők által szimbolizált behatásoktól.
Az elmondottakhoz szolgálhat adalékul, hogy évekkel ezelőtt egy tradicionális gondolkozó előadásán az előadó kifejtette, hogy a modern ember milyen undorító páncélt növesztett maga köré (próbálom a saját szavait visszaadni), mely páncél teljesen magába zárja az embereket, s a pozitív értelemben vett nyitottságot is meggátolja. Mindenki a maga lezárt világában él, tele bizalmatlansággal, rosszhiszeműséggel. Én azt mondanám, hogy egy ilyen burok nem feltétlenül negatívum abban az esetben, ha én vagyok a “burok ura” és bármikor le tudom azt bontani, amennyiben arra érdemes és értékes létezővel (bármilyen természetű létező is legyen) találkozom. A lényeg, hogy a bejárandó úthoz, a megvívandó harchoz fel kell tudni használni mindent, amit az ember tapasztal – a negatív létezőkkel való konfrontáció során elixírré alakítani azokat.
Természetesen nem kell leválni róla, de osztozni sem kell benne, főleg olyan dolgok vonatkozásában nem, melyeken osztozni úgy sem lehet.
Régen azt gondoltam, hogy akkor hiteles az ember, ha képes adott szituációkat kívülről szemlélni. Nos, ez az utóbbi időben gyökeresen megváltozott. 🙂
Ha szabad kicsit konkretizálni egyetlen szempontra: az emberi kapcsolatokban csakis a felmerülő szuggesztiók miatt érdemes, és kell korlátokat állítani. Az emberi környezet természete az, hogy általában mindig önnön individuális létjogosultságáról akar meggyőzni engem, épp ezért, a saját autonómia, az önmagam feletti uralom megtartása rendkívül fontos, mert gyakran (persze nem mindig) ezeknek a szuggesztióknak vagyok kitéve.
Tapasztalatom szerint az emberi viszonyokat megfelelő színvonalon fenn lehet tartani úgy is, ha ember maga diktálja (még beosztottként is) az önmagával kapcsolatos szabályokat: tartással, elvekkel, egyenességgel, határozottsággal. A környezet kezdeti, mondhatni ösztönös válaszreakciója, (mivel saját „individualitását” uralmát akarja megtartani) gyakran először egyfajta lefokozási törekvés (nőkből álló munkahelyi környezet remek esettanulmány 🙂 🙂 🙂 ) de a valódi uralomért vívott „harc” mindig meghozza az eredményt. Ez az „eredmény” pedig soha nem párosulhat semmiféle megvetéssel, nagyképűséggel, hamis gőggel stb.
„Régen azt gondoltam, hogy akkor hiteles az ember, ha képes adott szituációkat kívülről szemlélni. Nos, ez az utóbbi időben gyökeresen megváltozott”
Feltételezhetően hasonlóan gondolom. A világ központja, ahogy hallottuk is, ott van épp, ahol az ember önmaga épp megnyilvánul, szellemileg hasonlóan, azon a módon alkotja meg önmaga központját, ahogyan meghatározza a rendszerben önmagát, centralizáltan és nem periférikusan. Minden, ami az önmaga középpontja köré rendeződik, csakis önmagából fakadónak vélelmezhető. Így a körülötte kreálódó szituációkat, csakis saját magával összefüggésben lehet és nem önmagáról leválasztva, kívülről szemlélni. A megfelelő uralom elérése valószínűleg nem a folyamatok leválasztásával érhető el, hanem azok integrálásával. Persze lehet tévedek … 🙂